Renitensek

Szinte hihetetlen, de harmincéves lett a legendás P. Mobil együttes. Ebből az alkalomból Örökmozgó lettem címmel megjelent a zenekar történetét bemutató könyv, amelynek szerzője, Sárvári Vilmos nem csak a több mint 800 képet tartalmazó, igényes kiadványról ismert a rajongók körében, hiszen ő az együttes gitárosa. Azok közé tartozik, akik saját sorsukban tapasztalták meg az elmúlt évtizedek kirekesztő művelődéspolitikáját. Sárvári Vilmosnak azonban a mával kapcsolatosan sincsenek illúziói.
– Ritkán fordul elő, hogy egy gitáros könyvet ír a saját együtteséről. A P. Mobil története során számtalan tagcsere zajlott, jöttek-mentek a zenésztársak. Miért éppen ön vállalkozott a krónikás szerepére?
– Talán azért, mert eddig még nem készült a zenekarról valóban hitelesnek mondható könyv. Igaz, már húsz évvel ezelőtt és a közelmúltban is meg akarták örökíteni a P. Mobil történetét, de egyik sem ütötte meg az általunk elvárt színvonalat. Úgy érzem, a zenekar múltja túlmutat önnön jelentőségén, hiszen valóságos kórtünete a mögöttünk álló három évtizednek. A könyv megírása aránylag könnyen ment, hihetetlen mennyiségű fénykép, video- és hangfelvétel, valamint a legkülönfélébb írásos és egyéb dokumentumok álltak rendelkezésemre. Amikor elkészültem, ismét átírtam az egészet. Aztán másodszor, harmadszor, újra és újra, végül körülbelül a huszonötödik javított, bővített változat lett a végeredmény. Ami ezeket a heteket-hónapokat illeti, gőzerővel folyik a többi P. Mobil-kiadvány előkészítése is.
– Az elmúlt harminc esztendőben sokan megfordultak a P. Mobilban. Önnek különösen nehéz dolga volt, hiszen a népszerű zenésztársat, a tragikus körülmények között elhunyt Bencsik Sándort kellett pótolnia a gitáros helyén. Nehezen fogadtatta el magát a zenekar közönségével?
– Meg is írtam a könyvben, hogy eleinte erősen rezgett a léc, és be kell vallanom, tudásban, felkészültségben egyaránt jócskán elmaradtam Samutól. Az ő gitártechnikája kimunkált, gondosan kicsiszolt volt. Rendkívüli alapossággal készült a fellépésekre. Lórántnak van egy mondása, miszerint Bencsik Samu angolul gitározott, és magyarul halt meg. Való igaz, hogy semmilyen tekintetben nem volt rosszabb zenész az akkori angol vagy amerikai gitárhősöknél, de mint kelet-európai rockzenész, magától értetődően nem lehetett világhírű. Zeneszerzőként is maradandót alkotott, nem véletlen, hogy sok szerzeményét ma is műsoron tartjuk.
– A nyolcvanas évek elején, mintegy tízéves tiltás után, végre megjelenhettek a P. Mobil-lemezek, de ennek ellenére akkoriban nagyon sok gonddal-bajjal küszködtek.
– A harmadik nagylemez után, 1985 végére elfogyott a zenekar lendülete, megfáradt a tagság, a rockzene is mélypontjára süllyedt, ezért Lóránt úgy döntött, átmenetileg szünetelteti a P. Mobil működését. A leállás végül nyolc évig tartott, csak 1993-ban álltunk össze ismét. Eleinte nem nagyon találtam a helyemet a civil életben, azt viszont egészen biztosan tudtam, hogy egy időre szakítok a zenéléssel. Próbáltam vendéglátózni, de csak három hónapig bírtam. Egy éjszakai bár zsebkendőnyi színpadát nehéz megszoknia egy olyan embernek, aki vérbő koncertekhez, tömött sportcsarnokokhoz szokott. Miután abbahagytam a vidéki haknizást, fizikai munkából tartottam el magam, de a gitározást voltaképpen sohasem hagytam abba. Mindennap gyakoroltam, mintha zenekarban játszanék. Hamarosan társultam a Piramis gitárosával, Závodi Janóval, és összehoztunk egy zenekart, de leginkább saját örömünkre zenélgettünk. Ez másfél évig tartott. Aztán jött az 1994-es visszatérő koncert a Fradi-pályán, ahol ugyan sokan hiányoztak a régiek közül, de szerencsére eljöttek a fiatalok. Az, hogy a P. Mobil mindmáig örök és elpusztíthatlan, nagyrészt nekik köszönhető.
– A 70-es, 80-as évek kitagadott zenekarai mintha ma sem találnák a helyüket ebben a furcsán kavargó magyar showbusinessben. Mi ennek az oka?
– Ha összegeznem kellene az eltelt tizenhárom évet, azt mondhatnám, hogy nem minden vágyam vált valóra, hiszen a magyar zenét – legalábbis látszólag – háttérbe szorították az 1989 előtti időkhöz képest. Azért mondom, hogy látszólag, mert miközben a televíziókban és a rádiókban továbbra sem játsszák a dalainkat, hatalmas tömegek, új, felnövekvő nemzedékek látogatják koncertjeinket. Ez nyilván nem elegendő a tisztább közállapotokhoz. Szerintem jobban kellene védeni a zenészeket, valahogy úgy, mint Nagy-Britanniában, ahol a szakszervezet kizárólag a hazai együttesek érdekeit tartja szem előtt. Magyarországon néhányan próbálkoztak a zenészek érdekvédelmével, de szinte napok alatt dugába dőltek a hangzatos tervek. Kíváncsiságból én is részt vettem egy-két ilyen gyűlésen, de azt tapasztaltam, hogy fél órán belül mindenki összeveszett a másikkal. Pedig szükség volna egységes fellépésre, hiszen a műanyag zene már-már elviselhetetlen mértékben önti el az országot. Nem is annyira a műfajjal szemben vannak kifogásaim, inkább azt tartom elfogadhatatlannak, hogy például a Sziget Fesztiválra horribilis összegekért hoznak névtelen külföldi előadókat, miközben a magyar sztárzenekarok kabátgombokért játszanak. A P. Mobil nem, mert olyan megalázó feltételeket akartak ránk erőszakolni, hogy inkább lemondtunk a megtiszteltetésről. Kizárólag üzleti alapon kezelik az egyes műfajokat és előadókat.
– Ezek szerint a P. Mobil nem eladható?
– Akár a nimbuszunkat, akár a mai népszerűségünket tekintjük, örömmel állapíthatom meg, hogy fejlődésünk töretlen. Csakhogy ez a műfaj nagyban függ a lemezkiadóktól, márpedig ők nem nagyon barátkoztak velünk az elmúlt három évtizedben. A magyar zenei élet képviselőit mindig is skatulyákba helyezték, mondanom sem kell, hogy a P. Mobil renitensnek számít. Hogy a politikai szempontok mennyire érvényesülnek az állítólag politikamentes popzenei életben, arra jó példa, hogy a hozzánk hasonló értékrendet valló zenekarok mindmáig nehezen találnak szponzorokat, míg másokat érdemeiken felül ajnároznak a tájékoztatás birtokosai. Az az igazság, hogy sokak szemében valamifajta jobboldali társaság vagyunk, pedig nem mi változtunk az elmúlt években, évtizedekben.
– Biztos, hogy a közönség vágyik az igényesebb muzsikára? Azért kérdezem, mert a tömegízlés mintha még erősítené is a kedvezőtlen folyamatokat.
– Szerintem nem igaz az az állítás, hogy az emberek azt fogyasztják, amit kapnak. Mi azonban az ellenkezőjét tapasztaljuk a saját koncertjeinken, a mi közönségünk együtt él a zenével.
– Ez bizonyára így van, de milyen üzenete lehet manapság egy húszéves dalnak. Egyáltalán mennyire azonosulhat önökkel 2003-ban egy tizenéves?
– A titok a hitelességben rejlik. A P. Mobilt soha nem befolyásolták zenei áramlatok, irányzatok vagy divatok, a zenekar mindenkori tagjai képesek voltak egy soha ki nem mondott, meg nem határozott színvonalat megtartani, és talán emelni is. A látszólag egyszerű, ugyanakkor mindig érdekes, frappáns zenei megoldások, a gondolatébresztő, sokszor szókimondó dalszövegek elértek a közönség szívéhez. Egyre inkább úgy érzem, nemcsak egy szűk réteghez, de 15-től 65 évesig, mindenkihez szólnak. Bármilyen produkcióról legyen is szó, az őszintesége minősíti. Mi egyszerű dalszövegekkel, nyers és természetes zenével üzenünk a mai fiataloknak. Nemrégiben beszélgettem egy tizennyolcéves-forma párral, akik valamilyen oknál fogva nem jártak még rockkoncerten. Aztán elvetődtek a Petőfi Csarnokba, a legendás Toto együttes koncertjére. Mint mondták, ezt követően soha többé nem jártak diszkóba. Egyébként a zenekar már csak azért sem öregszik meg, mert a közönségünk átlagéletkora mindig ugyanannyi. Teltek-múltak az évek, de a színpadról letekintve mindig tizenéveseket látok. Már csak ezért is igaz, hogy a rock and roll nem életkorfüggő. Nemrégiben Budapesten járt Bill Haley zenekara, nekik valahol hetvenöt év körül van az átlagéletkoruk. Vagy ott van B. B. King, aki bár joggal nevezhető aggastyánnak, mégis háromszáz előadásos turnékon játszik. Szóval, alighanem Lórántnak van igaza: nem biztos, hogy a P. Mobilban benne van még harminc év, de Uhrin Benedeket elnézve szép jövő áll előttünk.