Két dal

Gyakran mondogatom: nem lehet minden évben karácsonyi tárcával előállni. Talán Dickens győzné. De lehet, hogy ő sem. Hanem a Stille Nacht (a Csendes éj), a világ legismertebb karácsonyi dalának története egyenesen az ő tollára kívánkozik.
Egy Joseph Mohr nevű fiatal káplán 1818-ban az ausztriai Oberndorfban a falusi betlehemi előadás után nem tért haza, hanem fölmászott a hegyre, és onnan nézte az alvó községet az éj leple alatt. Reggelre megírta a Csendes éj című verset. Végre el tudott aludni.
Két évvel később a falu Szent Miklós védelmébe ajánlott templomában elhallgatott az orgona. A Salzach folyó ott csörgedezett a templom mellett, és időről időre berozsdásította az orgona sípjait. Az Oberndorffal szomszédos Arnsdorf kántortanítója igen nekikeseredett, mert karácsony este neki kellett volna játszania a misén. Sem kórus, sem harmónium nem volt a templomban. Franz Xaver Gruber kántortanító nagyon szeretett volna ebbe a nagyobb faluba kerülni. De ha oda az orgonaszó, oda az állás is. Pedig még a szüleivel is szembeszállt volt, hogy benső szólítását kövesse.
Mit tehetett? Nagy nekibúsultában elindult a kocsmába. Ott iddogált a versíró segédlelkész is, Joseph Mohr, aki még a harmincon túli kántortanítónál is fiatalabb volt öt-hat évvel. Mohr Nöstler plébánosra, a házsártos főnökére panaszkodik, Gruber a megnémult orgonára.
A két fiatalember átment Mohr szállására, aki elővette ama két évvel ezelőtti, karácsonyi ünnepkor írott versét. Istennek fordított szívvel fölolvasta frissen lelt barátjának. Csendes éj! Szentséges éj! Gruber már dúdolja is a dallamát. A káplánnak volt egy gitárja, alig egy óra múlva kész a zene.
Már mennek is a templomba. A plébános tudja, hogy az orgona rossz. Meglepődik, hogy a kántor még sincs a helyén. Azon meg még jobban, hogy a káplán előlép gitárral a kezében. Mohr és Gruber (tenor és basszus) együtt éneklik az új dalt:
Stille Nacht! Heilige Nacht!…
Csendes éj, szentséges éj,
Mindennek a nyugta mély,
Nincs fenn más, csak a szent szülőpár,
Drága kisdedük álmainál,
Szent Fiú, aludjál,
Szent Fiú, aludjál!
A Szent Miklós-templom – ahol Gruber mégsem kapta meg a kántori állást – már nincs meg. Maga a dal is elveszett volna, ha egy Mauracher nevű orgonajavító (akire héba-korba szükség lehetett a templomban) rá nem bukkan, és nem adja a kezébe a salzburgi székesegyház kórusvezetőjének.
Innen már egyenes volt az út a világhírig: majd háromszáz nyelvre fordították le, köztük kínaira is. Ezt persze már nem érte meg a két dalnok: Mohr 1848-ban, Gruber 1863-ban áll a legnagyobb költő és zeneszerző elé.
A másik dal, A kisdobos (The Little Drummer Boy) főként az angolszász nyelvterületen ismert, számtalan feldolgozásban. Azt is mondhatnám, minden könnyű és nehéz zenész elénekelte, bizonyos számú lemez elkészülte után. Főként gyerekkórusok kíséretében.

Gyere, mondták, pá rám pá pám pám
Egy újszülött királyt megnézni, pá rám pá pám pám
A legszebb ajándékot visszük neki, pá rám pá pám pám
Hogy a király elé terítsük, pá rám pá pám pám
Rám pá pám pám, rám pá pám pám
Amikor megérkezünk

Kis baba, pá rám pá pám pám
Én is szegény fiú vagyok, pá rám pá pám pám
Nincs ajándékom, pá rám pá pám pám
Ami méltó lenne egy királyhoz, pá rám pá pám pám
Rám pá pám pám, rám pá pám pám
Játszhatok neked pá rám pá pám pám
A dobomon

Áldott éj, pá rám pá pám pám
Az ökör és a bárány ütemre jártak, pá rám pá pám pám
A legjobb játékom adtam a királynak pá rám pá pám pám
Rám pá pám pám, rám pá pám pám
Akkor ő rám mosolygott, pá rám pá pám pám
Rám és a dobomra

Ha halljuk közben a dobszót is hozzá, akkor jó. A története sokkal egyszerűbb, mint a Stille Nacht-é. Mert a történet amerikai. A dallamot Katherine K. Davis lopta hozzá egy középkori francia dalból (Le Jongleur – A hegedős). A szöveget Harry Simeone hegesztette valahonnét 1958-ban. A legtöbbet a zenei rendező és kórusvezető, Henry Onorati keresett rajta, mert övé a jog. De vajon mit ad ő Jézuskának, ha eljön a nap?