A Magyar Koalíció Pártjának alelnöke, Duray Miklós a tervekkel ellentétben nem jött el a tanácskozásra, ugyanis éppen Rozsnyón vett részt a Trianont követően eltávolított Kossuth-szobor újbóli felállításán. A konferenciát így Lezsák Sándor országgyűlési képviselő, a Magyar Nemzetpolitikai Társaság elnöke nyitotta meg, és felhívta a figyelmet arra, hogy a Benes-dekrétumok sorsa a következő esztendők történéseit is meghatározza a Kárpát-medencében. Lezsák úgy fogalmazott, hogy a máig érvényben lévő dekrétumok „a kollektív háborús bűnösség elve alapján kényszerlakhelyre költöztetéssel, kitelepítéssel és teljes vagyonelkobzással” sújtották áldozataikat, s egyúttal „alkalmasak arra, hogy fennmaradásuk esetén sokak számára megkérdőjelezzék az európai jogrendhez való csatlakozás értelmét”. „Olyan Európában akarok élni, ahol a történelem szemétdombján vannak a benesi dekrétumok” – zárta bevezetőjét az MDF-es képviselő.
A megnyitót követően Szarka László történész, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének igazgatója tekintette át Benes dekrétumainak történelmi hátterét. Szarka hangsúlyozta, hogy az emigrációs kormány vezetőjeként Eduard Benes már jóval a háború befejezte előtt elnyerte a nagyhatalmak támogatását egy „etnikailag korrigált” Csehszlovákia létrehozásához. Mint elmondta, a magyarok országon belüli áttelepítését többek között az indokolta, hogy a termelés fenntarthatóságának érdekében valamiképp pótolni kellett a hárommillió elűzött németet. Szarka áttekintette, hogyan váltak egyre embertelenebbé a bűnbakká kikiáltott kisebbségek elleni rendelkezések, mígnem a megvallott etnikai hovatartozás mellett már a „magyar nyelven beszélő” meghatározás is bekerült a bűnösség kritériumai közé. Az akadémikus arra is felhívta a figyelmet, hogy Kassán és Pozsonyban „háborús bűnösök gyártásával” félemlítette meg és késztette menekülésre a magyar lakosságot a hatalom, máig megváltoztatva e települések etnikai összetételét.
Szarka az Európai Unió által oly gyakran hivatkozott tételt is cáfolta, miszerint bár a Benes-dekrétumok érvényesek, „ma már nincs joghatályuk”. A történész szerint éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja, hogy a szlovákiai kárpótlási törvény az 1948-as helyzetet veszi alapul, tehát azt az időszakot, amikor már megtörténtek a dekrétumok alapján végrehajtott vagyon- és földelkobzások. Magyarán Pozsony egy újabb törvény révén tett arról, hogy ne lehessen visszaállítani a dekrétumok előtt fennálló tulajdonviszonyokat.
Kovács Péter nemzetközi jogász, a Miskolci Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora arról szólt, hogy a nemzetközi jogot államok alakítják, amelyeknek nem céljuk, hogy önmagukat korlátozzák. Mint mondta, némelyek tévesen magyarázzák a potsdami értekezlettel a lakosságcseréket, elvégre a résztvevők akkor csak a németek kitelepítését vették tudomásul, míg a magyarokét elutasították. Kovács szerint a mai nemzetközi jog a Benes-dekrétumok problémájával nem tud mit kezdeni, ráadásul az emberi jogok európai egyezményére sem hivatkozhatunk, mert az nem bír visszamenőleges hatállyal, olyannyira, hogy még a rendszerváltozás előtti problémákra sem érvényes. Mégis vannak olyan találkozási pontok, amelyekben néhány uniós állam és országunk érdekei is megegyeznek. Ezt az állítást a professzor a liechtensteini Albert herceg családja csehországi birtokainak esetével magyarázza, amelyeket német tulajdonnak nyilvánított, s erre hivatkozva kobzott el a Csehszlovák állam. Mint Kovács mondta, a csorba-tói egyezmény néven ismert szlovák–magyar államközi megállapodás sem oldotta meg a kérdést, elvégre a megegyezés alapján fizetett kártérítések olyannyira nem álltak arányban az elkobzott vagyonnal, hogy sokan akkora összeget kaptak egykori birtokukért, ami egy szőnyeg megvásárlására sem volt elég. Lezsák Sándor a közelmúltban lezajlott, a Benes-dekrétumokkal kapcsolatos diplomáciai súrlódások történetét tekintette át, majd Kelemen András országgyűlési képviselő azt vázolta, hogy a rendszerváltozást követően miként jelent meg a kérdés az Országgyűlésben. Szavaiból kiderült: nem csupán a szlovák féllel lehetetlen megegyezni, de a magyar államtól érkező kárpótlás ügye is rendre elvész a bürokrácia útvesztőjében. Kelemen András mindemellett arra hívta fel a figyelmet előadásában, hogy az Európai Unió preambulumában éppen azért nem szerepelnek a kisebbségi jogok, mert a közösség inkább a szőnyeg alá söpri a hasonló problémákat a látszólagos nyugalom megőrzése érdekében.
Király Tibor akadémikus hozzászólásában egyéni sorsok tükrében mutatta be a dekrétumok következményeit. Mint mondta, a felvidéki magyar közösség tagjai előtt három választás állt a vészterhes időkben – vagy elfogadták a Benes-dekrétumokat minden súlyos következményükkel együtt, vagy „reszlovakizálhattak”, de akadtak olyanok is, akik megpróbálták meggyőzni a hatalmat az intézkedések tarthatatlan és embertelen voltáról. Ezen munkálkodott a Csehszlovákiai Magyar Népi Demokratikus Szövetség is, amelynek tagjait 1949-ben öttől nyolc évig terjedő börtönbüntetéssel sújtotta a hatalom – olyan is akadt közöttük, akit az ÁVH Magyarországról hurcolt el.
Vígh Károly történész, A szlovákiai magyarság kálváriája 1945–1948 című kötet szerzője – maga is a kitelepítések egyik áldozata – arról szólt, hogy Benes már 1945-ben kijelentette: „ A csehek és a szlovákok a németekkel és a magyarokkal egy államban élni nem tudnak és nem is fognak”, majd Fábry Zoltán drámai erejű remekművét, A vádlott megszólal című vitairatot méltatta. Vígh végül a magyarellenes népirtásokról szólván felelevenítette azt az esetet, amikor a Csehországból hazainduló kitelepített szepességiek egy csoportját a gyerekektől a legöregebbekig lemészárolta a cseh hadsereg egyik alakulata – úgy temették be vékony talajréteggel az áldozatokat, hogy meg sem nézték, életben maradt-e közülük valaki. A falubeli szemtanúk később arról számoltak be, hogy a vérengzés után több helyen mozgott a föld a tömegsír fölött.
Zétényi Zsolt ügyvéd egy kimunkált magyar nemzetstratégia és az ennek megfelelő jogstratégia égető hiányára hívta fel a figyelmet, majd Kun Miklós történész jóvoltából Benes Janus-arcú politikusi személyiségéről alkothatott képet a közönség. Mint a történész elmondta, Benes a század elején megjelent, francia nyelvű köteteiben még a Monarchia fennmaradása mellett érvelt, majd később ő vált az államalakulat szétzúzásának egyik legmilitánsabb hívévé. Mi több, az egykori csehszlovák miniszterelnök a 30-as évek elején még fehérgárdistákat pénzelt, hogy pár évvel később átadja az NKVD-nek a prágai orosz emigránsok listáját, majd Sztálinnál és Molotovnál „lobbizzon” a Kárpát-medencei magyarság létérdekei ellen.
Végül Samu Mihály történészprofeszszor utalt arra előadásában, hogy a dekrétumok kérdésére nem a nemzetközi jog, hanem a megfelelő politikai támogatás megszerzése jelenthet megoldást. Akár a Lakiteleki Népfőiskola konferenciájának fő tanulsága is lehetne a történész előadásának záró megállapítása, miszerint a hasonló problémák csak akkor válhatnak végérvényesen a múlt részévé, ha az Európai Unió a kisebbségek autonómiáját általános érvényűnek fogadná el, és a csatlakozó országoktól is megkövetelné azt, valamint a kisebbségi közösségek önálló nemzetközi jogalanyiságát.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
