Ülünk abban a lakásban, ahonnan a lelke és a teste eltávozott. Ülünk az Erzsébet körút 44. számú ház egyik második emeleti otthonában, amely része volt a földi utazás végállomásának. Már semmi sem emlékeztet rá, csak a folyosón három tábla és a sarokház külső oldalfalán egy dombormű, amelyhez fel kell emelni a fejet. De a fővárosi embernek ma ez a legnehezebb: fölfelé nézni, kiegyenesedni, messzire látni, visszanézni.
A hajdani lakásban jó volna egyedül maradni. Csak ülni, ülni órákon át, ábrándozni, a költő hőseivel társalogni, s aztán őt magát is faggatni. Egyebek mellett arról a napról, amelyikhez – kimondva-kimondatlanul – egész életében visszavágyott. Március 15. bódulatáról beszélni, Petőfi Sándor oldalán.
Miért, hogy mégis az árnyékképek jönnek elő? Halála évfordulója teszi, hogy nem a dolgozószobára réved a tekintetünk, hanem azt a sarkot keressük, ahol lehunyta a szemét. Baumgarten Károly egykori bérpalotájának hosszú, Erzsébet körúti frontja és a Dob utcába forduló része volt az övék. Hatalmas, egybenyitható szobák, már-már termek, amelyeket négy lakásra szabdaltak szét később.
„Virággal telehintett hófehér ágyon pihent a nagy halott, amíg ravatalra nem tették – írta a Budapesti Hírlap 1904. május 7-én. – Az arca, szakálla fehér, fehér magas, szép homloka is, amelyre most már paróka nem borul. [A paróka viselésére – Mikszáthtól tudjuk – 1870 telén szorította rá a felesége, pedig sehogy sem akart engedelmeskedni; amiből az a kompromisszum lett, hogy legalább télen viselje, s innen volt Jókainak két feje, a nyári és a téli feje.] Fehér lepel takarta a halott költőt, a lepel teleszórva virággal. Ott volt a bokréta is, hervadóan, amelyet tegnap küldött Jókainak Gajári Ödönné. [A komáromi születésű újságíró és politikus felesége.] A szoba, amelyben Jókai halottas ágya van, kétablakos, az ablakai a Dob utcára szolgálnak. Az ablakokkal szemben, a fal mellett áll az egyszerű diófa ágy, mellette éjjeliszekrény, ennek egy márványlapján Jókai özvegyének fényképe. A bútor az angol bőrgarnitúra és két szekrény.”
A fenti leírás elvezet bennünket a Dob utcai szárnyba, ahol ma egy idős asszony lakik; vélhetően itt volt a halottas ágy, amelyről Jelfy Gyula és Békei Ödön készített fotókat. „Kora reggeltől egyre hozták a virágot a halottnak – olvashatjuk a Budapesti Hírlapban. – Egy csomó gyöngyvirágot is. Ezt egy munkásasszony hozta, aki maga szedte össze a Svábhegyen, ahol Jókai Mór olyan örömmel tartózkodott.”
A fényképek tanúsága szerint gyöngyvirágot tettek a halottas ágyra is. A gyöngyvirág első írott magyarországi emléke egy 1545-ös okirathoz fűződik: „Vettem gyöngyvirágot, mind fazokastól.” „Igen esméretes, drága illatú virág ez, itten a Nagyerdőben tavasszal nagy bőséggel terem.” Ez a dicséret már bizonyos Csapó József nemestől, szabad királyi Debrecen városának egykori fizikusától való. Nagy-Magyarországon nem az irodalom, hanem a művészet őrzi a gyöngyvirág első emlékét.
S aztán ahogy kinézünk a nagy forgalmú körútra, megint egy 1904-es májusi kép villan elénk. A hatalmas tömeg a költő lakása előtt. A szemközti házakon is fekete gyászlobogók. A részvét és a döbbenet órái. Magyarok, akik egymásra találtak a szomorúságban. A fővárosban és az egész országban. Volt idő, amikor Jókai nem járhatott többé gyalog, olyan tömeg, éljenzés vette körül. Vidéki útjain szónokok éltették, fehér ruhás lányoktól kapta az üdvözletet. Győztes hadvezérek vonultak be úgy egy városba, ahogy ő érkezett meg például Szegedre. Születésének századik évfordulóján az írótárs, Móra Ferenc emlékezett rá szépséges szavakkal. Pedig csak az ország szeretete volt az övé. S az megmaradt halálában is.
Május 6. van, az 1904-es esztendőben. Kilenc óra. Hatósági emberek érkeznek, köztük Feleki Sándor doktor, a kerületi tisztiorvos. Megvizsgálja a halottat, és a következő halotti bizonyítványt állítja ki:
„1. A meghalt vezeték- és keresztneve és családi állapota: Jókai Mór dr., neje Nagy Bella. 2. A meghalt állása vagy foglalkozása: író. 3. Lakása: Erzsébet körút 44. II. em. 4. Születéshelye: Révkomárom. 5. Mióta lakik Budapesten? 59 éve. 6. Kora: 79 év. 7. Vallása: Ev. ref. 8. A halál oka: Tüdő- és mellhártyalob. 9. A kór neme: Influenza. 10. A gyógykezelő orvos neve: Stricker Mór dr. 11. A halál napja és órája: 1904. év május hónap 5-én délután 9 óra 20 perc. 12. Az idő, melyben a halott eltemetendő: 1904. május hó 8-án délután 2 óra. [Ez módosult, május 9., hétfő délután 3 órára tették.] 13. Észrevételek: A holttest kettős, elzárt érckoporsóba helyezendő.
Kelt Budapesten, 1904. május 6. Feleki Sándor dr. tisztiorvos.”
A halotti bizonyítvány nem említi Korányi Frigyes híres belgyógyászprofesszor, a magyar orvostudomány egyik megalapítója nevét, aki Stricker doktorral együtt Jókai utolsó óráiról szintén jelentést adott ki, amelyben többek között az olvasható, hogy „a gyöngülés fokról fokra növekedett, dacára a nyújtott bornak és konyaknak”.
Korányi és Stricker a halál árnyékában még mesterséges légzést alkalmaztak: erősen izgatták a bőrt egy kefével, kámforolajat fecskendeztek a bőr alá, és flanelkendőkkel melegítették a végtagokat, az arcára pedig hideg vizes ruhát borítottak. De a szívbénulás beállta után semmi sem használt többé.
Halála előtt negyedórával Jókai még tejet ivott, ez volt dél óta az egyedüli táplálék, amit elfogadott. Korányi professzor vigasztalta, hogy minden jóra fog fordulni, mire az író így szólt:
– Igen, jobban érzem magamat. De most aludni fogok.
Ezek voltak Jókai utolsó szavai. „Negyed tízkor fordult válságosra Jókai állapota, s öt percig tartott a haldoklása – írta a Budapesti Hírlap. – De nem is volt ez haldoklás, az élesztési kísérletek tartottak csak addig. Jókai úgyszólván haldoklás nélkül, pillanatok alatt halt meg, amikor bekövetkezett a szívbénulás; előtte még eszméletén volt, s nem panaszkodott fájdalomról, s azután eszméletével együtt vesztette el életét is. Nem is halt meg, átsiklott, átringott a túlvilágra.
Jókainé félőrülten ugrott a halotthoz, de Korányi útját állta, kivezette a másik szobába, és vigasztalni próbálta:
– Méltóságos asszony, legyen az az ön vigasztalása, hogy ön volt az, aki a mi Jókainknak az utolsó éveit megédesítette.”
Lehetetlen meg nem hallani a többes szám első személyben megnyilvánuló finom iróniát.
A halott az első éjszaka abban az ágyban maradt, amelyben elhunyt. Éjfél után megjelent nála Róna József szobrász, aki engedélyt kapott, hogy elkészítse az író halotti maszkját. A meleg gipsztől telt lett Jókai arca, érdekesen szép, mosolygó, s ilyen maradt másnap is. Vajon milyen gondolatok járták át a szobrászt munka közben? És önéletrajzi kötetében említi-e ezt az éjszakát?
A gyászolók sorában mindjárt az első napon ott lépdelt Mikszáth Kálmán is, aki három évvel később, 1907-ben gyönyörű, máig ható könyvben idézte fel Jókai alakját és korát. Hallgassuk csak, mit mond Mikszáth:
– Szegény öreg, jobb szerettem volna, ha nem látom. Egészen megváltozott, mennyire lesoványodott. Most mondja a felesége, hogy pár perccel ezelőtt még játszott az órájával.
Május 6., éjfél. Jókai özvegye, Nagy Bella most záratja be a halottas szobát, ahová egész nap özönlöttek az emberek, mert még egyszer látni akarták azt az írót, aki még ölelte Petőfit.
Május 7-re kissé átrendezték a halottas szobát, és a közepén ideiglenes ravatalt állítottak fel, ahová a szomszédos dolgozószobából lehetett belépni. Elképzeljük a falak mentén a sok pálmát és babérfát, a déli növények zöld lombdíszét, amely a halottat körülveszi. Magát a ravatalt két lépcső magasságban ezüstrojtos lepel takarja. A halottat fekete díszmagyarba öltöztették, utána kettős, fekete érckoporsóba fektették, amelyre üvegfedél borult. A koporsóban a halott mellén felesége arcképe, gyöngyvirág bokrétája, néhány szál halványpiros rózsa és kék liliom. A halott arca szelíd, nem torzult el, csak nagyon megsoványodott, beesett. A feje fekete csipkés fehér vánkoson pihen. „Déli tizenkét órakor tették a koporsót a ravatalra – áll az újságban –, előbb azonban beólmozták, hogy levegő ne férhessen a holttesthez, amelyet nem balzsamoztak be. A belső koporsó fekete és üveg fedelű, a külső erős ércfalú, svéd gránit színű, a födele színes, zöldre márványozott, görög szarkofágot ábrázol. Gyertyát a ravatal mellett nem gyújtottak.”
Állunk Jókai egykori dolgozószobájában (egy fogorvoscsalád lakásában), és a fényképek alapján próbáljuk rekonstruálni az 1904-es berendezést. Gyönyörű bútorok mindenütt. A falak mentén három művészi faragású, hatalmas könyvszekrény. Ezeket a főváros adta. A széles, nagy íróasztalon, amelyen Jókai annyi halhatatlan művét megalkotta, sok apróság és művészi csecsebecse között egy állóóra és Jókai feleségének arcképe. Egy szögletben csillagvizsgáló apparátus. Az egyik könyvszekrény előtt, közel az íróasztalhoz hatalmas, öblös bőrdívány, amelyen az író sokszor pihenhetett. Odébb egy nagy zongora, mögötte fotelek. Pálmalomb alatt néhai Rudolf trónörökös szobra.
Az azóta Jókai-udvarnak keresztelt ház második emeletén, ahol az író élete végén lakott, az idő betemetett mindent. A fantázia persze mozdul. S amióta egy jó barát közölte a háziakkal, hogy Jókai valamikori lakásában élnek, az ajtó nyikorgásakor így kiáltanak fel:
– Jókai szelleme!
És valóban, a genius loci megkísért bennünket is.
Lelki szemeinkkel látjuk, hogy Berzeviczy Albert kultuszminiszter jelenik meg, és közli az özveggyel: Jókai Mórt a nemzet halottjának tekintik, és felhatalmazását kéri a Nemzeti Múzeum előcsarnokában való felravatalozás előkészítéséhez. Ott, ahol néhány évvel korábban, Kossuth koporsójánál Jókai mondott „fölséges beszédet”. „Ott állt a koporsó fejénél – írta Mikszáth –, oly közel Kossuthhoz, mint utoljára negyvenöt év előtt a debreceni városházán… Csakhogy akkor a másik beszélt, s ő hallgatott.”
Rákosi Szidi drámai színésznőt látjuk, amint virágjait hozza, és leteszi koszorúját az özvegy Arany Lászlóné is. Beöthy Zsolt miniszteri tanácsos hajt térdet és fejet, majd Falk Miksa politikus és publicista… Tizenötezren alig három óra alatt. Merthogy délután három órakor nyitották ki a ravatalhoz vezető ajtókat, és hat órakor távozásra kérték a bent lévőket. Este fél kilenckor szállították át Jókai Mór holttestét a Nemzeti Múzeumba.
Kinézünk az ablakon. Száz évvel a költő halála után úgy tetszik, mintha a pokolban lennénk, ahol az emberek idegbetegségben szenvednek. 1904-ben megállt a kocsiforgalom, amikor a koporsót meglátta a nép. Óriási tömeg állott a körút eme részén.
Jókai halálával – Kosztolányi Dezső szavaival – „az álmok országának koronázatlan királya” távozott örökre.
Egy kétfogatú kocsi vitte a halottat, a tömeg pedig nem akart megválni tőle. Amerre elhaladt, a házak ablakai kinyíltak, s az emberek kendőket lobogtattak. A Nemzeti Múzeum csarnokában felállított ravatalt Apafi Mihály erdélyi fejedelem kőből készült szarkofágjára állították, amelyen Kossuth koporsója is pihent.
Elbúcsúzunk az Erzsébet körút 44. számú háztól, amelynek második emeletén Jókai száz évvel ezelőtt elhunyt. A ház előtt Csóka József komáromi cigányprímás unokája, Csóka Józsi szegődik mellénk. Az ifjabb prímás elmondja, a nagyapja engedelmet kért, hogy huszonnégy tagú bandája eljátszhassa Jókai temetésén a cigányok gyászdalát, s már énekli is: „Kitették a holttestet az utcára…”
– Mi volt az író kedvenc nótája? – kérdezzük.
– „Jaj, de fényes csillag ragyog az égen” – mondja.
origo.hu
Megrázó felvétel a halálos baranyai balesetről – videó
