Átalakítás miatt zárva

Uborkaszezon ide vagy oda, bevallom: nem igazán tudnak felizgatni a kormányátalakításról felröppenő hírek. Utoljára Lévai Katalin távozása villanyozott fel az esélyegyenlőségi kormányhivatal éléről: gondoltam, most majd végre kineveznek ide egy agilis roma hölgyet – de be kellett érnem egy jó nevű családtaggal. Lévai még hosszas utóvédharcot folytatott a baloldali liberális sajtóval, amely megkérdezése nélkül, s megítélése szerint túlságosan negatív színben tüntette fel őt és sikert sikerre halmozó hivatalát. Már-már kezdtem is hinni szegény meghurcoltnak, aki Brüsszelben kénytelen folytatni áldásos esélykiegyenlítő tevékenységét, amikor vezető bulvárhírként robbant a bomba: Lévai Katalin (s most már Göncz Kinga) gazdasági és humánpolitikai (!) helyettese, Bódis István megkülönböztetett érdeklődést tanúsít (a „mindent a szemnek és a kéznek” elv jegyében) a női beosztottjainak keblei iránt. Mi tagadás, ettől a hírtől némiképp megzavarodtam. A munkahelyi szexuális zaklatás egy esélyegyenlőségi kormányhivatalban olyan képtelenségnek tűnt számomra, amit még a Medgyessy-csapatról sem feltételeztem volna. Ráadásul kisvártatva az is napvilágra került, hogy Bódis úr a földművelési tárca helyettes államtitkáraként állítólag a hölgyek ülőalkalmatosságát fogdosta, sőt anya és lánya is szabados viselkedésének célpontja volt. A megvádolt mindent tagad, s meg is illeti őt az ártatlanság vélelme – hozzátéve persze, hogy az ilyen eseményeket bizonyítani épp olyan bajos, mint cáfolni; kivéve, ha a vétkes előbb bele nem tenyerelt a tintatartóba, s jól azonosítható ujjnyomokat nem hagyott a kívánatosan domboruló idomokon. Ám ha már itt tartunk, az igazán izgalmas kérdés az, hogy miként kerül valaki konfúz körülmények között az egyik minisztérium államtitkár-helyettesi pozíciójából egy másiknak a humánpolitikai vezetői székébe. S ha esetleg valami csoda folytán mégis beigazolódik a zaklatás vádja, lehet-e kötelezni a hivatal felkent vezetőit, hogy a jövőben a kormányzati esélyegyenlőségi politika jegyében ne csak a női, hanem a férfi alkalmazottakat is legyenek szívesek megtapogatni, kedélyesen megpaskolni?
A rebesgetett kormányátalakításokkal kapcsolatban nem látom be, mitől működne jobban például a Belügyminisztérium, ha nem Lamperth Mónika, hanem mondjuk Toller László ül a bársonyszékben; mint ahogy az a lehetőség sem rendített meg elementárisan (igaz, nem vagyok Győr-Moson-Sopron megyei szocialista), hogy Gyurcsány Ferenc esetleg ifjúsági és sportminiszterként ősztől lapátra kerül. Azt az eshetőséget most figyelmen kívül hagynám, hogy esetleg maga az érintett terjeszti magáról mindezt, hogy ezzel a vezércsellel saját magát ajánlja a kormányfői székbe – ez még akkor is meredek feltételezés, ha amúgy a fáma szerint Gyurcsány (vagy kulcsári olvasatban: Gyurcsányi) a kormányüléseken is folyvást okoskodik. Bár a jelek szerint – bármilyen hihetetlen – pártberkekben létezik fan clubja: Bolgár György például alig győzte lecsillapítani az egyik felháborodott hölgyrajongót, amiért a menesztési teória kapcsán Medgyessyéket keresetlenül a nem éppen higiéniájukról nevezetes házisertések közé sorolta.
Gyurcsány feltételes lapulevele persze túlmutat önmagán: alighanem azt van hivatva illusztrálni, hogy a fej nélküli lovas képét idéző MSZP-ben – amelynek már nincs és még nincs potens elnöke – mégiscsak a párton kívüli Medgyessy Péter az úr. (Persze mit lehet tudni a szocialistáknál: nincs kizárva, hogy létezik egy illegális mallorcai alapsejt, ami történetesen épp mostanság tartja a tisztújítását.) Ha lehet hinni a központi bizottság orgánumának, akkor Gyurcsányt az a Mesterházy Attila váltja majd az ifjúsági és sporttárca élén, aki emlékezetem szerint a 2002-es választásokat megelőzően a tiszavirág-életű fantomszervezet, a Tízek Társasága tagjaként fényképezkedett együtt Medgyessyvel a felállványozott Parlament előtt. Gyurcsány viszont a fáma szerint vidéki haknijain nem átallotta kritizálni magát a miniszterelnököt sem, holott a közismert Köztársaság téri direktíva szerint a júniusi csúfos választási szereplésért egyes-egyedül Kovács László biztosjelölt és fővédnök a felelős egy személyben. El lehet képzelni, milyen éktelen haragra gerjedt a kormányfő az építő kritika hallatán, ha képes volna még a fő-fő stratégiai kormányfő-tanácsadóját is kiakolbólítani a kormányból! Franciás tapintatára vall ugyanakkor, hogy ezt nem minden átmenet nélkül teszi: az ugyanis még egy hálátlan pártütőnek is kijár a modern szociáldemokrácia íratlan kiskátéja szerint, hogy az athéni olimpián még sportminiszterként parádézhasson, népszerű vágóképként szurkolva a tíz magyar aranyéremért. (Ez már egy másik Tízek Társasága lesz; de a dolgok tudvalevőleg mindig összemosódnak.)
Mindez persze még csak a nagy magyar kánikula mellékterméke – a Gyurcsány elleni példastatuáló bosszúhadjáratnak azonban van egy olyan eleme, amely a hűvös szobába visszahúzódva is érdemel némi figyelmet. Állítólag ugyanis volt egy olyan verzió Medgyessy kiismerhetetlen fejében, hogy nem a sportminisztert cseréli le, hanem a tárcát olvasztja be a kultuszminisztériumba, ilyen körmönfont módon téve munkanélkülivé a szószátyár Gyurcsányt. Igyunk egy pohár hideg szódát, s képzeljük el Hiller István kulturális miniszter megdöbbenését, amikor hírét vette e bravúros megoldásnak. Hát csoda-e, hogy elzárkózott tőle? Vélhetőleg nem is annyira azért, mint ha a testkultúrát ne tartaná az egyetemes kultúra szerves részének – inkább az bánthatta, hogy már megint az ő gyanútlan feje fölött hoznak meg tagadhatatlanul stratégiai döntéseket. (Korábban – s miért ne hinnénk neki? – a Fidesznek hazugsággyárat tulajdonító hirdetési dömpingről nyilatkozott úgy, hogy pártalelnökként maga is csak az újságokból értesült a negatív kampány e szégyenletes iskolapéldájáról.) Most képzeljünk el egy komoly pártelnökaspiránst, aki mindig utólag értesül a dolgokról, mert folyton elfelejtenek neki szólni, hogy mit forralnak a szocialista politika bugyborgó kondérjaiban. (Vagy képzeljünk el egy pártot, amely az alelnökét olyannak akarja láttatni, mint egy nyeretlen kétévest…) Tegyük a szívünkre a kezünket: naponta háromszor nem küldenénk a szelek szárnyán válogatott ráolvasásokat a kies Mallorca irányába?
Ez a tárcafúzió amúgy életrevaló ötlet: ha Medgyessy kicsit következetesebben alkalmazná, az maga volna az államháztartási reform, a gyengélkedő költségvetés forradalmasítása. Az egészségügyi tárcát például a hálapénzre hivatkozva minden nehézség nélkül be lehetne olvasztani a Pénzügyminisztériumba, így egy füst alatt a társadalombiztosítási hiányt is orvosolni lehetne. A hadügy meg beolvadhatna a titkosszolgálatokba: lassan úgyis csak nagyítóval látszik. Nem is szólva arról, mekkora közpénz-megtakarítással járna, ha egyetlen tollvonással összeköltöztetnék a szabad demokrata vezetésű minisztériumokat: ez esetben koncentráltan, hatékonyan folyhatna az adóforintok átszivattyúzása a klientúravállalkozásokba. Második lépcsőben ezt az egészet beolvasztanák a mindenható Miniszterelnöki Hivatalba, a Miniszterelnöki Hivatalt pedig magába Medgyessy Péterbe. Utóbbi Magyarországhoz csatolná Mallorcát, Kubát, Borneót és Celebeszt, s elmondhatnánk, hogy a magyar név megint szép – csak a székelyeket nem szabad túlszeretni.
Visszatérve a kánikulától olvadozó pesti flaszterre: a kormányátalakítási híreket felhabosító média mintha megint csak a fecsegő felszínnel foglalkozna. A kormányzás az átalakítás alatt is a szokott zavarokkal üzemel, az eladósodáshoz nincs szükség Medgyessy személyes jelenlétére, s a kormányzati humánpolitikusoknak sem központi iránymutatásra a hivatali libidó megpezsdítése érdekében. Mindeközben a homlokunkról a veríték zavartalanul folyik. De nem csupán a nyár miatt…