Nem tudom, ismerik-e: patkánymama sétáltatja a patkánykisfiút a csatornában, és egyszer csak elszáll felettük egy denevér. A patkánykisfiú boldogan felkiált: – Nézd mama! Tündérke!
Ez különösen filozofikus vicc, maga a relativitáselmélet. És nagy segítségünkre van akkor, ha elmélkedni óhajtunk a tényről, miszerint Horn pufajkás és Medgyessy ügynök nem vinné a jobboldalt Európába. Ez a tény alkalmas az elmélkedésre, mert élesen megvilágítja a volt kommunisták, diktátorok és kiszolgálóik lelkivilágát, miképpen Európa állapotáról is sokat elmond. Jó, ha tudjuk, hogy mi, honnét látszik patkánynak, és mi, honnét tündérkének.
Amúgy Horn Gyula és Medgyessy Péter mint emberi minőség önmagában megkérdőjelezhető, pusztán a jelen alapján. A múlt, a múltjuk nélkül. Csak az a baj, hogy a modern kori tömegdemokráciában a megkérdőjelezhető emberi minőség önmagában tényező – zsák meg a foltja. S ez a modern kori tömegdemokrácia ott gyökeredzik a nagy francia forradalomban.
„Ekkor aztán kezdetét vette ama pompás ponyvaregény, amely annyi csodálatot és iszonyatot váltott ki Európában. Három főhőse: legelőször is Jean-Paul Marat, e megveszett pincepatkány, akinek a közcsatornarendszer eldugulása lehetőséget ad, hogy előugorjon latrinájából, és őrjöngve mindent felzabáljon; mocskos, megszállott, korcs, vérbajos és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen, aki mosakszik, épelméjű és vérbaj nélkül való – jellegzetes képviselője egyszóval a forradalmi söpredéknek, a föld alatti egzisztenciáknak, akik lumpenkocsmákból, omladozó műhelyek sötétjéből, erdei rejtekhelyekről és föld alatti lyukakból bukkannak elő hirtelen. Második főhőse Georges Jacques Danton, egyfajta »nemes haramia«, Moor Károly rosszul sikerült utánzata, akit himlőhelyes bulldogfeje, mennydörgő hangja és az élvezeteket habzsoló vitalitása miatt a »csőcselék Mirabeau-jaként« emlegetnek, s csakugyan váltakozóan vérszomjas és jószívű, ostoba és intelligens, akár egy idomtalan szelindek; a harmadik pedig Maximilian Robespierre, e gimnáziumi tanár, akit egyszerre démon szállt meg, aki zsarnokságát rendes viszonyok között a házaséletben élte volna ki, s aki diktatúrájához nem hozott otthonról egyebet, mint átlagos értelmet, gimnáziumi műveltségének híg főzetét s a középszerű stréber jó hírnevét; már az iskolában osztályelső volt, és más korban vagy más országban az lett volna belőle, ami az osztályelsőkből lenni szokott: zugügyvéd – kezdetben csakugyan ez volt –, községi tisztviselő, könyvelő vagy rendőrségi besúgó, és az lett, ami csak abban a korban és csak abban az országban lehetett egy osztályelsőből: a jakobinus Franciaország teljhatalmú önkényura.”1
A nagyon gyengék kedvéért: fenti szöveg a nagy francia forradalomról szól. A még ennél is gyengébbek kedvéért: fenti szöveg nem a nagy francia forradalomról szól, hanem az emberről. Mirólunk. A mi kis pincepatkányunkról, és a mi stréberből lett besúgónkról.
Igaz, a mi korunk pitiáner még a bűnben is. Hát hol van egy Kádár János az igazi „veszettekhez” képest? S a többi? A többi inkább szánalmas… Pufajkába bújni, és az eresz alatt kolbászolni a Nyugati pályaudvar környékén, akkor, amikor már leigázott mindent a szovjet… Pfúj… Ez olyan, mint a csigaszerű kézfogás. Osztályelsőként stréberkedni, titokban felzabálni az otthonról hozott uzsonnát, aztán elmenni funkcinak, nyalni, mindenhol mindent, aláírni, komcsi ügynöknek állni, tönkretenni az országot, de nem nérói hevülettel, hanem csak úgy funkciként, mint a pondró… Pfúj… Ez olyan, mint ez a mondat: „El kell érnünk, hogy a jelenlegi helyzethez képest ne változzon a mostani szituáció.” Ezt ő mondta. A mi stréberből lett besúgónk. S ez a mondat, a maga kikezdhetetlen, sziklaszilárd, bornírt ostobaságában – nos, ez a mondat az ars poeticájuk. Ezek ars poeticája… Ezt még valamikor 1988 környékén találták ki, és erre tették fel a nyomorult, szánalmas életüket. A jelenlegi helyzethez képest ne változzon a mostani szituáció. Ez járt a stréberből lett besúgó fejében már akkor is, amikor azon töprengett a Központi Bizottság ülésén, hogy vajon mi is lehet az a szabad választás. Istenem, a boldogabb utókor majd megírja talán ezek életpályáját. Adnék kölcsön egy címet: A kocka Ladától a kubai koktélokig – Medgyessy Péter élete és hitvallása. Pfúj… a kommunista bonviván. Kis tenisz, banán nyáron, apró lopnivalók, soron kívüli kéglikiutalás, meg műszőr huzat a sötétkék Lada ülésére. S mi kellett ehhez? Szinte semmi. Nyalni kellett, mindössze. Vállalni a vállalhatatlant. Ellenforradalomnak nevezni 1956-ot. Elmenni ügynöknek. Felvenni a generációk életét megnyomorító kölcsönöket. Tolakodni kicsit az „Öreg” körül. Simulékonynak lenni. Semmilyennek lenni. Semminek lenni. Senkinek lenni. Senkinek lenni a legkifizetődőbb. A senki mindig előhúzható. A senkire gondolnak előléptetéskor. A senkitől mindenki undorodik, de csak kicsit, s az „útelágazódásnál” végül mindenki beleegyezik: csináljunk úgy, mintha a senki lenne valaki, mert abból nem lesz nagy baj. Amikor a senkikből lesz valaki, olyankor a jelenlegi helyzethez képest nem változik a mostani szituáció…
Akkor történik csak valami, amikor a senki elkezd hinni valamiben. Nem tudom, ismerik-e: elromlik a pöce, kihívják a szerelőt. Érkezik a mester és a segéd. A mester nagy levegőt vesz, beugrik, és alábukik. Két perc múlva feljön: – Kérem a kettes kulcsot! Megkapja, ismét nagy levegő, alábukik. Két perc múlva feljön: – Hármas kulcsot! Megkapja, alámerül. Két perc múlva felbukkan, kimászik, s amíg törölgeti arcáról a mocskot, dölyfösen odaszól a segédnek: – Na fiam, figyeltél? Különben egész életedben csak adogathatod a kulcsokat! Ezek ketten most kimásztak a kádári pöcéből és ideszóltak nekünk, nagy dölyfösen. Hogy nem szeretnének magukkal vinni bennünket. Mert nem figyeltünk eléggé. Nem tanultunk meg senkik lenni…
Most, ebben a pillanatban kezdtek hinni valamiben. Most azt hiszik, hogy ők az előfeltételei voltak Magyarország európai csatlakozásának. És most? Most tényleg mondjuk el, hogy ha nem hemzsegtek volna itt a pincepatkányok, a stréberből lett besúgók, akkor nem most kellett volna tűzijáték kíséretében csatlakoznunk? Hogy alapítók lennénk? Annyira megalázó ezt mondani. Inkább valljuk be: bennünket is minősít, hogy idáig jutottunk. A Kádár-kor apoteózisa, a Kádár-kor pincepatkányainak és stréberből lett besúgóinak mai regnálása a mi bűnünk is. Miképpen az is a mi bűnünk, hogy mára enynyire elpofátlanodtak. Hogy ki merik ejteni a szájukon ezt a két mondatot; nem vinnék Európába a jobboldalt, és nem vinnék Európába a fél országot. No, ugye, az elképedés és az elemi felháborodás mögött azért ott ágaskodik a kérdés: mit lehet ezek után csinálni, és miképpen lehet erre reagálni?
Ha nem hoztunk lusztrációs törvényt tizennégy évvel ezelőtt, akkor hozzunk most: menjünk el szavazni, és zavarjuk el őket. Ez is egyfajta lusztráció. Igen. Ezért kell most elmennie szavazni mindenkinek közülünk. Szkeptikusoknak, kiábrándultaknak, biztos veszteseknek, és minden tisztességes embernek. Aki nem tűri, hogy a pincepatkányok és a stréberből lett besúgók immár nyíltan visszacsempésszék a kádárizmust. Álca nélkül, a maga valójában. Mert Medgyessy, aki nem vinné magával a fél országot Európába, a szocialista majálison alig félreérthető kedélyességgel megidézte Kádár János legundorítóbb mondatát is, ezt: „aki nincs ellenünk, az velünk van”.
Hát nem. De nem ám! Eltűrjük? Ugye, nem!
1 Egon Friedell: Az újkori kultúra története, I–III. kötet; Holnap Kiadó, Budapest, 1994.
origo.hu
Újabb helyszínről dobatta ki Magyar Péter a testőreivel a HírTV stábját
