Hajrá, Brazília, hajrá, brazilok!

Excellenciás Uram!
Mindenekelőtt fogadja nagyrabecsülésem. S ne gondoljon naivnak, a kelleténél naivabbnak. Mi sohasem fogjuk megérteni egymást. Bennünket egy világ választ el, hogy ne mondjam, egy egész civilizáció, így aztán ön fölöttébb értetlenül fogja olvasni soraimat, illetve azt az összefoglalót, amelyet a munkatársai fognak elkészíteni ebből a cikkből az ön számára.
Valamikor a hetvenes években… (Szinte félve kell emlékeztetnem önt, hogy voltak valamikor hetvenes évek. Akkoriban a jelenlegi magyar kormány prominensei kommunista pártkarriert építgettek, s el sem tudja képzelni, excellenciás uram, miket mondtak, írtak, gondoltak az ön hazájáról.) Szóval, valamikor a hetvenes években a Virányos úti általános iskola tanulója voltam. Ott van ez az iskola most is, a Zugliget tövében; akkortájt még járt az 58-as villamos, s az én iskolám két megállóra volt az amerikai nagyköveti rezidenciától.
Sokat jártunk arra. Volt, hogy libegőzni mentünk, volt, hogy csókolózni a Tündérsziklához (ezt persze már hetedik-nyolcadik környékén), s mindig áhítattal néztük azt a rezidenciát. Gyakorta beszéltünk olyasmiről, hogy át fogunk ugrani a kerítésen, és politikai menedékjogot kérünk. Tudja, excellenciás uram, olyan fura iskola volt az a mi iskolánk, együtt jártam például mindkét Szelényi lánnyal, a Szonjával és a Lillával, s együtt jártam Szekér Gyulával is, aki egy akkori komcsi főmufti fia volt – szóval különös hely volt a Virányos. Miképpen furcsa hely volt a gimnáziumunk is, ahonnét ellógva mindig a budai Várba menekültünk, s a Halászbástyán üldögélve a Parlament tetején lévő vörös csillagot bámultuk sokszor.
Viszonylag nehéz lenne elmagyaráznom önnek, hogy nincsen ocsmányabb, mint egy parlament tetején éktelenkedő vörös csillag, s kevés ocsmányabb van, mint ami e jel jegyében történt a Fal mögötti országokkal, nemzetekkel, kissrácokkal. Úgyhogy nem magyarázom. Elégedjen meg annyival, hogy azt a vörös csillagot nézve arról ábrándoztunk, hogy majd érettségi után Amerikába menekülünk. Mert itt nem lehet élni. Mert itt fognak megrohadni a szovjetek, és az idők végezetéig fogják egymást váltani a tisztességtelenségben megőszült vén gazemberek.
Mindegy. Ezt sem magyarázom. Minek? A hetvenes években ön talán még a beatkultúra utolsó hullámain vitorlázott, talán lelkes híve volt Marxnak (ezzel az erővel lelkes híve lehetett volna Hitlernek is, csak nem tudott róla); vagy nosztalgiával gondolt McCarthy szenátorra, gyűlölte a kommunistákat (ez esetben, ha legközelebb kezet fog Medgyessy Péterrel, jusson eszébe, kicsoda mosolyog önre valójában…). Legyen annyi elég, hogy végül nem mentünk akkor Amerikába, viszont valamikor a nyolcvanas évek elején-közepén lett világútlevelünk. Ezt sem magyarázom meg, ehhez ugyanis itt kellett volna önnek születnie. Hogy tudja, milyen az a foglár háta mögötti szabadság. Lett világútlevelünk, és én akkor eljártam az NDK-ba, csak azért, hogy átmehessek Nyugat-Berlinbe. Hogy láthassam a Falat a túloldaláról is, hogy átkelhessek a Checkpoint Charlie-n.
Akkor és ott álltam először anyaszült meztelenre vetkőztetve egy zöld csempés, keletnémet határőrhelyiségben, egy előemberarcú endékás határőr társaságában, aki abban lelte mulatságát, hogy belekukucskált a… Most hogy mondjam ezt el önnek politikailag korrekt nyelven? Belekukkantott a hátsómba. Kegyelmi pillanat volt. Előrehajolva egy zöld csempés, keletnémet határőrhelyiségben, miközben egy kommunista előember – nem, nem így pontos –, miközben a Rendszer érdeklődéssel kukucskál a hátsómba. Látnia kellett volna, excellenciás uram, hogy valamit, bármit megértsen ebből a világból, s hogy megértse, miért nincs, nem lehet önöknek igazuk.
Tudja, excellenciás uram, azokban a hetvenes-nyolcvanas években már átesett a világ egy terrorhullámon. Hajoljon közelebb, nehogy meghallják: az a terrorhullám nagyobb volt, mint ez a mostani. Talán vannak önnek is halvány emlékei: müncheni olimpia, Fekete Szeptember, Abu Nidál, Bader-Meinhof csoport Németországban, Vörös Brigádok Olaszországban (még Aldo Morót is meggyilkolták), IRA, baszkok, Líbia, repülőgép-eltérítések, robbantások – egy magyar humoristából Bécsben csináltak nyomorékot…
Mégis: Akkor valamiért nem kukkantott bele az ön hazája az érkezők fenekébe. Sehol egy ujjlenyomat, digitális fénykép, egyéb aljasságok. S nem tettek így a nyugat-európaiak sem. Tudja, excellenciás uram, attól tartok, hogy most egyszerűen globális (ál)problémákat kell gyártani a globális világ igényei és szája íze szerint – no és azért, hogy legyen indok megszerezni az olajat.
Excellenciás uram, mindezekért az ön hazája feladta a szabadságot, és endékás határőrré változott. Rendszerré lett. Az ön hazája olyasmit tesz, amihez nincsen joga. Az ön hazája jogtalanságot követ el, naponta sok ezer, talán sok tízezer alkalommal.
Napi sok ezer, sok tízezer ujjlenyomat és digitális fénykép. Sokmillióvá fog ez összeállni az esztendők során. Százmilliókká. Kezelhetetlen lesz. Százmillió ujjlenyomat és digitális fénykép fogja maga alá temetni az amerikai álmot, a szabadságot.
„Az Egyesült Államokban egy szép napon a közúti és a vasúti közlekedés egyidejű zavarai miatt a váltószemélyzet nem jut el egy nagy reptérre. A túlórázó irányítók idegességükben hibáznak, két óriásgép összeütközik, és egy nagyfeszültségű vezetékre zuhan, a feszültség más, túlterhelt vezetékekre tevődik át, s olyan mérvű áramkimaradás következik be, amilyet pár esztendeje New York már átélt. Csak ezúttal még súlyosabb lesz a helyzet, és napokig fog tartani. Mivel esik a hó, és járhatatlanok az utak, a gépkocsik iszonyú felfordulást okoznak; a hivatalokban nyílt lángoknál melegszenek az emberek, sok épület kigyullad, a tűzoltók pedig nem tudják megközelíteni és eloltani a tüzet. A telefonhálózat megbénul, mert ötvenmillió magára maradt ember próbál egymással telefonon érintkezni. Menetoszlopok masíroznak a hóban, az utak mentén mindenütt halottak hevernek.” (Umberto Eco: Az új középkor)
De önök akkor, százmillió ujjlenyomat és digitális fénykép és jogtiprás és befelé fordult nagyhatalmi gőg és ostobaság foglyaként még mindig az al-Kaida vezérét fogják keresni, megszállottan. Önök, excellenciás uram, már a civilizációk közötti összecsapás elején feladták saját identitásukat, s úgy viselkednek, mint egy ortodox iszlám állam vagy mint az endékás határőr: önök felfüggesztették az emberi jogokat. Tették ezt ráadásul gyáván, sunyin és farizeus módjára. Büntetve azokat az államokat, amelyek nem elég gazdagok, s amelyekből szinte bizonyosan nem érkeznek terroristák.
Persze, ebben sincs újdonság. Feltételezem, ön nem olvasta Oswald Spengler művét, ezért befejezésképpen engedjen meg egyetlen idézetet még: „Mindenesetre a demokrácia jellegére vall, hogy a népi alkotmányok szerzői terveik végleges hatását még csak nem is gyanították (…) Mivel ezek a formák nem természetes fejlődés eredményei, mint a hűbériség, hanem kiagyaltak, mégpedig nem az emberek és a dolgok mély ismerete, hanem a jogról és az igazságosságról való elvont képzetek alapján, ezért aztán mély szakadék tátong a törvények szelleme és a gyakorlati szokások között, mely az utóbbiak nyomása alatt formálódik csendesen, hogy a valóságos élet taktusához simuljon vagy attól távol maradjon. Csak a tapasztalat döbbentett rá, és csak az egész fejlődés végén, hogy a nép jogai és a nép befolyása: két különböző dolog. Minél általánosabb a választójog, annál kisebb a választók hatalma.” (Oswald Spengler: A nyugat alkonya)
Persze ez innentől egy másik történet. Addig pedig: hajrá, brazilok! Mert tudja, excellenciás uram, ez most az utolsó menedék: látni, vagy csak elképzelni sok-sok pálmafás inges, dundi amerikait, akik a riói reptéren értetlen arccal nyújtogatják ujjaikat, hogy levegyék mindről a lenyomatot. S a brazilok nem fognak hibázni: azonnal kidobják majd valamennyit. Úgyhogy nem követik el a legsúlyosabb bűnt. Hajrá, brazilok, hajrá, csehek, hajrá, portugálok!
Mondanám, hogy hajrá, magyarok, de ez a szervilis kormányzat ájultan fogja az önök leghülyébb ötletét is teljesíteni. Önök ezért szeretik ezeket, excellenciás uram. De már nem sokáig.
Tisztelettel:
Bayer Zsolt