Hókuszpókusz

Tóth László osztályvezető főorvos erőteljesen lépdelt a hóban. Nagy szél fújt, arcába kavarintotta a hópelyheket, hiába hajtotta el őket maga elől az orvos, a szemébe-szájába röpültek. A szél hátravetette véknyas, erős felsőtestét, amely húsz esztendővel ezelőtt igencsak jobb napokat látott.
– Milyen erős tested van, Laci bátyám – hízelkedett neki alorvosa, akivel kora reggel nagyokat suhintottak az intézet vörös salakos teniszpályáján. A fiatal orvos rohangált a jól megcélzott, vonalra küldött labdák után – szerette főnökét. Aki akkor jött haza Franciaországból, ahol az elmebetegek munkaterápiázását tanulmányozta, az új módszereket. Mindig akadtak új módszerek arra, hogyan juttassák érvényre a betegek maradék életkedvét, energiáját.
– Sokat gyakorlatoztam, voltam vitorlázó és repülő is, francia feleségemmel minden jófajta sportot kipróbáltunk. „Mais ou sont les neiges d’antan! De hol van a tavalyi hó?”
Most itt van a hó, ha nem is a tavalyi, de vastag. Ebben haladt előre Tóth főorvos, nem volt nagyon hova, de igyekezett szembe a széllel. Mióta felesége elhalt mellőle, két éve nem volt senkije, se kutyája, se macskája, ahogy egyik betege mondta a minapi nagyviziten bölcsen bólogatva.
Nincs tovább – gondolta a hóban Tóth doktor. Már mindent megtapasztalt, amire kíváncsi volt, mindent kibírt, amit pedig nem is kellett volna. Most úgy állott agyában a krach, mint valami bénulás, képtelenség.
Különben is rettegett mindig a karácsonytól. Valami fényes fájdalmat érzett, ami értelmetlenül szíve belsejéig hatolt – nincs isten. Csinálják a hókuszpókuszt az emberek, ahogy egyik betege mondta a hajcihőt, hogy hangulat legyen Betlehemben. Nincs Betlehem. Gyermekded karácsony. Barmokkal kis lila papírmasé-istállót szerkesztett számára Bedő, a paraszt-skizofrén, mosolygó arcáról kézfejével törölte le a Hibernal nyáladzó mellékhatását, s félszegen átnyújtotta ma délután a pavilonbeli betegkarácsonyon. Valahol itt ropog a kabátzsebében a lila kis gyufaskatulyákból fabrikált lila istálló a papírkivágású Máriával meg a pásztorokkal.
– Józsefet nem csináltam – kacsintott rá Bedő parasztos-egészséges mosolyával, az isten se mondta volna meg az arcáról, hogy skizofrén –, mert ő meg van sértődve, hogy nem ő a hivatalos apa.
Bedő értelmes volt, mindig előállt valami eredeti meglátással, hol Heisenberg bizonytalansági tényezőjét feszegette, hol a végtelenbe zárt világmindenség könnyen, egy tűvel kipukkasztható fellegburkáról mesélt.
Meddig húzom? – erőlködött a szélben, a hófúvásban Tóth doktor, kis szőrű kezefejével törölgette szájáról a hópelyhet, akár Bedő a kis nyálat a Hibernal utóhatásaként az ünnepi délutánon, ma háromkor.
Egybegyűltek ma is, alorvosa megszervezte a karácsonyt, énekeltek, a nagy, magas színész – kétméteres – még furulyázott is, Tóthba megint belényilallott – nincs isten. Hókuszpókusz – mondaná Bedő. Mosolyogna a parasztszájával. Itt recseg a zsebében a kis lila istálló – nevetséges. Ő meg, Tóth főorvos kiosztotta a szegényes ajándékokat, kekszet, almát, szaloncukrot – csokoládésat, mert az utóbbi években ezt az egyet követelték a betegek –, és énekelték a Mennyből az angyalt.
Tóth émelyedett saját múltjától, felesége két évvel ezelőtti halálától – csaknem nyüszített a hókavargásban. Miért húznám még?
Délután, a karácsonyünnepségen Bedő csak magyarázott, csak magyarázott neki, miért nem sikeredett Leonardónak a röpülés.
– Haha! – gondolta befelé mosolyogva Tóth már odabenn az ünnepségen –, persze hogy nem sikerült. Nem volt repülőgépe.
– Nem így van – cáfolt a gondolataira is Bedő. – Leonardo kitűnő. Leonardo pazar. Leonardo mindenekfölötti. Olyan szerkentyűt készített, hogy azzal a Holdig lehet repülni. Emlékszik a főorvos úr, egy magaslatra vitte föl a szerkezetet, hogy onnan alásiklik majd a röpülő. Persze lehuppant.
– Drága Bedőm, a tömegvonzás egyszerűen lerántotta – szólt rá akkor Tóth doktor. Unta már Bedőt a tudálékosságával.
– Nana, nana! – emelte föl a mutatóujját Bedő a főorvos előtt. – Nem oda Buda! Tudja a főorvos úr, valójában miért bukfencezett alá a nagy tudós? Uram! Maga se hitt eléggé a gépében! Azt hiszem, még a Jézus Krisztusban is kételkedett, annyi hullát boncolt titokban, hogy már maga se hitte el, hogy lélek is van az emberben. Ez volt a baj, doktorkám! Röpülni csak hittel lehet. Meg egy kis tudással. Van, aki csak kitárja a két kezét, és röpül, fel a csillagokig.
A hó beborította Tóthot. Már fölhajtotta a bélelt francia felöltő gallérját, abba gyűlt a hó, ahogy menetelt. Haza se akart menni. Eszébe jutott dermesztő magánya. Unokahúga hozott mű karácsonyfát, melléje cukrászdabejglit, alufóliában pedig franciásan töltött pulykacombot – majd megmelegíted a mikróban, Laci bácsi. Semmit sem melegítek, kisanyám. Se mikró, se bejgli. Dögészet. Ez az egész. Olyan száraz a szám, pedig a harmadik gyógyszert kapom be ma délután.
Depresszió – mondják rá könnyedén; az alorvos, akivel még ma is teniszezett az intézet fedett csarnokában, tömi bele a gyógyszert két éve keményen – senki se tud róla –, ő meg nyeldekel, mint a betegei.
Nincs tovább. Elég. A szél megpenderítette a tengelye körül, arcába csapódott a rengeteg hó. Aztán továbblépett. Már nincs sok hazáig.
Otthon csöngött a telefon. Alorvosa volt, jelentést tett a betegekről, ezt Tóth még manapság is megkövetelte tőle. Az alorvos azt mondta, a hoszszú színész annyira berúgott, hogy be kellett szállítani a detoxikálóba.
– Hogy honnan jutott annyi konyakhoz, fogalmam sincs, mi éjjel-nappal figyeljük őket, de ügyesebbek, nem tudom, Laci bátyám, észrevetted-e, ők ügyesebbek, na mindegy, és a Jani, a cigányos mániákus depresszív, elég agresszív alak, hazavágta… bocsánat, szóval szokás szerint öngyilkos lett, lecsaptunk rá, az ünnepély után beszedett egy csomó gyógyszert, de rögtön észrevettük, és magam mostam ki, most már pihen a piszok… Vagyis sajnálom, de mindig ezt csinálja, te is tudod… tehát lényegében rendben van az osztály.
– Lehet, hogy holnap megnézem őket, mégis karácsony van, mégis ünnep, bár nem tudom, mit ünnepelünk…
– Jézus Krisztus születése napját, te is tudod, kedves főnök!
– Ennyit én is tudok, de minek, Aladár, minek? Ki a csodát érdekel ez manapság, mikor rommá bombázzuk embertársaink városait…
– De hát mégis… maga a hit, Laci bátyám, a hit…
Lecsapta a kagylót a főorvos. Körülnézett a döglött lakásban, egyetlen mozdulattal lesodorta az unokahúga által hozott ragacsviaszos karácsonyfát, és belerúgott, csak úgy röpült a szoba végébe.
Kinyitotta az ablakot, a hatodikon lakott, nem messze a bazilika világító, bazi nagy gombjával, alant meg hullt a hó. Senki sehol.
Beszívta a friss hó tömény illatát, beleszédült. Orrba ütötte a tél erős levegője. Hátrahőkölt, majd előrehajolt a mély utca fölé. Olyan kegyetlen szívszorítás fogta el, maga is meghőkölt belé. Nem érdemes.
Rávillant a szeme felesége régi szép fényképére, és átrakta a magasan fekvő ablakpárkányon a bal lábát. Na.
Csöngettek. Ott lógott ég és föld között, mint a betegek megmentője, elnyúzott és végleges arccal.
– Ki az isten jön ide ilyenkor – káromkodta el magát Tóth. – Ki?
Megint csöngettek. Majd dörömböltek.
– A fene egye meg.
Lekászálódott, verejtékezett a hóhideg ablakban. Kivánszorgott az előszobába.
– Ki az?
– Főorvos úr, a Bedő vagyok. Elfelejtettem odaadni a jászolhoz a papírszamarat az istállóba! Elég jól sikerült. Talán el tetszik vinni az unokának, ha van. Szénből raktam ki a szemeit… Nem megyek be, ne haragudjon… csak benyújtom itt az előszobaablakon… Ilyen… kis hókuszpókusz.
Aztán sietett lefelé a lépcsőn, bakancsos léptei visszhangzottak a fénylő sötétségben.