Akikért nem szól a harang

Irakban meghalt egy fiatal magyar katona. A hivatalos magyar politika hősi halottnak nevezte, az Országgyűlés felállással és egyperces néma felállással rótta le kegyeletét, temetésén díszlövések dördültek. Én mégis azt mondom, hogy ez a katona nem felel meg a hős kritériumának, ez a katona áldozat. Áldozata az iraki szerepvállalást megszavazó Országgyűlésnek, áldozata a maga által választott foglalkozásnak, és áldozata annak a szerepvállalásnak, amivel ő maga vállalt feladatot hadszíntéren. Áldozata valószínűleg egy tévhitnek is, nevezetesen annak, hogy talán nem fogta fel, ő is része egy támadó hadműveletnek, még akkor is, ha csak vizet szállít. Tudnia kellett, hogy Irakban ő ellenség, aki adott esetben – ha önvédelemből is – kötelességből lőtt volna az irakiakra.
Kevesen tudják azonban, hogy a magyar honvédségnek egyéb áldozatai is vannak. Több száz fiatal, akik az akaratukkal túlnyomórészt nem egyező sorkatonai szolgálat alatt vesztették életüket. Több száz. Őértük nem szól a harang, őértük nem áll fel az Országgyűlés. Igaz, hogy ővelük nem az úgymond terrorista aljas cselekedett végzett, hanem az itthoni körülmények, az itthoni hadvezetés gondatlansága, vagy egyenesen bűncselekménye. Nézzük, mi is van velük. Róluk nem tud a társadalom, halálukat eltussolták, haláluk körülményeit a legtöbb esetben mind a mai napig nem tárták fel. A gyászoló szülők nyomása ellenére a hazai hadvezetés, az ügyészek és a bírák ködösítettek és érdemben nem vizsgálták ki az ügyeket. Cui prodest? Mindig fel kell tennünk a kérdést: kinek az érdeke? Ezek a tragikus események nem arra ösztönözték a magyar hadurakat, hogy hősi halált emlegessenek, hogy díszes temetést rendezzenek. Főkatonáinkat ezek a tragédiák idegesítik. Két évbe telt, míg ezek a katonák, gyerekeink 2001-ben végül kaphattak egy szerény emléktáblát a Hadtörténeti Múzeum udvarán, ahol évente, anyák napja alkalmával megemlékezhetnek drága halottaikról az édesanyák. Az emléktáblát akkor sem és azóta sem látogatják a HM vezetői, a vezérkar tábornokai. Sőt, a tábla avatására oda sem engedték a gyászoló szülőket. Rájuk, a fiatal, élni vágyó fiúkra ma leginkább már csak családjaik emlékeznek.
Kik és mik ők? Csak halottak. Áldozatai a honvédség berkeiben uralkodó embertelen viszonyoknak, a gyalázatos bánásmódnak, a félelemkeltésnek. Ráadásul ők nem önszántukból mentek a börtönviszonyokat is túllicitáló laktanyákba, nem önszántukból vetették alá magukat a kiképzési programnak. Nekik kötelező volt odamenniük, ahol azután el kellett tűrniük mindazt, ami halálukhoz vezetett. Voltak közöttük olyanok, akiknek azért kellett meghalniuk, mert sokat tudtak, másoknak azért, mert életveszélyes helyzeteket idéztek elő számukra hivatásos parancsnokaik, megint mások csak egyszerűen nem bírták tovább.
Én azt gondolom, hogy gyerekeink többet érdemelnek. Én azt mondom, hogy rájuk, akik áldozatai voltak egy rossz alapokra helyezett, rosszul vezetett és nem megfelelő embereket foglalkoztató hadseregnek, rájuk, akiknek kötelező volt az életveszély, szintén illene a hős jelző, megilletné őket a díszsortűz, a néma felállás.
De ha más nem is, én kimondom – amíg honvédelmünk nem nő fel hozzá –, hogy fiaink hősök voltak.
Hős gyermekeink, nyugodjatok békében.
Pozsár Jánosné
Magyarországi Jogsértettekért
Egyesület elnöke,
Budapest