Tartós berendezkedés Irakban

Bár az Irakot megszálló erők tavaszi hadjáratuk során az első csatát megnyerték, az átláthatatlannak tűnő stabilizációs folyamat során nemcsak a mindennapos merényleteknek és belső konfliktusoknak kell még véget vetniük, hanem záros határidőn belül a szintén számos buktatót rejtő diplomáciai kapcsolatokat is rendezniük kell. A csapdák elkerüléséhez elkerülhetetlennek tűnik az erős bázisok kiépítése.

Washington és Bagdad egykor – a felszínen legalábbis – baráti viszonyban állt egymással, az Irak és Irán közt dúlt háború végeztével a kapcsolatok azonban átalakultak. Mindez odáig vezetett, hogy a szövetségesekből ellenségek lettek, s a Kuvait elleni iraki inváziót követően, 1991-ben, mindenféle diplomáciai kapocs megszakadt. Ma viszont Washington katonáival megszállva tartja az országot, s pillanatnyilag a polgári kormányzó és annak adminisztrációja is amerikai. Szaddám Huszein rezsimjének eltakarítása óta több mint fél év telt el, s úgy tűnik, Washington most már elérkezettnek látja az időt, hogy ne csak a fegyverekről, hanem a diplomácia jövőjéről is döntsön.
Mivel a kaotikus, s helyenként már-már anarchikus állapotba süllyedt ország megtartása komoly terheket ró a megszállókra, nem csoda, hogy az Egyesült Államok legnagyobb nagykövetségének létrehozására készül Bagdadban. A közel másfél évtizednyi szünet után sokakban furcsa érzéseket keltő intézménynek a The Washington Post értesülései szerint nem kevesebb, mint háromezer diplomáciai státusszal rendelkező tagja lesz. Hivatalosan azt kapják majd feladatul, hogy miután – a tervek szerint június 30-án – az iraki ideiglenes kormány átveszi a névleges irányítást, az amerikai külügyminisztérium rajtuk keresztül „segíteni tudja” az irakiakat a szuverenitás teljes visszaállításában s az új alkotmány megalkotásában. Azt persze csak találgatni lehet, hogy ez a segítség miben rejlik majd valójában, s az is kérdéses, hogy ha egyszer az a cél, hogy az irakiak politikai értelemben is rendelkezhessenek végre maguk felett, akkor az Egyesült Államok miért akarja munkájukat állandó jelleggel, háromezer diplomatával felügyelni. Nem szabad persze megfeledkezni arról, hogy ha a hatalomátadással egy időben Washington a katonai műveleteknek is véget vetne, a rendszer valószínűleg pillanatok alatt összeomolna. Ezért a tervek szerint több mint százezer amerikai fegyveres a nyarat követően is az országban marad. A megválaszolatlan kérdések közé tartozik azonban az is, hogy az amerikai csapatok milyen parancsnokság alá kerülnek. Részei lehetnek egy többnemzetiségű erőnek az ENSZ vagy a NATO kötelékében, esetleg viszonylag önálló erőt alkotnak majd az iraki kormánnyal kötött egyezmény értelmében. Akárhogyan is alakul majd, azt már most látható, hogy Washington erős befolyása mind saját érdekei, mind az általános geopolitikai helyzet miatt jó ideig nem fog igazán csökkenni Irakban. A külügy ráadásul már kezdi toborozni Irakba küldhető embereit.
Egykor a Szovjetunió is hatalmas, s jól tudjuk, nem csak hivatalos diplomatákat alkalmazó külképviseleteket tartott fenn, s talán azt is kezdjük sejteni, hogy a csatlós országokban a „nagy testvér” ezeken a szálakon keresztül valójában nem a hagyományos értelemben vett partneri kapcsolatokat építgette. Szó sincs persze arról, hogy az amerikai megszállást az egykori kommunista diktatúrák elnyomó rendszeréhez hasonlítaná bárki, azt azonban jó volna végre tudni, hogy a szerencsétlen sorsú Iraknak mennyit kell még sínylődnie, míg végre saját lábára állhat.