A győztes igazsága

Szaddám Huszein egyike a világ leggonoszabb bűnözőinek, aki több millió ember haláláért felelős. Tömegesen gyilkolt bennünket, kurdokat, felgyújtotta és lerombolta városainkat (…), de ügyvéd vagyok, s mint ilyen, úgy ítélem meg, hogy nem szabad halálra ítélni. E meglepő vélemény annak a Dzsalál Talabaninak a szájából hangzott el a minap kezdődött per kapcsán, aki a Huszeintől sokat szenvedett iraki kurdok egyik vezetőjeként aligha vádolható a megbuktatott iraki diktátor iránti pozitív elfogultsággal. Kijelentése egyben illusztrálja a perrel kapcsolatos vélemények megosztottságát.
Aligha vitathatja bárki, hogy Szaddám Huszein bűnös. Emberölések, kínzások, vegyi fegyverekkel végrehajtott népirtás róható fel a terhére. Bűnösségén nem változtatnak az Irak elleni évtizedes szankciók okozta károk, amelyek következtében szintén ezrek haltak meg, mint ahogy az a tény sem, hogy valóban a nemzetközi jogot megsértve támadták meg országát, s döntötték meg hatalmát. Mindez legfeljebb az Egyesült Államokat minősíti, nem menti fel azonban Szaddám Huszeint. Arról tehát nem érdemes vitát nyitni, hogy a világ egyik legismertebb diktátorának bíróság előtt kell-e felelnie véres életművéért. Nem is nyit senki. Azon azonban már érdemes elgondolkodni, hogy a demokrácia exportjának hevében milyen körülmények között és kik számoltatják el a volt iraki elnököt. Vajon nem magát a demokráciát járatja-e le egy esetleges kirakatper, s a bosszú vagy a megbuktatott diktátor vérével írt legitimáció iránti vágy jó tanácsadó-e? Arról nem is beszélve, hogy egy esetleges halálbüntetés politikai szempontból mennyire bölcs döntés? Kell-e mártírt csinálni egy diktátorból?
A tét nagy. Nem erősíti a jogrendet, nem a bizalom építésének irányába hat, ha – mint azt a The New York Times felveti – inog a Szaddám Huszein fölött ítélkező iraki különleges bíróság legitimitása. Köztudomású ugyanis, hogy amerikai szakértőkkel dolgozik, ugyanők – még csak most – gyűjtik a bizonyítékokat, amerikaiak fizetik az apparátust, és ők őrzik Szaddám Huszeint is. Az is meglehetősen furcsa, hogy csak most fogalmazzák például a bizonyítékokra vonatkozó szabályokat, a vádlottnak a nyitótárgyaláson nem volt védője sem, az országban uralkodó állapotokról nem is beszélve. Erősen kérdéses tehát, hogy ez a testület képes lesz-e hiteles, nyílt eljárás lefolytatására, s a végeredmény nem csupán a győztes igazsága, bosszúja lesz-e. Már most megelőlegezhetően szerencsésebb lett volna, ha a pártatlanság biztosításának érdekében nemzetközi bíróság mond ítéletet Huszein felett, ahogy ilyen testület vizsgálja a délszláv térségben vagy Ruandában elkövetett törvénysértéseket.
Ez a per azonban nem kizárólag Szaddám Huszein elszámoltatásáról szól. A legkényelmesebb az amerikaiak és az utódok számára a Ceausescu-szcenárió lett volna, ha az exdiktátort fiaihoz hasonlóan sikerül időben elhallgattatni. Ezt a forgatókönyvet azonban az élet átírta, s most ehhez kell alkalmazkodni. Nyílt tárgyalásról így aligha lehet szó, Szaddám ugyanis túl sok kellemetlen dolgot tud bíráiról, s kinek hiányzik ez kampányidőszakban. Jól jöhet viszont Bushnak egy showelemekkel megtűzdelt per, egy jól időzített ítélethirdetéssel, esetleg mindez Oszama bin Laden elfogásával megspékelve. Persze csak akkor, ha odaát nagy lenne a baj. S hogy eközben mi lesz a demokrácia oly sokat emlegetett iraki exportjával? Ugyan kit érdekel az már manapság!