Oktatás, kultúra fogyókúrán
Schöpflin György: 1945 után a Nyugat elindult egy úton, a kommunisták pedig egy alapvetően más, bizonyos tekintetben mégis hasonló utat választottak. A deklarált cél legalábbis az volt, hogy a társadalom anyagi igényeit ki kell elégíteni, s a redisztribúciót, azaz a javak újraelosztását az államnak kell végrehajtania. Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de szerintem ez többé-kevésbé sikerült még a vasfüggöny mögött is, legfeljebb a kommunizmusban igénytelenebb szinten. Ez a kitétel nemcsak Európára és Észak-Amerikára, de Dél-Amerika és Ázsia egy részére is érvényes. A lakosság nyolcvanöt százaléka túllépett az elsőfokú szegénységen, vagyis volt ennivalója, nem kellett fáznia, s többnyire csak a maradék tíz-tizenöt százalék volt az, amely nem volt képes fenntartani magát. Természetesen ez csak jókora eltérésekkel, szűkítésekkel értendő, s Délkelet-Európában, így Magyarországon is jóval nagyobb volt a kiszolgáltatott néprétegek aránya, ám viszonylag mégis kevés ember halt ténylegesen éhen még ezeken a területeken is.
A modernség e fázisának azonban vége, még ha tovább élnek is a mai világban a régi állami újraelosztási rendszerei iránti vágyak. A politikai bal- és jobboldal változatlanul az egyenlőség jegyében lép fel, miközben a társadalom nagyobbik hányada változatlanul zúgolódik amiatt, hogy az ő pénzéből kell eltartani a magáról gondoskodni nem tudó tíz-tizenöt százalékot. Látni kell: maga a redisztribúció ütközött olyan korlátokba, amelyekre nehéz megoldást találni. Európában a bal- és jobboldal továbbra is egyfajta szolidaritásban gondolkodik, de amíg a jobboldal számára a szolidaritás alapja a nemzet, addig a baloldal egy „hűvösebb” fogalmat, az állampolgárságot használja. Úgy látom, a mai világban az oktatás, a kulturális értékek redisztribúciója hozhatja meg a kitörési pontot. A társadalmi felemelkedés ugyanis ma már a tudással függ össze. Különösen érthetetlen ezért, hogy Magyarország miért költ olyan keveset a kultúrára, az oktatásra és a kutatásra, amikor minden európai állam az oktatási stratégiáinak a kibővítésén, fejlesztésén fáradozik. A másik gond az, hogy a politikai elit rá akar kényszeríteni a magyar társadalomra olyan reformokat, amelyeket az oktatásban munkálkodók elleneznek, másrészt teljesen célszerűtlen a bevezetésük. Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is igen komoly hagyományok vannak, amelyeket óriási hiba lenne figyelmen kívül hagyni. Az utóbbi tíz-tizenhárom évben robbanásszerűen változott a magyar társadalom, ám igen kényes az egyensúly. Újabb megosztottságok jöttek létre, s maga a társadalom világa lett bonyolultabb, akárcsak a globális folyamatok. Nem látok tartós megoldást, a család és a nemzet fogalmát azonban meg kell őrizni és újra kell fogalmazni. Elsősorban rajtunk múlik, hogy az individualizmus eszméjét, az egyéni érdekeket mennyire tudja a szolidaritás háttérbe szorítani. A gyermekek nevelése ezért rendkívül fontos, hiszen ha érzik, hogy nemcsak elszigetelt egyedként léteznek, hanem tartoznak valamivel a világnak és saját szűkebb közösségüknek, a nemzetnek, új biztonsági forrásai keletkezhetnek a társadalmi kohéziónak. Európában ma az új életformát, erkölcsi rendet keresik, ehhez pedig az amerikai életforma, amelyet nálunk idealizálnak, nem válhat követendővé. Emile Durkheim, a szociológia atyja úgy fogalmazott: mindig vannak szociológiai realitások, s ha nem ezekből indulunk ki, rossz stratégiát alkalmazunk. A mai Magyarországon ezt kell szem előtt tartanunk, mielőtt a kultúrában, a társadalmi mobilizáció terén az Amerikában, Nagy-Britanniában becsődölt modelleket vennénk át.
Mit tehetünk a közboldogságért?
Granasztói György: Egy szubjektív emléket idéz fel bennem a kérdés: a Kádár-korszak közepe táján minden évben gáz-, villany-, hús-, tej- és más áremeléseket kellett átélnünk, így a jóléti társadalom jelenlétét nemigen éreztük. A kilencvenes évek is idéznek hasonló borús emlékeket. Ami a kérdés objektív részét illeti: 1990 óta folyamatosan nő a társadalmi szakadék az úgynevezett elit és a szegények között a magyar társadalomban. Filozófiai értelemben a jóléti társadalom vágyát a kommunizmus előretörése foszlatta szét. Addig ugyanis volt egy olyan elképzelés a XIX–XX. század fordulójától eredeztethetően, hogy ha az egész világ szabad lesz, a jóléti társadalom eszméje is megvalósulhat. A hidegháború megszűntével, a világméretű kommunizmus bukásával azután kiderült, a jóléti társadalom ideája más akadályokba is ütközik. Mostanában a gond az, hogy a politikusok azt hiszik: a társadalmat csupán a pénz teszi, hiszen az olyan szlogenek, mint a „Több pénzt az embereknek”, azt sugallják, csakis a pénz boldogíthat. Márpedig „a pénz nem boldogít” közmondás is üzeni, kulturális, szemléleti vitáról is van szó. Megjelenik a növekvő közterhek és közkiadások dilemmája, vagyis egyre több pénzt kell elvenni az emberektől, hogy szét lehessen osztani köztük. Mára viszont egyre inkább bizonyossá válik: a közcélú kiadásokkal nem lehet formálni a társadalmat, a jóléti társadalmat sem lehet egyre több közteher, adó kivetésével megteremteni. Mindebből logikusan következik, hogy nem a jóléti társadalmak korának van vége, hanem egyfajta politikai gondolkodásnak, amely úgy akar egyre többet elosztani, hogy egyre többet von el az emberektől. Ezt a mechanikusan egysíkú politikai megközelítést kellene átalakítani, hogy kilábalhassunk a törvényszerű zsákutcából. Mire gondolok? Ha például az állam egy sereg közcélú tevékenységet adómentessé tenne, az addig az államkasszába begyűjtött pénzt a közerény, közerkölcs jegyében fontos célokra lehetne fordítani. A közcélú tevékenységek, célok ázsiója emelkedne, átrendeződne a társadalmi értékrend, s a folyamat végeredményeképpen a társadalmi közerkölcs is javulna. Nem beszélve arról az időbeli és financiális megtakarításról, amit a pénz ide-oda küldözgetésének kiiktatása jelent. Vagy megszűnne az, ami ma a közpénz rákfenéje: a közpénzek felhasználására alapozott élősdi személyes karrier, sőt foglalkozás. Egy vagyonos ember például az oktatásba, a tehetségek gondozásába forgathatná addig jórészt adóbefizetésekre költött pénzét, így nemcsak karitatív, hanem célszerűségi okokból is támogatnák az emberek saját országuk fejlődését. Az a súlyos gond, hogy a társadalomban nem alakult ki széles körű vita arról, mi mindent lehetne a közboldogságért való cselekvés jegyében közösen az állam szerepének átalakítása mellett megoldani. Pedig a jóléti állam megvalósítható lenne, a közpénzek ilyen célirányos terelésével. Nincs benne a köztudatban, hogy az esélyegyenlőség igénye nem szorítkozik kizárólag a szegényekre. A tehetség kibontakozását éppúgy támogatni kellene az esélyegyenlőség jegyében, hiszen a zseni egyáltalán nem biztos, hogy jómódú környezetbe születik. Mindennek az az oka, hogy a jelenlegi politikai vezetésnek nemcsak hiányzik a reális társadalomképe, de nem is bízik a társadalomban. A politikai elit centralizáción domesztikálódott része gyanakszik a nehezen ellenőrizhető társadalomra, és az összes forrást magához akarja vonni.
A homo sapiens eszménye
Jelenits István: A fogyasztói társadalom!? Nyelvét – mi, magyarok – legfeljebb ha dadogva beszéljük. Nem tudjuk, játék-e, fenyegetés-e. Egy már bizonyos: figyelnünk, gondolkodnunk kell, nem bízhatjuk magunkat az ösztöneinkre, azok másféle történelmi időkben idegződtek belénk. Az is fontos volna, hogy ne maradjunk magunkra: egyedül kiszolgáltatottabbak vagyunk. Csak néhány megfontolnivaló: A fogyasztásnak – a dolog rendje szerint – szükségleteink kielégítésére kell, kellene irányulnia. De, hogy is állunk a szükségleteinkkel? „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket” – írta Ady Csák Máté népéről. Emlékszünk Petőfire is: „Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán…” Azt is tapasztaljuk, hogy evés közben jön meg az étvágy. De mi történik, ha a fogyasztói társadalom csak a könnyebben kielégíthető (és felkorbácsolható) primer szükségletekre összpontosítja a fogyasztók figyelmét, s szinte vétkes módon hozzájárul ahhoz, hogy a szóra, a szépre, a jogra, a szellemre nyíló éhség akár el is sorvadjon bennünk? Akkor bizony a római császárkor cinikus elvéhez jutunk: panem et circenses. Kenyér – és cirkusz, a tömegkommunikáció valóságsóitól a politika véres cirkuszáig. A fogyasztóvá degradálódott ember könnyen manipulálható. Nem élhetünk hát egymás ellen, öszsze kell fognunk, különben semmire sem jutunk. Mit ér, ha van jó autónk, de rosszak az országutak? Mit ér, ha ezt-azt összegyűjtöttünk, de gyenge a közbiztonság? Hány ember érzi szükségét annak, hogy testőröket fogadjon? Irigyelhetjük-e őket? Mit ér egy kiküzdött életszínvonal, ha az aluljárókban naponta hajléktalanokba ütközünk?
Valaha arra szoktattak, hogy becsüljük meg a tárgyainkat: az abroszt, amellyel megterítjük az asztalt, a tányért, az evőeszközt, amelyet nemzedék nemzedékre hagyományozott. Ma egy gyorsvendéglőben az egész terítéket szemétbe dobják, ha megvacsoráztunk. Tartós ruhát, bútort nem érdemes vásárolnunk, alig is gyártanak már ilyet. Az a divat, hogy cseréljük ki, amit már meguntunk, vagy megunt a körülöttünk nyüzsgő világ. Nem megy-e veszendőbe ezzel valami belső folyamatosság, egymásra figyelő tisztelet, ami nélkül a sodródó őszi falevélhez leszünk hasonlók? Nem kapkodunk-e feleslegesért ahelyett, hogy valódi értékeket keresnénk? Nem vagyunk-e felelősek azokért, akiknek a lehulló maradékból se jut? Nem kockázatos-e a szertelen publicitás, amelyben élünk, mintha folyvást mások szeme tükrében tetszelegnénk?
Nyugaton már a fogyasztói társadalom megrendüléséről beszélnek. A homo sapiens újra vonzóbb eszmény, mint a homo faber, s nem pusztán savanyú a szőlő alapon. A fogyasztók okosan összefognak. Bojkottálnak olyan gyárakat, amelyek környezetszennyező eljárással termelik áruikat. Ebben az eszmélésben vissza-visszatérünk a múlt sokszor kikacagott örökségéhez is. Például a családhoz. Vannak ugyan, akik arról írnak, hogy a család intézménye elavult, helyette valami új, asszociációs, társulási formának kell kialakulnia, amely a résztvevők egyenlőségére épül. Nem gondolhatjuk-e mégis, hogy épp a család képes megújulásra is? Pontosan azoknak a ma kívánatos vonatkozásoknak előtérbe juttatásával, amelyet némelyek egy új formától várnak, remélnek? Amit a jövő ígéreteként, lehetőségeként megálmodunk, ahhoz sokszor a múlt kínál mintát, egészséges kiindulást. Illyés Gyula írta, nem könnyű tudni, „ki az, aki elöl megy”. De hadd idézzem tovább: „mert nincs szabadjegy / jól halad a korral; / mert van, amikor, hány a példa! – / a néma szólal, / az iszkol, aki űz, / makulátlan a céda, / mocskos a szűz.”
Az első meglepetések után talán egyre jobban tudunk majd figyelni erre is. Egyedül ez a figyelem, a homo sapiensé lehet evilági garanciája egy emberi jövőnek.
Globális hadigazdálkodás
Makovecz Imre: Ez a szóösszetétel sohasem létezett a valóságban, igazából kódolt szöveggel állunk szemben. Valójában azt jelenti, hogy a társadalom belső működésében megszűnt az értékek szabad vándorlása, hiszen az uzsora lett az úr. Az úgynevezett jóléti társadalmak a világ egyik felén elviselhetetlen nyomort hoztak létre, a másik részén pedig irracionális túlfogyasztást, pazarlást. Úgy is fogalmazhatunk: a fehér ember bestialitásáról és brutalitásáról van szó. Egy olyan szemléleti enerváltságról, hogy a teremtett világ legyőzendő a haszonelvűség érdekében. Egy egyszerű példával élek. Ma a legkorszerűbb vásárlási forma, ha valaki a városból kiautózik a kültelkeken felállított raktáráruházakba, és egyszerre vásárolja meg a szükségleteinek megfelelő árut. Ezek az áruházak valójában nagykereskedelmi raktárak, amelyeknek egy városi szerkezetben nincsen helyük, s azt célozzák, hogy a szétosztásról, szállításról ne kelljen gondoskodni, üzleti bérleti díjat, adót ne kelljen fizetni, s személyzetet csak kisebb létszámban kelljen tartani. A vásárló az autója által elhasznált benzinnel fizeti meg a szállítás költségeit, amit a kereskedőnek kellene állnia. Az az árcsökkentés, amit a ráerőszakolt vásárlási stílusnak megfelelően az emberek elérnek, jelentéktelen ahhoz a haszontöbblethez képest, amely e trükk által keletkezik az áruházakat fenntartók kezében. Ez csupán egy példa arra, miként lehet álságos módon jólétinek nevezni egy olyan társadalmat, amelyben valójában egy globális hadigazdálkodás struktúrája jelenik meg. Hogyan lehet jólétinek nevezni egy olyan módszert, amely kizárólag igénytelenségre nevel, s arra, hogy az emberek szokják meg saját valódi érdekeik elsikkasztását? Ki teszi fel azt a kérdést, miért van minden hermetikusan agyoncsomagolva? Miért van szükség csökkenő kenyérfogyasztás mellett ehetetlen kenyeret gyártani? Miért nem lehet eljuttatni a tehenek tejét az emberekhez? Miért kell belőle port csinálni, s ebből tehéntejre nem is emlékeztet, ihatatlan folyadékot gyártani? Kinek az érdeke az, hogy olyan generációk nőjenek föl, akik nemhogy nem ismerhetik az ételek, italok eredeti ízét, de lassacskán már nagyszüleik elbeszélésében sem hallhatnak a valódi kenyérről és vajról? Az élet elemi minőségei, az otthoni konyha melege, zamatai, a sarki fűszerestől hozott áruk kultúrája, megbecsülése hova lett?
Semmilyen hamis nosztalgia nem mozgat, amikor ezekről beszélek, csupán a legelemibb emberi jogainkat tartom fontosnak. Amelyet – vagyis a minőséghez való jogot – a pénzvilág természetesen semmibe vesz, hiszen azt a hamis világképet erőszakolja az emberekre, hogy ami pénzben nem mérhető, az nem is létezik. Erre az úgynevezett jólétre nekem nincs szükségem. A karácsonyi vacsorához igazi hal, valódi, és nem génkezelt hagyma és krumpli szükséges, hogy a saláta elkészüljön, és vegytanilag érintetlen mákra, tésztára, dióra várunk mindannyian. Ezeket a minőségi jellemzőket nem tudom és nem is akarom az életemből kiiktatni egy fogalompár miatt, amit jóléti társadalomnak akarnak láttatni. Nem értem, amit a politikusok mondanak. Amit a mai Magyarországon látni, azt mindennek tudom nevezni, csak jólétinek és fordulatnak nem.
A szellemiség bekebelezése
Gulyás Balázs: Számomra mindenképpen véget ért. És soha vissza nem térően. Immár harminc éve. Azután, hogy otthagytam a falakat, amelyek mögött számunkra, néhányunk számára egy pár évre megvalósult az igazi jóléti társadalom. A gimnázium, Pannonhalma falait… De aztán hirtelen kiábrándulok gondolataimból. Miféle jólét volt ez, amely egy privilegizált kis csoport – néhány osztálynyi kamasz – számára jelentett paradicsomi állapotokat az ocsmány „puha-diktatúra” kellős közepén úgy, hogy e mögött szüleink és tanáraink mérhetetlen áldozatvállalása, és, tegyük hozzá mélyen fejet hajtva, mártírok egész sorának élete állt.
Létezett a világban jóléti társadalom? Mert az egyértelmű, hogy amire mondjuk, az nem az. Az eredeti gondolat: „warfare helyett welfare”, „háborúzás helyett jólét”, mintha nagyon is rárímelne a clausewitzi gondolatra: „A háború a diplomácia folytatása más eszközökkel.” Úgy tűnik, „a megvalósult”, „a létező” jóléti társadalom a háborús társadalom folytatása, kiváltása, más eszközökkel. Ahol a háborús zsákmányszerzést felváltja „a békés zsákmányszerzés”: a tulajdonjogok és lelkek, az emberek pénztárcájának, szabadidejének, gondolatainak, szellemiségének megszerzése, meghódítása, bekebelezése, életre szóló hadifogságba kényszerítése.
Tovább mélázom. Hát akkor egyáltalán nem valósult meg jóléti társadalom a történelem során? Mi van Izland szigetén, ahol 1073 éve megszakítás nélkül, változatlan formában és funkciókkal működik a Tinget, a világ legrégebbi parlamentje, ahol a háborút az ott lakók csak hírből ismerik, s ahol a leghosszabb hasznos életet élnek és a legtöbbet olvasnak és írnak az emberek? S a svájci kantonok, amelyek több mint ezer éve a demokrácia szilárd alapján állva békét, toleranciát és gazdasági jólétet biztosítanak lakóiknak? Na és a jezsuiták paraguayi redukciói, ahol – bár csak néhány évtizedre, de – megvalósult a javak igazságos elosztása és tényleg „a szellem napvilága ragyogott minden ház ablakán”? Na de agykutató vagyok. Természettudós. (Bár e szó mintha tele lenne hübrisszel. Mondjunk inkább természetkutatót, vagy még inkább: igazságkeresőt…) Szóval valami megbízhatóbb definíció, valami kézzelfogható, mérhető eszköz kellene annak megmondására, hogy „mi a jólét”, mi a jóléti társadalom. És nem matematikai, nem gazdasági, nem statisztikai fogalom kell most ide, valami más. Valami, ami arról is számot ad, hogy nemcsak enni és inni, aludni és szórakozni, bevásárlóközpontok tulajdonosait gazdagítani lehet, hanem értelmesen, alkotó módon, a világot mélységeiben megtapasztalva, megízlelve élni.
Mi a jó élet egyik titka? Hogy önmagunknak érezzük magunkat! Hogy úgy érezzük: birtokában vagyunk testi-lelki képességeinknek, s bár érezzük azok határait, tudunk tenni és teszünk is: leköt a feladat, amit megoldunk, és érezzük, eközben nem zavar az idő, az maga is feloldódik, megszűnik, alárendelődik a feladatnak. Azaz a magunk urai vagyunk. Nem várunk külső jutalmazásra: jutalmunk az, hogy vagyunk, teszünk, élünk, érzünk.
Csíkszentmihályi Mihály, a modern pszichológia kivételes képességű képviselője szerint az önmaga céljait megfogalmazni, megvalósítani és teljességgel megélni tudó, „autotelikus” élet a „jól élni” alapja. S bár ne tagadjuk: az anyagi és szociális biztonság mint háttér azért valamilyen szinten meg kell hogy legyen, mindez nem a vagyoni helyzetünktől, nem a korunktól, nem a nemünktől, nem a hollétünktől, nem a jóllakottságunktól függ. Sokkal inkább függ mindez attól, hogy mit tartunk az életben értéknek, megvalósítandó célnak, önmegvalósítási stratégiának. S mindehhez elsősorban a jó célok, a nemes eszmék, életfilozófiák átadása, hagyományozása, nevelés és oktatás kell a gyermek- és fiatalkorban, s a kellő társadalmi tolerancia a kibontakozás, s a biológiai hanyatlás korában. Egy ilyen elvek szerint rendeződő társadalomra várok. Valahol számomra ez a jóléti társadalom álma…
És jönnek a cégbirodalmak
Lányi András: Igen, véget ért. 1989-ben két világrendszer búcsúzott. A jóléti állam Nyugat és Kelet világhatalmi vetélkedésének volt a szülötte. Átmeneti egyensúlyt teremtett piacgazdaság, állami szabályozás és társadalmi ellenőrzés között. Az alattvaló kiszolgáltatottságát a szolgáltatások sokaságával tette elviselhetővé. Bőséges ellátmánnyal kárpótolt a demokrácia kiüresedéséért. A Nyugat globális győzelme után minderre többé semmi szükség.
A kilencvenes évektől kezdve az állam helyébe a cégbirodalom lép, a nemzetközi közösség szerepét az üzleti érintkezés világméretű hálózatai veszik át, az Egyesült Nemzetekét a WTO és az IMF. Ők rendelkeznek minden tudással – ami nem az övék, az nem tudás, babona, álom, képzelődés, előítélet. Nem gazdasági szervezetek többé, hatalmuk forrása nem a nyereség, éppen ellenkezőleg: nyereségük forrása a példátlan politikai, katonai, információs és technológiai túlhatalom, amellyel bárhol és bármikor kikényszeríthetik a számukra kedvező munkavállalói, fogyasztói, törvényhozói stb. döntéseket. A jóléthez ennek immár látszat szerint sincs köze. Nem is lehet. A vállalati teljesítmény növelésének költségeit ugyanis, a szociális, kulturális és természeti költségek zömét továbbra sem a vállalat viseli, hanem az önálló mozgásterétől megfosztott állam. Azaz viselné, de erre többé nem képes. Viseli hát, elviseli a nép (lakosság, adófizetők, munkavállalók, helyi emberek – nem társadalom többé, még kevésbé közösség).
Az aljas és jogtipró eszközökkel szerzett jövedelem legitimitása megkérdőjelezhetetlen: a minőségrontás, a nyilvános hazudozás, az emberi élet nélkülözhetetlen természeti feltételeinek pusztítása, valamint a közszemérem elleni brutális és hivalkodó támadások a normális üzleti magatartás részét képezik. Az így szerzett vagyon felhasználásának útjában sem állnak többé törvényes akadályok: az adócsalás, a pénzmosás, a vesztegetés, a zsarolás, a terrorizmus, valamint mindezek eltussolása, illetve leleplezése jövedelmező üzletágak, amelyek létével számol a befektető, számol a politikus. Józan becslések szerint ma a világon a jövedelmek harmada a szürke és fekete gazdaságban keletkezik.
A nyomor, az elégedetlenség, a felháborodás világszerte növekszik. Az ezredforduló kulturális klímájára a jövőtől való rettegés nyomja rá a bélyegét. De jövőjét csak az választhatja meg, aki ismeri a múltat, a kulturális emlékezetben megőrzött életformák és célok gazdag sokféleségét.
A jóléti társadalom évtizedeit a globalizáció kiteljesedésének korszaka követte, és lassan az is véget ér. A globális politikai és gazdasági struktúrák, mint a dinoszauruszok, saját rettenetes méreteik és feneketlen étvágyuk áldozatául esnek. A „haladás” két-három emberöltő alatt a szó szoros értelmében felemészti az élővilág évmilliók alatt felhalmozott kincseit, az utánunk jövő nemzedékek örökségét. Mert a jóléti állam ugyan a múlté, de velünk maradt a jólét fogyasztói ideálja: jólétnek nevezzük, ha minél több eszköz minél gyorsabb elhasználása útján gondoskodunk magunkról, s nem kérdezzük, a létben mi a jó? Hulladékunkkal elborítottuk a földet, ez marad utánunk, szemétkori emberek után.
Káosz vagy egy új rend
László Ervin: Ezt a kérdést sokan teszik fel világszerte. Nem létezik azonban egyértelmű válasz, senki nem garantálhatja, hogy igaza van. Az előrejelzések csak akkor lehetségesek, ha zavartalan („lineáris”) folyamatokról van szó, s ha olyan összetett rendszerekben, mint például a gazdaság, ritkán folyamodunk ehhez a módszerhez.
A jövőnk értelemszerűen nem hasonlít majd a jelenlegi állapotokra. A közelmúltban általunk teremtett világ aligha tartható fenn a továbbiakban – ez a helyzet Magyarországon és világszerte. Változtatnunk kell tehát rajta. Az emberek örökké nem termelhetnek, fogyaszthatnak, s nem használhatják fel vég nélkül a kimeríthető bolygó anyagi javait, hiszen előbb vagy utóbb beleütköznek a stabilizálás határaiba. A szóban forgó határokat ismerjük a gazdaságban (a XX. század végi lázas növekedésnek immáron vége), a politikában (a rendszerek stabilitása hasonlóképpen véges, az új mozgalmak és kényszerhatások miatt a világban elharapódzott a konfliktus, a bűnözés és az erőszak), a társadalomban (kultúrák és népcsoportok lázadoznak a marginalizáció ellen, és küzdenek mindazért, amit a szabadságból és a javakból jogos osztályrészüknek tekintenek), az ökológiában (nem kérdéses, hogy megváltoztattuk földünk légszennyezettségét, vízi és felszíni viszonyait).
A jövő lényegesen eltér majd a jelenlegi állapotoktól, de nem lesz feltétlenül roszszabb. Amikor egy komplex rendszer – mint amilyen a társadalom, a gazdaság, az ökológia – eléri stabilitásának határait, összeomolhat, de akár túl is élheti a válságot. Mindössze két dolog nem lehetséges: abban maradni, amiben jelenleg is vagyunk – ez a status quo – vagy visszatérni a múltunkhoz. Ebben az összefüggésben az előre vezető út vagy a káoszba hullást, vagy az új rend felé törekvést jelenti. A nemzetközi életben és a kultúrák között eluralkodott bizalmatlanság, az etnikai konfliktusok, a fajgyűlölet, a gazdasági igazságtalanságok és a nemek egyenlőtlensége elsőbbséget enged a magasabb fokú bizalomnak és a békés viszonyt célzó erőfeszítéseknek a világ népei számára. Új gondolatoknak, új magatartásformáknak kell elmozdítaniuk hazánkat és a nagyvilágot a dicsőbb jövő felé. Új polgári magatartásra, új fogyasztói magatartásra, új életstílusra, megváltozott életre és a cselekvésre van szükség, hogy megmaradhassunk ezen a túlzsúfolt és kiaknázott bolygón. Végső soron az a legfontosabb, ahogyan gondolkodunk és cselekszünk. Gondoljunk magunkra, és a többi megy magától – ez az összeomlás receptje. Ha megértjük, hogy a hazánk, a kontinensünk és végső soron az emberi nemzet tagjai vagyunk – ez a kilábalás receptje. A választás rajtunk áll.
origo.hu
Belehalt egy férfi abba, hogy barátja az autója után húzta egy motorháztetőn
