Isten ránézhetne Vizsolyra

Arra gondoltam, el kéne mondani egyszer, hogyan készül a riport. Túl sok a mítosz, ami a szakmát körülveszi, s a legtöbbjük hamis. Művelői nem merik bevallani, hogy gyakran elfogja őket a félsz: mi lesz, ha nem sikerül?
Engem is elfogott a minap, mikor északon jártam. Hatsoros hír szólt arról, hogy Mogyoróskán egy öregember megölte a feleségét, aztán búcsúlevelet írt, és végzett magával is. Hetvennyolc éves volt, az asszony hetvenegy. Mi történt, hogy ez lett a vége? Úgy döntöttem, utánajárok.
Nem tudom, mi indítja el ilyenkor az embert. Háromszáz kilométer az út oda, ugyanannyi vissza, köd volt, eső, egy fogadó hideg szobájában kellett éjszakázni, ahol egyetlen pléd volt a takaró. Nehéz magyarázni ezt a szenvedélyt, ami elvisz sokakat akár Irakba vagy Csecsenföldre, ahol lőnek, és mindenkire lőnek.
A késztetés onnan lehet, hogy a világ nincs rendben. Az ország sincs, de ezzel nem sokan törődnek. Egyre kevesebb, aki utánaered valaminek, ami nem stimmel. Lehet az egy szegény falu, választási csalás, és lehet két vérbefagyott öreg.
A köd egyre sűrűbb, az autópálya egészen kihalt.
Eszembe jut egy kolléga, aki Gold Jenőről szokott történeteket közreadni. Azt olvastam tőle nemrég, hogy „az újságírás az az emberből az írót kiöli”. Na igen. A Gold-csinálók nemigen piszkítják be cipőjüket riportutakkal. Ha mégis kerül rá némi sár – mert árkot ásnak Verőcén, ahol a kolléga lakik –, az attól fogva olyan sár, ami közfigyelmet kér, s nem csupán helyit: országosat. Szerzőnk addig dagasztja, addig formázgatja, ami a cipőjére ragadt, míg írás lesz belőle: szombati, csinos, fogyasztható.
Móriczra gondolok ilyenkor. Reggel négykor kelt, és kilencig verte a gépet. Addigra lett kész a napi penzummal. Regény, riport – mindegy volt, egyforma tűzzel írta őket. Néha felkerekedett, és járta az országot. Kíváncsi volt, feljegyzett mindent. Leginkább azt, ami a szegényt nyomorgatta.
Hol tartottunk?
Ja igen. Hogy elmondom, mint készül a riport.

Egy téma csak akkor elég, ha ott vagyunk a közelben. Háromszáz kilométerről kevés. Ekkora távolságnál kell valami tartalék. Könnyen kiderülhet, hogy az öreg jobban szerette a pálinkát, mint az asszonyt. Évek óta verte, s most az egyszer nagyobbat ütött. Találkoztam ilyennel. A vállát rángatta mindenki a faluban. Márpedig ahol gyilkosságról vállat rángatva szólnak, onnan jobb, ha elhúz az ember. Inkább keressen a közelben valami sikkasztást vagy egy idős növénynemesítőt – nagy távolságból nem szabad üres jegyzetfüzettel hazatérni.
A riporthoz, ha igazi, szerencse is kell. S az csak akkor szegődik az ember mellé, ha nagyon akarja a dolgot. Indulás előtti este a Kékfényben egy tudósításból kiderült: a rendőrök megtalálták az ellopott vizsolyi Bibliát.
Ez az. Mogyoróskától Vizsoly alig pár kilométer, van tartalék.

No, ez már Gönc. Egy rendőr áll az őrs ajtajában. Hohó, hátha itt tudunk meg valamit a két öregről. Talán itt szolgál, aki megtalálta őket vérbe fagyva Mogyoróskán.
Az őrs első szobájában két íróasztal, egyik mögött egy lány, a másiknál a rendőr, aki az előbb kinn állt. Bólogat, mikor elmondom, miért jöttem, közben lassú mozdulatokkal rágyújt. Nem fordul felém, a falat nézi, okkal nézheti, hisz elég rég festették.
Hallottam a dologról, mondja. A vénember nem volt normális, de a feleség se, akit agyonvert. Hogy jobban értsem, kettőt koppint mutatóujjával a homlokára. Egyébként nem ők helyszíneltek, hanem az encsi kapitányság nyomozói, Mogyoróska oda tartozik, de a kapitányt ne keressem, ma Pesten van. Szerintem két hülyéről írni nem nagy téma, de nem akarom befolyásolni, szól utánam, amikor már az ajtóban vagyok.
Erre mondják, hogy nyekk.
Fordulhatunk Vizsoly felé.
Ha változik a cél, megfigyeltem, az agy is fordít egyet a kormányon. Rögtön eszembe jut, hogy pár éve a szomszédos Forrón eltűnt két középkori feszület a múzeumból, Boldogkőváralján megölték a katolikus papot, Vizsolyból elvitték a bibliát – valami nincs rendben errefelé. Kevés lesz, ha csupán Károlyi Gáspár bibliája után járok. Azt is meg kéne tudni, milyen itt az élet.

Jó napot kívánok! Megmondaná, bátyám, Vizsolyban ki a polgármester? Itt most, kérem, a Bihi Miklós. Mert korábban a Sváb Jóska volt. Az új ember református, a régi katolikus…
Különös. Máshol úgy mondják, ez emeszpés, az fideszes, amaz meg független. Hogy vallás szerint különböztessék meg, melyik miféle, ilyet még nem hallottam. Mi volna, ha ezen a nyomon haladnánk? Ha megtudjuk, milyen polgármester, aki református, más is kiderülhet. De igyekezzünk! Tíz óra, s még csak annyi történt, hogy megérkeztünk.
Az önkormányzat épületén egyetlen néznivaló a nemzetiszín zászló. A ház kicsi, kopott kívül-belül. A polgármester szobájában az egyetlen említésre méltó darab a műbőr fotel. Olyan piros, mint kártyában a kuoni pásztor. Bihi Miklós negyvenes férfi, haja, öltözéke laza, viselkedése merev. Nem kérdezem, mégis azzal kezdi, hogy nem vizsolyi. Hogy ez a kijelentés mit ér, nem tudom, de arra határozottan emlékszem, hogy Petőfinek többek közt azért támadt baja Szabadszálláson a választóival, mert nem tudta megmutatni ősei sírját a temetőben.
Bihi Miklós annyit felhozhat mentségére, hogy a felesége idevaló. Mert ennyi kell. Amúgy vasutas volt korábban: egyszer itt, másszor ott, most viszont meg kell ülnie az irodában a műbőr fotelt. Még szokja. Miként azt is, hogy Vizsolyban sanyarú az élet. Kilencszázötven lélek, munkahely alig, földjein fillérekért adtak túl a gazdák ivadékai a kárpótlás után. Bútort vettek a pénzből, cipőt, ruhát. Akinek van munkája, Encsre jár át, de tízből hatnak nincsen. Ők segélyből élnek.
A polgármester elárulja, hogy nem templomba járó, s hogy számára a megkerült biblia csak lehetőség. Itt folyik a Hernád, szerkesztő úr, nagy lehetőség a vízi turizmus. Befektetőt kéne idehozni, erről írjon inkább. Írnék én, de hogy jönne ide bárki, ahol se szállás, se egy hely, ahol enni lehet valami meleget.
Az ablakon át látni, hogy a hivatal előtt egy gumis kocsi döcög. Platóját rácsok fogják körbe, olyan, mint egy mozgó gyerekágy. A rács mögött aprónépek, fenn, lábukat lógatva öt-hat zajos felnőtt. A kocsit öreg ló vonszolja, sovány, bordái kiállnak.
Hány cigány él a faluban, polgármester úr? Négyszáz, vagyis negyven százalék. Az arány az iskolában a duplája: már nyolcvan.
Akkor én megnézném azt az iskolát.
A túloldalon találja. Király Ferencnek hívják az igazgatót. Rendes ember.

Az igazgató olyan, mintha egy Csehov-darabból lépett volna ki. Talán a Ványa bácsiból, ami olyan vidéken játszódik, ahol értelmiségi számára minden év kettőnek számít. Király Ferenc hatvanéves, ebben a faluban tehát megélt már legalább százat. Ilyen tanár előtt az ember nagy respektet érez.
Ó, a polgármester túloz, a cigány gyerekek aránya csupán 67 százalék. De hamar el fogja érni a nyolcvanat, mert a magyar népesség fogy, míg a cigányoké növekszik. A nevelők sokat küszködnek. Felzárkóztatóosztályokat nyitottunk, de amúgy nincs több gond a gyerekekkel, mint másutt, egyet kivéve. Gyakori a lányoknál a korai „elhálás”, ők így mondják. Volt tavaly egy kedvencünk: értelmes, aranyos cigány kislány, azt hittük, majd továbbtanul. Kimaradt, mert gyereket vár.
A tanulólétszám csaknem állandó, bár ’92-ben leapadt. Talán hallott róla, nagy cigányvendetta volt akkor Vizsolyban. Tíz ember került lakat alá, de már üzentek, hogy jaj a kintieknek, ha szabadulnak… Az ő értékrendjükben nem szégyen, ha elítélnek valakit. Vagánynak tartják, s ráadásul jó ellátást kap: naponta háromszor ehet.
Igazgató úr, miért nem él a vidéki ember a lehetőséggel, amit a föld ad? Miért nem tart állatot, vagy kertészkedik, hogy legalább az ennivalója meglegyen. Azért, kérem, mert elkényelmesedtek, s azt várják, hogy más gondoskodjon róluk. Segélyért kilincselnek, kölcsönöket kérnek, amiből nem tudnak kilábolni – a szőlőbe mégse kapni napszámost. Ráadásul isznak. Sok zugkocsma van, árulják a rossz borokat, sok ember idő előtt meghal. Baj van a magyarság életerejével. A cigányok nem csak termékenyebbek, ügyesebbek is. Mindenből pénzt csinálnak. Ismerik az összes gombát: szedik a lila pereszkét, a potypinkát, árulják mindenhol, itt, az iskolában is.

Tavaly február 10-én lopták el a vizsolyi református templomból a Károlyi-bibliát. A falu magyar részében sokan úgy vélték: bárki volt, segítették a cigányok. Valaki látta is, mikor a legelőn elásták. Egy csapat nekiindult, ásni kezdtek, ahol a bibliának lennie kell: semmi. Az a pár nap elég volt arra, hogy az ivós, verekedős társaság bizonygassa a többinek: ezt éri a ti békességtek a magyarokkal – és mutatták, hogy mit.
Így lett a biblialopásból pár napig nemzetiségi kérdés. Elmúlt. Aki békés volt és tisztességes, dolgozott tovább, aki meg mutogatós, folytatta a verekedést, az ivást. Egyszerű dolgok ezek, csak pártok csinálnak belőle ügyet.
A református tiszteletes, Sípos Vízaknai Gergely pontosan emlékszik, hogy a riasztó éjjel 2.17-kor szólalt meg: az üveg alatt lévő biblia össze volt kötve a lelkészlakkal. Rögtön kiugrott az ágyból, telefonon hívta az encsi kapitányságot, majd átfutott feleségével a templomba. Későn. Állítja, az életük maradt meg, hogy nem találkoztak a rablókkal. Ebben van némi túlzás, amit az magyaráz, amit a református prédikátorok hagytak a tiszteletes úrra. Drámai előadás nélkül a Szentírás igéi nem ivódtak volna mélyen a lelkekbe.
Vizsoly a reformátusok zarándokhelye, tiszta sor, hogy nem maradhatott Károlyi-biblia nélkül. Mészáros József, a püspök és Rockenbauer Zoltán, a miniszter, két hét múlva maguk hozták el a Széchényi Könyvtár példányát. Elhelyezésének ünnepi istentisztelettel adták meg a módját.
Társalgásunk lelassul, mikor a nyomozás részletei felől érdeklődöm. A lelkész becsukódik, mint az énekeskönyv az utolsó zsoltár után. Érezteti, hogy ez az ő ügyük: az egyházé meg a nyomozóké. Hirtelen föláll, kivesz a szekrényből egy könyvet. Ő írta a vizsolyi Bibliáról, mindent megtalálok benne, végtére ez fontos, nem a nyomozás. Borítóján a rátét hollóházi porcelán, mondja, majd hozzáteszi, hogy 2500 forint. A gyülekezetet támogatom vele, ha úgy gondolom. Úgy gondoltam.

A messziről jöttek Vizsolyt a biblia miatt református falunak tartják, holott nem az. A katolikusok négyszer annyian vannak, ezért nem mindegy, milyen vallású a polgármester, s főleg nem, hogy ha református, milyen viszonyt alakít ki a nagyobb felekezettel.
Ilyenkor kerül bajba, aki messziről jön. Kérdez egy embert, kérdez kettőt, hármat, összerakja, amit hall, de mindig marad benne kétely: hátha nem a „mértékadókat” kérdezte. Mert itt van például az a tagadhatatlan tény, hogy a cigányok minden időben megkereszteltették gyerekeiket, és halottaikat is mindig pap temette. A magyarokról ilyet jóindulattal se lehet állítani. Viszont ők járnak templomba, a cigányok alig.
Így aztán a hitélet kusza. A mai öregek templomba járók voltak már az ateizmus durva évei előtt is, őket nem ingatta meg semmi fenyegetés. Annál inkább a szocializmus neveltjeit, akik közül sokan még a miatyánkot se tudják. Az ő gyermekeik, az új generáció tehát családi háttér nélkül dönti el, akar-e keresztény életet élni, vagy sem.
Többek között ez az oka, hogy kiújult a verseny a felekezetek közt, melyik tud többet felmutatni, s ez oda vezethet, hogy egy polgármester első számú ismertetőjele a vallása. Elfelejtettem volna az ökumenét? Nem. De az csak díszes paraván, ami sok mindent eltakar.

Mi köze mindennek a vizsolyi biblialopáshoz?
Hogy megtudjam, át kellett mennem Göncre, a bibliamúzeumba, s végigjárni termeit Suhajda Leventével, a jóarcú, fiatal segédlelkésszel. Ő mondta el, hogy Károlyi Gáspár nem csőlátású professzor volt, hanem olyan pap, aki borkereskedőként is megállta a helyét. És elmondta azt is, hogy új püspökük, Csomós József nyomdát fog berendezni Vizsolyban: ugyanott, ahol 1590-ben az első magyar nyelvű biblia készült. Mert egy vendégnek, aki tán a tengerentúlról érkezett, öröm lesz, ha maga nyomtathat egy lapot a vizsolyi Bibliából. Elviszi, és otthon erősíti majd magyarságában, hitében és kereszténységében.
Ha erős Magyarországot akarunk, mindháromra szükség van. De nem olyan Istennel, aki bűneinket számlálja, hanem aki erényeinknek örül. Tárják ki a keresztény templomok kapuit, hadd járja át őket friss levegő. Szomorú látvány, hogy nálunk imát napközben csak a bejárat mögötti zugban mondhat el a hívő. Sötétben, tapogatva. Az iszlám országokban a mecsetek éjjel-nappal nyitva vannak, és eleven élet zajlik bennük. Ha ez a mondat ellenérzéseket kelt, még hozzáteszem: onnan nem viszik el a csillárokat és a szőnyegeket.
A vizsolyi Bibliát azért lopták el, és azért törnek be a keresztény templomokba, mert a tárgyak ma is fontosabbak, mint a hívők lelke. Azokra nem volt, és ma sincs riasztó szerelve, ami jelezné: viszik, lopják őket. Pedig hívő nélkül a templom csak üres épület, a pap pedig őrzője annak az ürességnek.

Ötvenhárom eredeti példánya létezik a vizsolyi Bibliának szerte a világon. Ezt a példányt 1940. október 31-én, a reformáció napján kapta a gyülekezet, és ugyanezen a napon kapta vissza, a helyi lelkész szavai szerint „Isten segedelmével.” Még nincs a régi helyén, Sárospatakon restaurálják.
A riportnak itt van vége.