Hogyan nem lettem vasárnapi író

Fölkértek a Petőfi Irodalmi Múzeumból, hogy írnék arról, milyen volt Móricz Zsigmond-ösztöndíjasnak lenni. Mit mondjak: jó. Mert huszonöt éves voltam, és nem ötvennégy. Annyit azért hozzáteszek: ha egy múzeum kérdez a pályakezdésedről, tartós fogyasztási cikkeid állapota miatt már ne aggódjál túlságosan. Ne vegyél fekete frizsidert például. Úgyis hűtőszekrénybe kerülsz valamikor.
Éppen lejárt a szerződésem a Fiatal Művészek Klubjában, és sem az igazgató, sem én, a volt művészeti vezető nem gondoltuk úgy, hogy együtt folytatni tudnánk.
A fickóval az utcán találkoztam, még a mozgalomból ismertük volt egymást. A diákszínház-mozgalomból. Egy vidékről Pestre szakadt fiatalember nagyon meg tud örülni egy régi ismerősnek. Ha távoli, akkor is. Én már az idő tájt tagja voltam a Fiatal Írók József Attila Körének, magyarul a FIJAK-nak, amely még – későbbi – vezetőségi tagságom alatt lett JAK. Az ilyennek automatikusan járt az FMK-tagság. Belépőt is szereztem, és az első klubbeli megjelenésemkor belebotlottam első (és utolsó) feleségembe. Zzz.
A klubot – mint később rájöttem – azért hozták létre a drága elv- és bűntársak, hogy könnyebb legyen ellenőrizni az ellenzéki-ellenzékieskedő vagy egyszerűen csak avantgárd fiatal művészeket és sleppjüket.
Na szóval, a találkozás után néhány héttel a klubigazgató – akinek, nem találok rá jobb szót, reneszánsz feje volt, csak nem belül, hanem kívül – feljött a Váci utcai albérletembe, és felajánlotta, hogy legyek a klub művészeti vezetője. Horribilis pénzt, kétezer-háromszázat ígért, és kötetlen munkaidőt. Mi vesztenivalóm volt? A könyvtáros gyakornoki állás, ezerkilencszáz forinttal? (Csak az albérletem volt nyolcszáz.) A tenyerébe csaptam.
Mit mondjak? A munka huszonnégy órás volt, a felelősség nagy. Mert hiába pecsételtettem le kötelezően a műsortervemet a kerületi tanácsnál és a rendőrségnél, így is megesett, hogy bezártak kiállításokat, vagy letiltottak esteket. A zenével nem tudtak mit kezdeni: azt eltűrték. Azt is nehezen bírtam, hogy kezdetben sokan téglának néztek. Padlózni kellett velük italban, sakkban, csocsóban, nőkben. A diri tulajdonképpen azért vett föl, mert mint vidéki nem tartozhattam semmilyen csoporthoz, érdekszövetséghez sem. Így is túl közelinek tartotta a kapcsolatomat a klubtagokkal. Magyarán azért emelt kifogást, mert jól végzem a munkám. Na aztán a piálást is sokallta, mondjuk meg. Az volt a baj, hogy nem az irodában ülök, és nem vele vedelek.
Végül eljött az idő, amikor búcsút vettünk egymástól. Annál is könynyebben mondtam istenhozzádot, mert valaki megsúgta, hogy Móricz Zsigmond-ösztöndíjat fogok kapni. Ez a valaki a minisztériumban dolgozott akkoriban, és egyike volt azoknak, akik a „fiatal magyar irodalomra” ügyeltek. Elmondta azt is, mivel csak fél ösztöndíjat kapok, választhatok: teljes összeg fél évre, vagy fél egy évre. Én ez utóbbit választottam.
Igazam lett, mert aztán ki tudja, hányban, megkaptam a másik felét is. Én szeletben kaptam a szabadságot. Háromezer forint volt a teljes havi ösztöndíj 1975-ben. Ma, ha jól tudom, bruttó hatvannégy, nettó ötvenkettő. Bár adómentes, de biztos kevesebbet ér, mint az akkori háromezer. Ennyit a dolog anyagi részéről.
Mert egy másik szempont fontosabb volt. Ha az ember állandóan magánál tartotta a miniszteri aláírású értesítést az ösztöndíjról, nyugodtabban mehetett az utcán, várótermekbe, moziba, kocsmákba vagy hogy mást ne mondjak, az éjszakába. Ha az embernek nagy haja volt – mint nekem –, akkor helyesen tette, ha összehajtva a személyi igazolványába helyezte. Akkor a nyomingerek, zsaruk, morogva ugyan, de útjára engedték. Annak idején ugyanis közveszélyes munkakerülésnek számított, ha valakinek nem volt munkahelye. Képzeljétek el, derék honjaim, ha ma minden állástalant bevinne a rendőr. Milyen jól jönne egy csomó hajléktalannak a koszt-kvártély. Vagy ahogy Boncz Géza mondotta: Sitt, sitt, sitt, galambom, egy kis sitt.
Édesapámnak mondtam először, hogy író az, aki mindennap ír. Vasárnap is lehet szépet írni, mondta ő. Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy az írás életforma is. Drága jó édesapám azt szerette volna, ha olajmérnök leszek. Nem csoda: a hatvanas években Szegeden kitört az olajláz. De én tudtam, hogy nem tart sokáig, és azon is átláttam, hogy édesapám tulajdonképpen azt szeretné, ha otthon maradnék, ott alapítanék családot – és így tovább. Jót akart ő, de az a jó nekem nem volt jó. Mert már írónak tudtam magamat tizenhat éves koromtól foga. Iszonyatosan erős hit világlott bennem, pedig még író se voltam. Évente megírtam egy-két novellát, enynyi. De jegyzeteltem, mint egy megszállott. Apám nagyon nehezen, de beletörődött a dologba.
Az igazi íróságom tulajdonképpen evvel a Móricz Zsigával (mert így hívtuk) indult el. Láttam, hogy M., aki akkor még nem is volt a feleségem, milyen szorgalmas a saját pályáján. Keramikus-szobrász szegény, és mindennap gyakorolta a szakmáját. Mély benyomást tett rám. Kezdtem megtanulni, milyen is az, ha te vagy a főnök és a beosztott is egy személyben. És a benned lakó főnököt nem lehet becsapni. Van, akinek egyáltalán nem való a szabadúszó életforma, mert nem tudja magát fegyelmezni, nem érti, hogy a jó szerencse alapja a szorgalom.
Amikor kezdtem, semmim se volt. (Most is majdnem megvan az egész.) Már mindenről csicseregtem, csak az ösztöndíjról nem. Ez persze nem véletlen. Nehezen szoktattam magam a rendszeres munkára. Az első könyvem első ciklusa vagy nyolc évig íródott, a második egyig, a harmadikat, a leghosszabbat három hét alatt írtam meg. Mert már nyomasztott a határidő, a legkönyörtelenebb múzsa. A könyv felét én húztam ki, nem a szerkesztő, aki alattam járt kettővel az egyetemen. Jó könyvet akarsz, vagy pénzt?, kérdezte álnokul. Tizenhétezret kaptam az első könyvemért.
Ahogy Kung Fu-dze írta: egy jó kézműves, ha tökéletes munkát akar végezni, mindig élesíti a szerszámait. Én is ott ültem az írógép előtt, amelyben új szalag volt, hegyeztem a ceruzákat, sorba raktam a tollakat, radírokat, a fehér javítófestéket, ragasztószalagot, ollót, miegymást. Ha nem is ment a munka, de minden délelőtt ott ültem készen a szólításra. Ha csak egy szót, egy mondatot is leírtam, már tudtam örülni neki. A lelkiismeret-furdalás lassan kiszállt belőlem. Már az olvasmányaim is az írnivalókhoz igazodtak. Ha egy író úgymond lustálkodik, lehet, hogy akkor születnek a legjobb ötletei. Erre jó az ösztöndíj. Hogy minden apróságot legyen időd körüljárni. Amikor már azt hiszed, hogy mindennek vége, akkor kezdődik csak az igazi munka. És mivel a földgömbön élünk, minden kezdet egyben a befejezés is. Akkor tanított meg az írás arra, hogy legyen meg az első meg az utolsó – főleg az utolsó – mondat. Akkor hozzákezdhetsz. A győzelmet akarni kell, de nagyobb bátorság kell a kezdéshez. Előbújnak a dajmónok. De erről (is) írtam már, kedves muzeológusok és más érdeklődők.
Ha rajtam múlna, egy rendes (mondjuk, hogy jó) írónak én egész életében ösztöndíjat adnék. Nem többet annál, amit egy átlagember keres. De annyit igen. Mert jó volt az a Móricz Zsiga. Többet nem adhattam alább.