Ha az ember figyelemmel kíséri az Európai Unió alkotmányáról szóló vitát, az az érzése, mintha egy lavina kellős közepén az elsodort emberek a hó minőségéről vitatkoznának.
Anna Diamantopoulounak, az unió munka- és szociális ügyekért felelős biztosának az EU 2003. évi szociális helyzetéről közzétett jelentése családról szóló részeit vizsgálva tökéletesen értelmetlennek tűnik azon elmélkedni, mik is az európai alapértékek. Előfordulhat ugyanis, hogy száz éven belül megszűnik a hagyományos európai családmodell, amely a következő generációknak bármiféle értéket átadhatna. Bár a jelentés sikerként könyveli el, hogy az európai termékenységi arány 2001-re az 1999. évi 1,45-ról 1,47-ra nőtt, ez még mindig lényegesen a 2,1-es reprodukciós szint alatti érték alatt van.
Ezzel egyidejűen az átlagos várható élettartam növekszik, a halálozások nagy része időskorban következik be. A második világháború után nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában megugrott a születések száma. Ennek a korosztálynak a tagjai – akárcsak nálunk az úgynevezett Ratkó-gyerekek tíz éven belül nyugdíjas korúak lesznek. (Magyarországon 2012-ben fog emiatt meginogni a nyugdíjrendszer.) Ma az unió teljes népességén belül a 64 évnél idősebbek 16 százalékos arányt képviselnek, míg a 15 év alattiak 17 százalékot. 2010-re ez az arány 18, illetve 16 százalékra változik. Magyarul: több lesz az öreg, mint a gyerek.
Egyre csökken a családok száma: az 1970-es nyolccal szemben ma már mindössze öt házasságkötés jut ezer emberre, és ezeknek is egyharmada válással végződik. Svédországban már negyvenszázalékos ez az arány. Minden korosztályon belül nő az egyszemélyes háztartások, illetve az egyedül élők száma. Magyarországon jelenleg egymillió ember él egyedül, többnyire idős emberek, általában nők. Az ezredfordulóra az unión belül megdöbbentő mértéket ért el a gyermekeiket egyedül nevelők száma, amiből egyenesen következik, hogy csökken azoknak a pároknak a száma, akik együtt nevelik fel a gyermekeiket, akiknek egyébként csaknem a fele házasságon kívül születik. 2000-ben az unióban a gyermekek 10 százaléka élt egy szülővel, míg 1990-ben még csak 6. A csatlakozó országokban – Lengyelország és Ciprus kivételével – ugyanez a helyzet.
A népesség öregedése az utóbbi években elodázhatatlanná tette az unióban a foglalkoztatás és a szociális ellátás alakulásának újragondolását. A tagállamok döntöttek arról, hogy elfogadnak és kiadnak egy idősügyi ajánlást, amely pénzügyi, foglalkoztatási és szociális védelemre (nyugdíj, az élet végéig tartó ápolás, gondoskodás) vonatkozó szabályozást tartalmaz. Ennek alapján áttekintik a saját politikájukat, és az ajánlásnak megfelelően módosítják azt. A csatlakozó országok is vállalták e rendszerek felülvizsgálatát. A szükséges politikai erőfeszítéseket a tagállamok és csatlakozó országok még a háború után született, úgynevezett „baby-boom” generáció nyugdíjas kora előtt kénytelenek lesznek meghozni – írja Anna Diamantopoulou.
Az EU-ban 2001-ben az 55 és 64 év közöttiek 38,5 százaléka állt munkaviszonyban, noha a gazdasági egyensúly megtartására legalább ötvenszázalékos arány volna kívánatos. Az Európa Tanács Barcelonában hozott határozata szerint 5 éven belül radikálisan növelni kell ennek a korosztálynak a foglalkoztatási arányát. Jelenleg az emberek a tagállamokban átlagosan 60 éves korukig dolgoznak. A csatlakozó országokban az 50–64 évesek foglalkoztatási aránya nagyon alacsony, ugyanakkor a helyzet stabilizálódott, némi javulás észlelhető. A nők és idősebbek foglalkoztatása az aktív korú korosztály arányának csökkenése miatt kiemelten fontos, ez a tartalék segítheti a munkaerőpiacot az idősödés problémájának kezelésében.
Az elmúlt évtizedben javult az EU-tagállamok lakosságának egészségi állapota.
Az EU 15 jelenlegi tagországában 2000-ben a születéskor várható élettartam 78 év volt, 75 év a férfiak, 81 év a nők esetében. Ez magasabb az USA lakosságának születéskor várható élettartamánál – ott 74 év a férfiaké és 80 év a nőké –, de alacsonyabb, mint Japánban, ahol 78 év a férfiak, 84 év a nők esetében.
A férfiak alacsonyabb várható élettartama és korai halála nem csak Magyarországon probléma. Maga a tény részben a nemek közötti biológiai különbségből fakad, de nagymértékben befolyásolják a szociális és gazdasági körülmények, bizonyos életvezetési problémák. A nők életformájának változásával, a nemek életformái közötti különbség csökkenésével a várható élettartamok nemek közötti eltérése csökken. Ez Görögország, Portugália, Spanyolország és Luxemburg kivételével minden tagországban megfigyelhető.
Európában 2010 és 2030 között a 80 éven felüliek száma várhatóan nyolcmillióval nő, ez 44 százalékkal több nagyon idős embert jelent majd, elsősorban nőket. Az őket követő korosztályok a születések folyamatos csökkenése miatt már nem lesznek ennyire népesek. Azzal viszont szembe kell nézni, hogy Európában a 80 év felettiek döntő többsége jelenleg is ápolásra szorul, ezt ma még a családokon belül oldják meg, főként a déli országokban, ahol ma még ezt tartják az emberek a természetes megoldásnak. Skandináviában azonban már kialakult struktúrája van az intézményes ápolásnak, többnyire nonprofit szervezetek vállalják magukra a feladatot. A tanulmány azonban előrevetíti annak a képét, hogy a jövőben a háztartások mérete várhatóan csökken, az állandóan változó, „átmeneti családok” kevésbé lesznek képesek arra, hogy ellássák az időseket, mivel a karrier építése és az egyéni célok megvalósítása jóval fontosabb lesz.
A társadalom öregedése miatt a halálokok között feltehetően egyre gyakrabban szerepel majd az időskor miatti fizikai és/vagy szellemi leépülés. A 60 év feletti európaiak 49 százaléka szenved egészségkárosodásban; rokkant vagy fogyatékos. A várható élettartam növekedése a látás-, hallás-, idegrendszeri sérülések (pl. Alzheimer-kór, időskori leépülés) arányának növekedését hozhatja. Ma az európaiak hat százaléka fizet idős, beteg vagy fogyatékos tagjának ápolásáért, ám a jövőben vélhetően a többség ezt a megoldást fogja választani.
Az előrejelzések szerint az EU-ban 2020-ban a 85 év felettiek 46 százaléka él majd egyedül, köztük a nők 80 százalékos arányt képviselnek. Ennek következtében az ápolási ellátás iránti igény akkor is megnő, ha az idősek egészségi állapota javul.
A hosszan tartó ápolás esetében mind a költségeket, mind a nemzeti trendeket nehéz pontosan előre felmérni, hiszen ezek általában különböző közösségi struktúrák között oszlanak meg, és költségvetésük is többféle – szociális, egészségügyi és egyéni – forrásból tevődik össze. A legjobbnak az a becslés tűnik, hogy a GDP EU-átlaggal súlyozott költségvetésének 1,3 százalékát fordították a hosszan tartó ápolás közpénzekből történő támogatására a tagországok. Ez az érték Ausztriában 0,7, Svédországban 2,8, Dániában 3 százalék volt. A csatlakozó országokban viszonylag sok idős embert ápolnak kórházban, ennek oka az otthoni ápolási rendszer fejletlensége. Ugyanekkor ezekben az országokban a kórházak személyi és eszközellátottsága viszonylag hiányos, szegényes. A demográfiai öregedés egészségügyi kiadásokra gyakorolt hatását nehéz előre becsülni. Ez függ az egészségügyi ellátások iránti igénytől, az ellátás minőségétől, de a várható kiadások szoros összefüggésben állnak a csatlakozó országokban a lakosság életfeltételeivel, az életmóddal, az öregek mögött álló családi támogatással és a gazdasági-társadalmi helyzettel. A tanulmány hangsúlyozza, hogy az egészségügyi ellátásban növekvő szerepet kell kapnia a geriátriának, fel kell készülni a krónikus betegségek kezelésére, és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a lakosság egészével együtt az egészségügyi dolgozók átlagéletkora is nő. Nem magyar jelenség az egészségügyben tapasztalható munkaerőhiány, ami részben abból fakad, hogy sok tagállamban az ápolónők közel fele 45 évesnél idősebb. A tanulmány kész tényként ír arról, hogy a csatlakozó országok egészségügyi szakemberei a magasabb bérek miatt várhatóan a jelenlegi tagországokban keresnek munkahelyet, ami tovább mélyítheti az ellátásban tapasztalható válságot.
Bár az Európai Unió munka- és szociális ügyekért felelős biztosa elsősorban a szociális ellátórendszer és a költségvetés szempontjából vizsgálja azokat a tényeket, amelyekkel most már tényleg szembe kellene néznie a demográfiai katasztrófa felé sodródó Európának. Azt is kiemeli, hogy valójában a család intézménye van válságban, és minden probléma ebből eredeztethető.
Az, hogy mennyire leszünk képesek megküzdeni az idős emberek ápolásának ma még szinte felmérhetetlen feladatával, nemcsak pénz, hanem hozzáállás kérdése is.
„Senki sem köteles szeretni és tisztelni a szüleit, ha nem érdemlik meg.” Ezzel a kijelentéssel a nyugat-európai megkérdezettek többsége egyetértett abban az Európai értékrend című, hatvan különféle nemzetiségű kutató által végzett vizsgálatban, amelyet Tomka Miklós vallásszociológus ismertetett Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott előadásában. A kelet-európai régióban lényegesen kisebb arányban fogadták el a megkérdezettek ezt a kijelentést, azonban azt a mondatot csupán az unión kívüliek egynegyede utasította el, hogy „a szülőknek kötelességük, hogy mindent megtegyenek a gyerekeikért, még a saját békéjük és nyugalmuk árán is”.
Tomka Miklós úgy látja, hogy Nyugat-Európában egyre inkább terjed az a nézet, hogy a szülő-gyerek viszony egyfajta csereügylet, ugyanakkor a jelenleg még unión kívüli országokban az emberek a gyerekeik nevelésével kapcsolatban többnyire természetesnek tartják az önfeláldozást. Bár valamennyi európai országban a családot nagyságrendekkel minden más érték fölé helyezték a megkérdezettek, a kutatást végző szakemberek azt gondolják, hogy ez az eredmény a család fogalmához kapcsolódó nosztalgikus asszociációknak köszönhető, nem pedig a mindennapok gyakorlatának. A nyugat-európai válaszadók jelentős többsége azt mondta, hogy az emberi boldogsághoz nem kell feltétlenül tartós kapcsolat, sokuk a házasságot is elavult dolognak tartja – sokkal inkább, mint a kelet-európaiak, akiknek csak a fele gondolkodik így. Az az évezredes alapérték pedig, hogy a sikeres házasságnak feltétele a gyermek, mára Európában kisebbségbe szorult, ami nyilvánvalóan közrejátszik abban, hogy a kontinens ma már nem képes a kultúráját és szellemiségét kialakító nemzetek lélekszámát fenntartani.
***
Magyarországon 1986 és 2000 között 13 százalékkal nőtt az egyedülállók száma. Jelenleg a 15 éven felüli magyar férfiak 22 százaléka és a nők 40 százaléka nem osztja meg senkivel az életét. Ezeknek az embereknek a többsége „kényszerszingli”, vagyis nem tudatosan alakította így az életét, hanem többnyire elvált vagy özvegy.
A városi, diplomás magyar nők 10 százaléka soha senkivel sem akar együtt élni, gyereket sem szeretne szülni. Ez az arány megegyezik az uniós adattal. A többiek a tartós kapcsolatokat tartják kívánatosnak, de csak egyötödük ragaszkodik a házassághoz.
Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, a Magyarországon élő huszonéves lányok fele soha nem fog férjhez menni.
Ez a jelenség nem egyedülálló a történelemben: a XVIII. század folyamán Nyugat-Európában a népesség negyven százaléka gazdasági okok miatt nem tudott családot alapítani, így aztán ebben az időszakban volt olyan bajor tartomány, ahol a csecsemők hetven százaléka házasságon kívül született.
drón
Drónok hatoltak be a tiltott légtérbe
