Látod magad a szemközti ablakból

Olykor felbukkannak rendezők, akik gondosan kiválasztott szereplőikkel együtt elérik, hogy beleszeressünk főhősnőikbe. Valamiféle varázslat lehet talán az oka, vagy az, hogy bennünk van a kutyavér, nem tudom. Ülünk a nézőtéren és könnyezünk, csak úgy, befelé, titokban, mert még meglátják a végén. A katarzis utáni vörösbor mellett pedig elhatározzuk: szebben, romantikusabban fogunk élni. De leginkább ülj be Ferzan Özpetek új filmjére, A szemközti ablakra, s megérted, miről beszéltem.

Ja, hogy a lenyűgöző női szépség nem a filmesztétika része? Oda se neki. Én például Antonioni korai filmje, A kaland révén beleszerettem egy kicsit Monica Vittibe, később a Túl a felhőkön miatt Inés Sastre-ba, mert beleveszett Ferrara ködös telébe és a zenébe, amivel szépen megtámogatták a tőle búcsúzó snittet (Sastre ráadásul a Tornatore-féle Malenában óriásit alakító Monica Beluccit is veri). Belepistultam csendben Julio Medem sokat vitatott filmjében, a Szex és Luciában Paz Vegába, aki olyan szépen, spanyolos rekedtséggel dúdolja, hogy „un rayo del sol, o-o-o”, és Istenem, pár éve a Lopott szépségben Bertolucci kivirágoztatta Liv Tylert a napos és festői Toscanában, hadd olvadjunk, Enyedi Ildikó pedig a Simon mágusban a Varázsló és az Ártatlanság közti szerelmet szövögette Julie Delarme segítségével, aki a maga őzikeriadtságával és kíváncsiságával igazán zavarba ejtő. A Grazia szigetében vérbő szicíliai asszonyt alakító Valeria Golino vagy a Francois Ozon Swimming Pooljában feltűnő Ludivine Sagnierhez hasonló szexszimbólumok után pihenésképpen újra itt egy titokzatos, romantikus, nem hivalkodó, de mélyen érző színésznő, akivel pillanatnyilag úgy állok, hogy győzedelmeskedik a fentebb felsoroltak felett. Meghódított, szégyenlősen pislogok, lehajtom fejem.
Giovanna Mezzogiornonak hívják, s ha már filmesztétikáról folyik itt a disputa, ő az, aki a huszonakárhány éve Olaszországba vándorolt török rendező, Ferzan Özpetek új filmjét valóban esztétikailag értékelhető magasságokba lendíti. Ferzan Özpetek alkotása elsősorban érzékeny, társadalmi-szociológiai és szenvedélyes-romantikus értelemben is, úgy, hogy közben képes távol maradni a puncstól. Bár a világhírű szakácscsá lett homokos holokauszttúlélő meséje halk hümmögést idéz elő, a végeredmény szívderítő, hiszen A szemközti ablak nem szól másról, mint a bizalomról és a szeretetről, kétségkívül sikeresen, bár csendesen.
Giovanna Mezzogiorno egy kétgyermekes fiatal anyát alakít, aki a szemközti lakásban élő szépfiúra (Raoul Bova) vágyakozik, azt lesi, kutatja minden este a konyhaablakból, remegő kezében cigarettát tartva, félszegen. Gyermekei már az ágyban szuszognak, szerető, de egyszerű férje (Filippo Nigro) pedig az éjszakai műszakban gürcöl. Ő csak teszi a dolgát, de elvágyódik, s vágyálmait a szemben lakó férfihoz köti. Minden megváltozik, amikor családjukra szakad egy eltévedt, sármos öregúr (az időközben elhunyt Massimo Girotti), aki elvesztette öntudatát, memóriáját, s most szenvtelenül viseli, hogy felfedjék énjét. A idősek bölcsességét sugározza, valahonnan felülről, míg a főhősnő zajosan olasz munkatársnője pedig a két lábbal a földön járást sürgeti. Így történhet meg, hogy a nő kiköt a szembe-szomszéd lakásán. Már egymásnak esnek, de Giovanna feláll, kinyitja az átkozott zsalugátert, és szépen meglátja a másik szemközti ablakot, ezúttal a sajátját. Közben megszólal Andrea Guerra díjazott filmzenéje és most szememre vethetitek hogy: giccs, giccs, ne tovább. De nem, én nem hiszek nektek, hiába harsányak a színek, hiába andalít a dallam, hiába szeretem Giovannát, ez nem Hollywood, csak egy bérház a külvárosban.
Megbámulni az énedet, vágyaidat és kínjaidat a szemközti ablakból, érezni, hogy mennyire kispolgár vagy, amikor elvágysz onnan, ahol szenvedélyes-szépen is élhetnél, nem, ez nem giccs. Rálátni saját életedre, lelkedben az új tudással nem könnyű. Tégy talán próbát.
(A szemközti ablak, Színes, olasz–angol–török–portugál film, 2003, 106 perc. Rendezte: Ferzan Özpetek. Forgalmazza a Budapest Film.)