Amerikai sakkjátszma

Miközben a világ figyelme az észak-koreai nukleáris fegyverek és hordozórakétáik fejlesztésére, illetve a velük kapcsolatos ismeretek exportjára és importjára irányul, aránytalanul keveset foglalkozik az elszigetelt ország népének mindennapjaival. Legutóbb a brit kormány iraki ügyei miatt megalázott BBC kezdett kampányba az észak-koreai valóság feltárása érdekében. Elhíresült riportfilmjükben bemutatták a phenjani rezsim által fenntartott haláltáborokat, ahol embertelen kísérletek végeznek a politikai foglyokon. A szögesdrót kerítések mögött zajló tragédia mégis „elenyésző” ahhoz képest, amilyen éhínség és nyomor tapasztalható országszerte.
Észak-Koreát szörnyű kettősség nyomasztja. A rezsim által fenntartott egymilliós hadsereg és az ambiciózus fegyverprogramok árát a lakosság fizeti meg. Amikor 1998-ban az ország félig sikeres kísérletet hajtott végre egy háromfokozatú, interkontinentális rakéta prototípusával, a nyugati elemzők megállapították: ez az oka annak, hogy az országban az elmúlt évtizedben négymillióan haltak éhen! Noha a párhuzam nem ennyire közvetlen, tény, hogy Kim Dzsong Il és a rendszer prominensei a lakosság sorsának alakulását katonai normák szerint mérik. Ebből a szempontból egy huszonhárommilliós ország „veszteségei” megengedhetők, különös tekintettel a kitűzött célra, az imperialista agreszszorok elriasztására.
A lakosság egynegyedének a reménye az ENSZ élelmiszersegélyeiben rejlik, és ez a szám a jövőben növekedhet, amennyiben a veszélyt felértékelik Phenjanban, és újabb forrásokat vonnak el a védelmi ágazat javára a lakosságtól. Közben a nemzetközi adományozók is elbizonytalanodnak, hiszen munkájuknak vajmi csekély haszna mutatkozik: nincs kétség afelől, hogy az élelmiszerek egy része a néphadsereg raktáraiba kerül, de a hatóságok segítőkészsége is megkérdőjelezhető.
Az amerikai kormányzati körökből származó állítólagos kiszivárogtatások – amelyeket sokszor rangos biztonságpolitikai kutatóintézetek elemzéseként jelenítenek meg – általában nem foglalkoznak az észak-koreai nyomorral. Ehelyett azt latolgatják, milyen veszélyt, fenyegetettséget jelenthetnek a rezsim vezetése részéről Észak-Korea új fegyverei. Kim Dzsong Il eszelős túllengéseit jelölik meg a lehetséges konfliktus forrásaként, arról viszont nem esik szó, hogy az éhínségből fakadó elégedetlenség katalizátorként hathat. Mintha a sokat szenvedett lakosság tehetetlenül sodródva várná sorsának beteljesedését, részben azért, mert a rezsim megtörte, részben azért, mert zsigereiben is működik a távol-keletiekre állítólag jellemző elkeseredett fegyelmezettség. Kérdés, hogy a Washington rendelkezésére álló titkos jelentések valóban így vélekednek-e, vagy azzal számolnak, hogy nemcsak a diktátor, hanem a meghurcolt nép is fontos lehet a koreai sakkjátszmában.