Gyakran hiányzik a tapintat, amikor közlik a diagnózist

Sokszor kíméletlenül, szenvtelenül közlik a kórházban, ha valakinél súlyos betegséget állapítanak meg. Van, hogy nem az orvos, hanem a nővér mondja meg a vizsgálati eredményt, s nem is négyszemközt, hanem mások előtt, például a folyosón. Ezt támasztja alá egy most készült kérdőíves felmérés is.

2004. 05. 10. 17:10
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Súlyos kromoszóma-rendellenességgel született gyermekek szüleit kérdezték az Országos Epidemiológiai Központ és a Down Alapítvány által végzett vizsgálat során kórházi tapasztalataikról, többek között arról, hogy miként mondták meg nekik az egész életüket felforgató hírt. „Egy ápolónő kutyafuttában a következő szavakkal közölte velem a kórteremben más betegek és látogatók előtt, hogy újszülött gyermekem Down-kórral jött a világra: mongolidióta lett a gyerek.” Ezeket a sorokat egy kismama írta a felméréshez küldött válaszában. A 320 kiküldött kérdőívből eddig 105-öt küldtek vissza. A vizsgálat nem tekinthető reprezentatívnak, de a válaszok mindenképpen jelzésértékűek – fogalmazott Métneki Júlia, az Országos Epidemiológiai Központ osztályvezetője.
Az anyák zöme csak a szülés után tudta meg, hogy gyermeke súlyos rendellenességgel jött a világra, ezért fontos kérdés volt, milyen körülmények között hozták tudomására e fájdalmas tényt – hangsúlyozta. A válaszokból kiderült, hogy a megkérdezettek 58 százaléka elégedetlen volt a diagnózis közlésével, s nem csak azért, mert mint írják: szenvtelen, kíméletlen vagy épp a felelősséget elhárító szavakkal történt, hanem azért is, mert gyakorta előbb közölték velük a rossz hírt, mint megmutatták volna a gyermeküket. Többen panaszolták, hogy az egész életüket felforgató bejelentés nem négyszemközt, az elvárható empátiával történt, hanem mások előtt, a kórteremben vagy a folyósón állva – hangsúlyozta Métneki Júlia. A szülők rosszul élték meg azt is, ha nem orvos tudatta velük a bajt, hanem az éppen rutinteendőjét végző ápolónő. Nem ritka az sem, hogy nem egyszerre közlik az anyukával és az apukával a tényeket, hanem csak az egyiknek mondják meg, kérve, beszéljen ő a másik szülővel.
Többen nehezményezték, hogy a kórházban azonnal azt ajánlották: hagyják ott a gyereket, vagy kezdeményezzék intézeti elhelyezését. A szülők szerint fontos volna, hogy azonnal tájékoztassák őket a betegségről, a kilátásokról, a korai fejlesztés lehetőségeiről, a lakóhelyükhöz közeli intézményi vagy civil segítségről, a sorstárs csoportokról és így tovább. Ehelyett gyakran csak a negatívumokat említették nekik.
Sokan panaszkodnak arra is, ahogyan saját betegségük tényét közölték velük – derül ki a betegjogi képviselőkhöz érkezett panaszokból. Csehák Judit volt egészségügyi miniszter, a Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány kuratóriumi elnöke lapunknak elmondta: valóban az egyik típuspanasz a betegek részéről, hogy nem a megfelelő hangnemben és tapintattal közölnek velük bizonyos információt. Hamarosan értékeljük a betegjogi képviselők tavalyi beszámolóit – az említett problémára is nagy hangsúlyt fektetünk majd –, s ha szükséges, ajánlással élünk az egészségügyi minisztérium felé – hangsúlyozta Csehák Judit.
Egyesek szerint olyan orvosnak, egészségügyi alkalmazottnak kellene közölnie az ilyen tényeket, aki külön képzésben részesült a negatív hír közlésének módszerét illetően.
Benois György, a Magyar Orvosi Kamara etikai bizottságának elnöke szerint folyik etikai oktatás a magyar orvosegyetemeken, ahol minden bizonnyal a negatív hírek közlése is előkerül a tananyagban, még ha csak nagyon korlátozott időkeretben is. Ennyinek is elégségesnek kellene lennie, minden személyes helyzetre úgysem lehet előre felkészülni – vélekedett. A vizsgálatban kifogásolt esetek szerinte nem a megfelelő oktatás hiányával magyarázhatók. Az orvos nem pszichológus, persze az egyik legfontosabb tulajdonsága az empátia kell legyen. Ennek belülről kellene fakadnia – fogalmazott.
Biztosan előfordul, hogy az orvos fáradtan, türelmetlenül, nem a megfelelő helyen közli a betegség tényét – ez utóbbihoz sokszor megfelelő helyiség sincsen –, mert nem mindig sikerül egy hajszolt nap után empatikusnak lenni. Ez hiba. De sokszor megalapozatlan a beteg részéről a vád, amiért persze nem lehet őt hibáztatni – hangsúlyozta Benois György. Ilyenkor a beteg sokszor szeretné hosszan kibeszélni magát, de erre nincs mindig idő. Szerinte még így is többet törődnek hazánkban a beteg lelkével, mint Nyugat-Európában, ahol szikárabb, racionálisabb az orvos-beteg viszony.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.