Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy most bent vagyok-e Európában, vagy itt hagytak valahol. Ezt Kovácstól vagy Medgyessytől kellene megkérdeznem, de félő, hogy nem kapok választ, mert efféle háttérbeszélgetésekre a Magyar Nemzet újságírói közül senki sem bizonyul érdemesnek. G. gyerek, akivel a minap találkoztam a cs.-i nádas rejtekén, tudja, hogy ő bent van Európában, bár ha kérdezik, azt feleli, a micsodám se kívánkozott oda. Tőlem ott fordulhatnak föl, ahol vannak, ahol a zsugori anyjuk a világra hozta őket. (Bár G. gyerek nem ezt a kifejezést használta valójában, hanem a szinonimáját, amely „rágó”-val végződik.) Ennek a kijelentésnek a zsugori vagy az a másik szó a lényege, G. gyerek sehogy sem szeretne nettó befizető lenni. Ilyenkor eszébe jut Dugovics Titusz, aki lerántotta a törököt a vár fokáról, ily módon megmentve Európát. Ezért nem nettó befizetés, hanem hála jár G. gyerek szerint, s ebben én tulajdonképpen egyetértek vele, mert jól nézünk ki, ha nekünk kell támogatnunk a hollandokat meg a dánokat. Persze ahol támogatás van, ott valaki bizony befizet, ezért emlegette G. gyerek az EU-sok zsugori anyját, mert bizony ők sem szeretnek befizetni, a segélyezéstől pedig kifejezetten iszonyodnak. Olyan módszert azonban még nem találtak ki, ahol mindenki kap és senki se ad, miközben még egy nagy hivatali apparátust is működtetni kell.
Hogy mégis ellenkezzek G. gyerekkel, mondom neki, hogy nem „rágók”, csak megnézik, hova teszik a pénzt, és ismerik azt a szólást, hogy adós, fizess. Ezt mi is kénytelenek vagyunk ismerni, ennek ellenére kölcsönöket veszünk fel.
– Vesz a micsodám – közli erre G. gyerek.
– Na jó – mondom –, nem mi, hanem a kormányaink, főleg a szocialisták.
– A Fidesz persze szűz lány, mi? – dünnyög G. gyerek, miközben levesz a horgáról egy pohos keszeget, és kitörli a szeméből a belefröccsent ikrát. – Ők nem vettek fel egy fillért se, igaz? Most meg azt mondják, nekem van félmillió adósságom. Meg a gyerekeimnek külön-külön. Az volna a legjobb, ha az összes rohadt politikus elhúzna Brüsszelbe, s hagynának minket itthon nyugodtan élni. Rohadjanak ott, ne a mi nyakunkon.
– Te voltál szavazni? – kérdezem.
– Lélekben – feleli. – Ki a francra szavaznék? Egykutya mind.
– Hát legutóbb még azt mondtad, hogy a kommunisták majd rendet csinálnak.
– Csalódtam bennük is. Beadták a derekukat.
– Hová? – kérdezem.
G. gyerek érti a tréfát.
– A zaciba – feleli. – Egyedül a Gyula tudja közülük, hogy mit beszél. Figyeled, hogy a Hóbagoly is ráfutott ugyanarra a sínre? Rájött, hogy a Gyulától lehet tanulni. Ha elmentem volna, lehet, hogy rájuk szavazok.
– Micsoda? Nem emlékszel, hogy úgy tíz évvel ezelőtt az összes MDF-est fellógattad volna?
– Megjött az eszük. Habár nem mindnek. Itt ez a Balázs. Akkor az Antallt bújta, most meg az Orbánt. Látod, most hogy a Hóbagoly észhez tért, a riporterek is megbecsülik, úgy miniszterelnök urazzák, mint a parancsolat. Még a Forró Tomi is…
– Már nincs ott – mondom. – Forró kiszállt a médiából.
– Tudom. Műkincsre hajt. Jól teszi. Ő már elvégezte a dolgát. Adott nekik.
– Kiknek?
– A nagypofájú Orbánéknak. Akik most azzal ijesztegetnek bennünket, hogy nettó befizetők leszünk.
Megint fog egy keszeget.
– Tízezreket fizet az ember a balatoni horgászjegyért, de ponty egy szál se. Legalább víz van. Nemcsók megmondta, nem kell izgulni. Ezek ide vezették volna a Rábát.
Hogy kiket ért „ezek”-en, én nem tudom…