Rebuild Iraq 2004 címmel rendezték meg Kuvaitban azt a vásárt, amelyre negyvennyolc ország ezerháromszázötven cége jelentkezett. A kiállítás harmincötezer négyzetméterén huszonhárom ország (köztük Magyarország) állított fel önálló pavilont. A megnyitó napja nem hozott jelentős forgalmat, így volt alkalmam elgondolkodni: vajon naivság vagy a „mindenütt muszáj jelen lenni” elve hozta ide a vállalkozásokat szerte a világból? A vállalatvezetők nyilván olvasnak újságot, maguk is tudják, hogy az amerikai Bechtel már megkötötte a maga milliárdos újjáépítési üzleteit, és Amerika kerek perec kijelentette: az iraki háborút nem támogató országok ne is álmodjanak az újjáépítésben való részvételről.
Kételyeimet erősítette, hogy amerikai és brit cégek jóformán nem is képviseltették magukat a rendezvényen. A két országból összesen tíz-egynéhány vállalkozás állított ki, a Bechtel például egy széket és egy asztalt, ahol emberük a győztesek mosolyával osztogatta a névjegyeit. Ugyanakkor impozáns standot állítottak a háborút határozottan ellenző németek, de megjelentek a franciák és Kína is. A legnagyobb különben az olasz stand volt (száztizenhárom cég), és a két ország közötti viharos múlt, sőt jelen ellenére népes delegációval érkeztek az irániak.
A magyarok százhúsz négyzetméteres pavilonját a Magyar Befektetési és Kereskedelemfejlesztési Kht. (ITDH) fizette: a forgalmat ösztönző állami tulajdonú ügynökség megtérítette a cégeknek az utazási és szállásköltségek felét. A kiállítók közt van kis- és nagyvállalkozás egyaránt, az üzlet reményében sokan eljöttek a győri antennagyártótól a lézeres nagy sebességű adatforgalmat biztosító cégen át a kőolaj- és energetikai nagyberuházások kivitelezőjéig. Az üzlet nagysága tényleg elképesztő: az USA Nemzetközi Fejlesztési Hivatala (USAID) nemrég majd kétmilliárd dollárt rendelt az iraki infrastruktúra II. programhoz, ugyanennyire kötött szerződést tavaly áprilisban a Bechtel. Az Egyesült Államok adminisztrációja tizennyolcmilliárdot különített el az újjáépítésre, de szakértők becslése szerint az újjáépítésre áldozott összeg tíz év alatt meghaladja a százötvenmilliárdot.
Miközben az első érdeklődők megérkeznek a magyar standokra, belelapozok a vásárra megjelentetett kiadványokba és a helyi angol nyelvű napilapba. Ebből kiderül, hogy a bagdadi nemzetközi reptér máris napi ötven civil gépet fogad, a jövő év elejétől pedig ismét működik az új nemzeti légitársaság is. (Az öbölháború után a régi társaság gépeit külföldön lefoglalták a hitelezők az állami adósság fejében, így megszűnt a civil légi közlekedés.) A huszonötmillió lelket, azaz fogyasztót számláló Irakban megindult az élet, Szaddám rendszerének bukása óta csak Jordániából nyolcszázezer személygépkocsit vittek be az országba. 1990 óta most léphették át újra az iraki–kuvaiti határt az első mohamedán zarándokok, akik Mekkába igyekeztek. Összesen harmincezren mehettek, elsősorban azok, akik elveszítették hozzátartozójukat a diktatúrában. Megkezdődött a privatizáció is, az első körben összesen harmincöt kis- és középvállalatra írtak ki pályázatot.
Kuvait különben mindenütt úgy hirdeti magát, hogy rajta át vezet a legrövidebb út Bagdadba. Van benne valami annak ellenére, hogy Irak összes szomszédja ugyanezt állítja magáról. A térségben itt a legfejlettebb az üzleti infrastruktúra, megfelelő a bankrendszer, jók a telekommunikációs lehetőségek. Az állam az idén és jövőre összesen tízezer új munkahelyet akar létrehozni, és erre több mint hatmilliárd dollárt fordít, így az újjáépítésben részt vevő cégeknek még az is üzletet jelenthet, ha itt építik fel bázisaikat.
Az első este a magyar nagykövetség által adott fogadáson alkalmam nyílt rá, hogy elbeszélgessek Robert T. Wellsszel, az amerikai hadsereg segélykoordinációs központjának munkatársával. A tartalékos katona nevetve mesélte, hogy Taszáron öt beosztottja magyar feleséget talált magának, de a magyar cégek esélyeit firtató kérdésemre udvarias kitérő választ adott. Nagyon érdekesnek tetszett viszont iraki helyzetelemzése: hivatala szerint az ország északi részére a szervezett ellenállók által végrehajtott akciók, míg a déli térségére az egyszerű banditizmus, vagyis a segélycsomagok megdézsmálása a jellemző. Úgy gondolja, amíg az iraki lakosság nem jut munkahelyhez, addig nem változhat lényegesen a helyzet, ami azonban hasonlít a huszonkettes csapdájához: az országban dolgozó amerikai vállalkozások annyira félnek az öngyilkos merénylőktől, hogy nem szívesen alkalmaznak iraki munkavállalót.
Diplomatákkal és helyi üzletemberekkel beszélgetve sok embertől hallottam ugyanazt: az eredeti amerikai koncepció megváltozott: „reality check”, vagyis a valósághoz való igazítás történt. A szövetségesek ugyanis rájöttek, hogy Irakban nem hozható létre egyik napról a másikra erős, nyugati mintára megszervezett társadalom tőzsdével, bankokkal és civil szervezetekkel, de az az elképzelés is megbukott, hogy mindent vadonatúj beruházásokkal építenek újjá. A helyiek erős ellenállása miatt újragondolták a privatizációt is: az olajipar például állami kézben marad. Amerika immár hajlandó leosztani a feladatokat, és nagyobb szerepet szán a finanszírozásban az öböl menti országoknak.
Másnap, egy politikusok és üzletemberek részvételével megrendezett konferencia után leültünk beszélgetni Major István külügyi helyettes államtitkárral, aki szerint az iraki adminisztráció új stratégiája szerint hat szektor kap nagyobb figyelmet: az energiaellátás és a vízszolgáltatás modernizálása mellett az országos telekommunikációs hálózat kiépítése, az élelmiszer-feldolgozó ipar fejlesztése, a magánvállalkozások banki finanszírozása és a kőolajipari beruházások. Amerika úgy képzeli el például a magánszektor fejlesztését, hogy ő adja az ötleteket, az arab országok pedig a pénzt.
A magyaroknak az energia- és a kőolajszektorban, valamint a vízszolgáltatás és az élelmiszeripar terén van nagyobb esélyük, mivel ezeken a területeken korábban is volt együttműködés a két ország között. Major elmondta: Paul Bremer iraki kormányzó gazdasági helyettesével, Marek Belkával folytatott megbeszélésén felmerült magyar szakértők Irakba küldésének szükségessége is, hiszen az egyes ágazatok szükségleteit felmérő szakemberek jó nyomravezetői lehetnek a magyar vállalkozásoknak az újjáépítésben. Az is nyilvánvaló – mondta –, hogy a teljes újjáépítés helyett most a korábbi beruházások felújítását sürgetik, így megnőttek az egykori építők (köztük több magyar cég) esélyei. A politikus nem vár csodát: bár csak később derül ki, hogy „morzsákat, netán egy szeletet vagy egy egész veknit” kapunk az újjáépítésből, személy szerint elégedett lenne egy évi negyven–ötven millió dolláros megrendeléssel.
Miklós Tiborral, az ITDH iraki programjának felelősével a korábbi kapcsolatok felleltározása mellett a mai esélyeket is latolgatjuk. Mivel az egyik legsürgetőbb feladat a villamos hálózat felújítása és bővítése, a megváltozott tervek értelmében a magyar vállalatok közül a legnagyobb esélye a Ganz Transelektrónak van az üzlethez, ugyanis az energetikai eszközöket gyártó vállalkozás több évtizede negyven transzformátoralállomást szerelt fel Irakban. Ezek többsége ma is működik, igaz, valamennyire ráfér a nagyjavítás. Annak idején magyarok fúrták az államosított iraki vállalat első olajkútját is, mások két nagy gázvezetéket építettek, de hűtőházláncot, malmokat, valamint autóbusz-összeszerelő gyárat, gyümölcs- és zöldségfeldolgozó üzemeket is építettünk. Irak a hetvenes–nyolcvanas években az egyik legnagyobb – valutában elszámoló – piaca volt Magyarországnak: az évi kétszáz–kétszázötven millió dolláros kivitellel több nyugat-európai országot is megelőzött. A nyolcvanas évek végén kezdtek akadozni a kifizetések, százmilliós hitelállomány halmozódott fel, emiatt a magyar cégek kivonultak az országból.
A hét közepére néha már sorban álltak az érdeklődők a magyar standok előtt, igaz, kevés iraki üzletember jött el. Kérdés az is – fejtette ki egy szaúdi érdeklődő –, hogy van-e már igazi iraki üzeletember, hiszen Bagdadban még a minisztériumok is csak mostanában szerveződnek. A vállalkozó – akinek érdekeltségei vannak Kelet-Európában is – úgy véli, hogy Irak indulóhelyzete sokkal jobb, mint az egykori szocialista országoké volt a rendszerváltáskor, ugyanis itt az olajkincs miatt nagyvonalúak a hitelezők, és az üzleti életben létezik arab (muzulmán) szolidaritás.
Kozma Jánossal, a Rotary Fúrási Rt. képviselőjével egy csendesebb pillanatban arról beszélgetünk, milyen esélye lehet egy magyar vállalkozásnak abban az ágazatban, amelyért sokak szerint kirobbant a háború. Ők elsősorban ismerkedni, kapcsolatokat szerezni jöttek, szeretnének visszakapaszkodni a külföldi piacokra, mert amióta eladták a vállalat külföldi érdekeltségeit, csak hazai megrendeléseik vannak. Jól tudják, hogy új mezők feltárását, milliárdos projekteket nem bíznak rájuk, de apróbb megrendeléseket meg lehet szerezni. Irak az utóbbi húsz évben nem költött a kutak karbantartására, pedig ezek is olyanok, mint bármilyen más használati tárgy: kopnak, romlanak. A nagyoknak általában nem éri meg, hogy ilyesmivel foglalkozzanak, ezért fontos, hogy névjegyünk, ajánlatunk ott legyen mindenki asztalán.
A hét második felében egy napot városnézésre szánunk. Épp a kávét kortyolgatom egy amerikai kávézólánc helyi üzletében, amikor a Kuwait Times címoldalán döbbenetes fotóra figyelek fel. A képen egy akasztott embert állnak körül csodálkozó helyiek: a harmincöt éves pakisztáni férfit kábítószer-kereskedésért ítélték halálra. A lap jókora cikkben taglalja, hogy a szerencsétlen férfi haláltusája tizenkilenc perc ötvenhat másodpercig tartott, a zárt ajtók mögött lezajlott akasztás után a testet megtekinthették a helyi férfiak. A lap szerint tavaly három bangladesi drogcsempészt akasztottak fel nyilvánosan, az 1991-ben befejeződött öbölháború óta pedig összesen huszonkettőt.
A sokkoló kép hátterét ultramodern bevásárlóközpontok szolgáltatják: az egyik élelmiszerüzletben például hatdollárnyi vásárlás után Mercedest nyerhet öt szerencsés vásárló. Itt nem lenne vevőcsalogató hatásuk a nálunk megszokott kisautóknak: az úton nem ritka látvány a Ferrari, Maserati vagy a Porche legújabb terepjárója. Az itt dolgozó magyarok szerint (van köztük orvos, de még kutyakiképző és aerobikoktató is) az utóbbi években két irányba indult el a társadalom: a középkorúak és az idősek körében erősödött a vallásosság, a fiatalok pedig korábban soha nem látott módon „globalizálódtak”. Az utóbbiak legfőbb szórakozása a plazába járás, az ivás és a narkó – az itt hét végének számító csütörtök este zsúfolásig megtelnek az utak lépésben haladó, a magnót maximumon bömböltető sportautókkal.
A minállam különben irigylésre méltó gazdasági mutatókkal rendelkezik az olajnak köszönhetően: a GDP évi harmincötmilliárd dollár (ez fejenként tizenötezer dollárt jelent), 2000-ben a költségvetés hét és fél százalékos többlettel zárt. Az ország lakosságának alig több mint harmada kuvaiti állampolgár: itt szinte minden családnak telik nagyszámú háztartási alkalmazottra. A fiatalok házasságkötésük után több tízezer dolláros lakásvásárlási segélyt kapnak, és negyvenöt éves korban a fizetés háromnegyedével lehet nyugdíjba menni (ötvenéves kortól pedig a teljes fizetés jár a nyugdíjasnak). A város különben érdekes elegye a gazdagságnak és az ázsiai káosznak – gyalogost például alig látni (járda sincs), de az utcák zöme nagyon szemetes és poros.
A száznyolcvanhét méteres Kuvait-torony százhuszadik emeletén, a körbeforgó kávézó falán színes képek emlékeztetnek az iraki megszállásra, Szaddám katonái ugyanis a tornyokat is szétlőtték. A szuvenírboltban hat dollárnak megfelelő kuvaiti dinárért árusítják az amerikai titkosszogálat által összeállított kártyapaklit a körözött iraki vezetőkkel. A vásár területén ugyanakkor tombol a kuvaiti–iraki barátság, de a magyarok is elégedettek: nagy volt az érdeklődés a magyar antennák, optikai lencsék, sátrak, kőolajvezetékek és agráripari berendezések iránt.
A vállalkozók szerint a következő legfontosabb lépés az, hogy mihamarabb megnyissa kapuit a magyar gazdasági képviselet Bagdadban. Sokan részt vennének az áprilisra tervezett bagdadi vásáron is, mert egyelőre kevés vállalkozás van Irakban, és a nagy kockázat miatt kiugróan magas a hozam.
drón
Drónok hatoltak be a tiltott légtérbe
