Köznapló

Április 9., nagypéntek
Ganzaugh Miklós kedves ember: lapot küldött. Kiállítása rég bezárt, mégis örül, hogy láttam a képeit. Figyelmes gesztus, egészen ritka, bár az is furcsa lehet, ahogy én járok-kelek a kiállításokon. Nem szokás, például a tárlatnyitás perceiben rajzolni – a rítus szerint ilyenkor jobb száraz pogácsát rágni, műanyag pohárból vörösbort kortyolni, lehetőleg háttal a produkciónak. Engem a pogácsa nem befolyásol, rajzolok. Noteszba, vagy ha nincs, a nálam lévő könyv belső borítójára próbálom felskiccelni a fontos képeket. Pár sort írok is hozzá, hogy több maradjon meg a látványból, talán így becsülöm meg leginkább a festő szándékait.
Ganzaugh képei közül Az utolsó napon került először a noteszba. Fogós munka. Az előtér sárga, balra egy sír, rajta keresztek, a halott is látható, de az elmúlás szomorúságát oldja hátul a templom, s a festő arról is gondoskodik, hogy a nap ragyogjon, fényébe eleven zöldet kever. Mindig ilyen képek előtt jut eszembe, s kedvem volna megkérdezni a festőket El Grecótól Munkácsyig, de Mel Gibsont is, a hollywoodi mozicsinálót: urak, miért mindig a halál, miért mindig Krisztus megfeszítése? Nem értem, hogy a keresztények reményeinek reményéről, a feltámadásról miért nem szóltok? Nehezebb megmutatni? Urambocsá! kevésbé hihető? És kérdezhetném: kell-e hinni a művésznek abban, amit fest, amiről szól, vagy elég, ha annak mestere, hogyan érhet el döbbenetes hatást?
Délután filmet láttam a máltaiak húsvéti zarándokútjáról. Buszok vitték Németországból Rómába a beteg, nyomorék, fogyatékos híveket, köztük Sabine W.-t. Volt városnézés, volt fényképezés, és volt egy szertartás, amelyen pár percre a pápa is megjelent. Amikor véget ért, és kiléptek a Szent Péter térre, az asszony könnyekkel a szemében arról beszélt, hogy boldogító vigaszt jelentett számára, amit Rómában átélt. Vigaszt? – kérdezett vissza a riporter. És miért? Amiért annyiszor kinevettek az emberek. Hiszen látja, kicsi és púpos vagyok. A kamera egészen közel hozta az arcát. Szenvedést láttam rajta, nagypénteki szenvedést.

Április 10., szombat
A „szocialisták” nem bíznak magukban. Közeledik az uniós választás, visszarimánkodták az izraeli vándorkortest. Mikor kitudódott, miről és hogyan beszélt Ron Werber a titkos pártösszejövetelen, Kovács László talpra szökkent, és már mondta is: ellentétes a sajtóetikával, hogy az egyik internetes lap munkatársa kampányszervezőnek álcázva, inkognitóban bejutott, ott felvételt és jegyzeteket készített. Elhűltem. Itt egy ember, évtizedeket lehúzott a politikában, és soha nincs egy eredeti mondata. Vívásban használatos a kifejezés: „jó tempóban” indult-e a támadás vagy a közbevágás. Kovács tempói mindig rosszak. Hol előbb, hol később szól, mint kéne. Ezúttal jobban tette volna, ha hallgat. Azzal, hogy rögtön kiállt a tanácskozás szónokai mellett, pártvezérként áldását adta arra, ami következik. Az emberek lerohanására. A vörösterrorra. „A háborúra.” Igazolta Tóbiás pártelnököt, aki szerint „ma csak katonák vannak…”
És el ne felejtsük az előzményeket! A „szocialisták” kampányt kezdtek előbb a kereszt ellen, hogy aztán a második menetben előálljanak a farbával: szeretnék újra szalonképesnek látni a vörös csillagot. Ami ugye azt jelenti, hogy a Kádár-kor eminensei már álruhát se öltenek. Ország-világ előtt vállalják, hogy kommunisták.
Ilyen az ő „feltámadásuk”. Pár éve még azt mondták, meghalt bennük a bolsevik. Hazudtak.

Április 11., vasárnap
Az idén egybeesik a nagy vallások húsvétja, Márai és József Attila születésnapja, és az ünneptől számíthatjuk azt is, hogy a megszállók kezdenek félni Irakban. Film igazolja. Amerikai katonák másztak nagy igyekezettel egy ledöntött szobor talapzatára, hogy letépjék egy harmincesztendős fiatalember, Muktada asz-Szadr képét. Az ember ámul. Egy kép veszélyt jelent Amerikára? Ha így van, akkor baj van, s mi megint rossz oldalon állunk. Honnan veszem ezt? Asz-Szadrtól. Ő mondta: megszállók ellen jogos a fegyveres harc.
Mi is ezt hirdettük ötvenhatban. Melyik oldalon állt a „szocialisták” törzsgárdája akkor? A megszállók oldalán. Ugyanúgy, ahogy most. Ami először erkölcsi bukást hoz, aztán katonait, végül be kell ismerni, hogy gyalázat volt az egész. A riportot egyébként a német ZDF televízió híradójában láttam. A magyar közszolgálati tévé nem adta.
De hagyjuk ezt. Márai születésnapja sokkal fontosabb, mint a régi reflexű híradószerkesztők. Egy „eset” miatt számomra duplán fontos. Akkor történt, amikor Furkó Zoltán meglátogatta Amerikában, és könyvet írt róla. A könyvben szerepelt egy portré: 1933-ban készítette Reismann Mariann. Sokat nézegettem. Annyira, hogy egy idő után magától kinyílt a könyv a 65. oldalon. Volt azon az arcon valami, amiről úgy éreztem, nekem szól, de nem tudtam megfejteni. A szerencse segített: nagybátyám nekem ajándékozta a Kassai polgárok ősrégi példányát. Abban találtam meg a választ. János mester mondja a darab elején fiának: „Mindig nyugatnak menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.”
Már tisztában voltam vele, mit jelentenek a helyes irányok. A török–bolgár határ innenső oldalán hozták tudomásomra, hogy nyugatnak nem indulhat az ember kelet felé. Főleg útlevél nélkül. Nem akartam még egyszer ilyet elkövetni, s tudtam, Márai képes lesz visszatartani. Féner Tamás a kollégám volt, tőle kérdeztem, hol lehet a kép eredetije. Másolatot szeretnék róla. Másolatot? Ha módod van eredetire, sose foglalkozz kópiákkal! Hívd fel Mariannt, itt a telefonszáma. Jobban bíztam az írott szó erejében, levelet küldtem inkább. Másnap telefon, benne alt hang: Reismann Mariann. Olvastam a levelét, érzem, hogy fontos magának a kép. Megkeresem a filmet, nagyítom és küldöm. Egy hét múlva hozta a posta Márai Sándor leghitelesebb portréját. (Sajnos ma egy másik lakás falán lóg, ha ott lóg egyáltalán – nagyok az ember veszteségei, míg meg nem állapodik valahol…)
Este levettem a polcról az író emlékezéseinek könyvét. A Föld, föld! -et 1972-ben fejezte be Márai, de ma is friss, és megdöbbentően pontos. Amit a világháború utáni évekről ír, máig érvényes. Meglepi az embert, mennyivel rosszabb véleménye van a „haladó értelmiségiekről”, mint a kommunistákról. A marxizmust az „értelmiségiek ópiumának” nevezi. Ez némiképp változott, mert a marxisták legtöbbje azóta fölesküdött a tőkére. Nem az ominózus könyvre – a pénzre. Az eskü és a folytatás persze képmutatással járt, ami kikezdte a sminket, amely 1990 óta fedi igazi arcukat. Kikezdte, mert nem bírja a nagy strapát. Délelőtt azért protestálnak, hogy újra lehessen hordani a vörös csillagot, délután azért, hogy ne adóztassák meg a bankkamatot, este meg, mikor hazaérnek, azt számolják, mennyit szaporodtak aznap tízmillióik vagy urambocsá! a milliárdok.
Márai elment, de készülődik, aki regénybe foglalja korunk hamis köveit. Nem lesz kíméletes. Voltaire se volt az.

Április 12., hétfő
Reismann Mariann gyakrabban eszembe jut, mint Márai, pedig fotós volt, nem író. Központi helyet kapott életemben, pedig nem találkoztunk soha. Viszont ő fogalmazta meg a legpontosabban, mi a hivatástudat, pedig ki se ejtette a száján a szót.
Negyvenötben, mikor hazahozták Szálasit, úgy döntöttek, körbeviszik a városon. Lássa, mibe torkollt a nyilas rémuralom. Reismann Mariannt bízták meg, készítsen róla menet közben fényképeket. Szálasit felvitték a Várba is. Hang nélkül nézte a szétlőtt Pestet. A történet e részénél a riporter közbevágott: „És maga figyelte az arcát?” Csattant a válasz, mint egy pofon: „Nem. Én fényképeztem.” Azóta tudom, hogy bizonyos mesterségek művelői nem lehetnek civilek, soha nincsenek szabadságon, és nem leskelődhetnek kibicként sehol. Örökös szolgálat a sorsuk. Reismann Mariann tanított erre azzal a három szóval, ezért marad velem, amíg csak élek.

Április 13., kedd
Szomszédunkban egy özvegyasszony lakik. Hetvenhét éves. Ősszel úgy döntött, bevonul az idősek otthonába. Nem bírt már a kerttel meg azzal, hogy naponta tüzelnie kell. Most visszahozta a lánya, hogy körülnézzen, hiszen nyílik a jácint, virágzanak a fák – hiába. Csak toporgott, nem lelte a helyét, és negyedóra múlva már noszogatta a lányát: mikor megyünk viszsza? Hatvan évig élt ebben a házban. Mesélte, mikor ideköltöztünk, merről jöttek az oroszok a derékig érő hóban, hogyan úszta át terhesen, hét hónapos hassal a Dunát; hogy egyszer, mikor nagyon berúgott az ura, a vállára vette, elcipelte Maros másik végére, s lerakta anyósa elé a földre… Minden ide kötötte, most meg nem érdekli se a ház, se a kutya, se a fák. Üres nélküle az utca.

Április 14., szerda
Zörög a haraszt. Újra téma 2001. szeptember 11-e. Kihallgatták Bush nemzetbiztonsági tanácsadóját. A francia–német kulturális tévé, az Arte filmet sugárzott a kételyekről. A francia műsorvezető azzal kezdte: az ügy háttere teljesen sötét. Mérnök barátom meg azt mondja: az égő kerozin hőfoka 800 Celsius-fok, ám az épület acélszerkezete csak 1300 fokon olvad. Műszakilag lehetetlen hát, hogy ezért omlottak le az alapokig a World Trade Center tornyai. Ha ezért nem, akkor miért? Eric Hufschmid könyvet szentelt az ügynek, címe: Time for Painful Questions. Eljött a fájdalmas kérdések ideje.