Mi késztethet egy mérnököt arra, hogy zeneelmélettel foglalkozzon?
– Életemben mindkét pályának helye van. Gyerekkorom óta tanultam zongorázni, de zenei szakközépiskola helyett gimnáziumba iratkoztam, és mivel a matematika és a fizika is érdekelt, középiskola után – részint családi példák alapján – a Műegyetemre kerültem.
– Nem áll nagyon távol egymástól ez a két érdeklődési kör?
– A matematika összeköti a zenét és a mérnöki tudományokat. De már egyetemi éveim alatt rádöbbentem, hogy nem a mérnökség lesz az igazi utam. Zongoráztam a középiskolában és az egyetem alatt is; s harmadév után ismét kezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy a Zeneakadémián folytassam tanulmányaimat. Szüleim tanácsát megfogadva először kijártam az öt évet a Műegyetemen, 1987-ben mérnöki diplomát szereztem. Nagyobb szabású tervezőmunkát igazából soha nem végeztem. A Műegyetem befejezését követően a Zeneakadémián először a karmester szakon próbálkoztam, de ez nem sikerült, a felvételiztetők úgy látták, hogy nincs megfelelő kézbeli adottságom. Mivel érdekeltek az elméleti kérdések is, a következő évben zenetudományi szakra jelentkeztem. Felkészülésem során sokat köszönhettem két tanáromnak, Dévai Tibornak és Németh Rudolfnak, akikhez magánúton jártam zongora- és zeneelmélet-órákra.
– Pályájának harmadik fontos eleme a népzenegyűjtés.
– Sokan kárhoztatják a revival mozgalmat, pedig a fiatalok igen nagy részét ez, nevezetesen a táncházmozgalom vezeti el a népzenéhez. Az én esetemben is ez történt, a nyolcvanas években a táncházi muzsikán keresztül szerettem meg a népzenét, majd erdélyi utazások során élőben is találkozhattam ezzel a zenei kultúrával. Először hallottam román éneket a Fogarasi-havasokban, majd Csíkban magyar dalokat. Mivel fiatalkori éveimnek meghatározó élménye volt Bartók muzsikája, ez is erősítette – talán romantikus módon – a népzene iránti érdeklődésemet. De komolyabban, hivatásszerűen csak évekkel később, a Zenetudományi Intézet munkatársaként gyűjtöttem népzenét.
– Mennyiben tekinthető még népzenének az, ami manapság gyűjthető? Hiszen a közösségnek az a rendszere, amely évszázadokon keresztül létezett, és amely létrehozta, lehetővé tette a népzenét, napjainkra végérvényesen felbomlott.
– Ez megalapozott vélemény, de csupán a probléma egyik oldalát mutatja. Hiszen a kulturális tevékenység továbbhagyományozódik, és ha a zárt közösség által létrehozott érték eredeti közege felbomlik is, maga a „végeredmény”, jelen esetben a népzene része a kulturális örökségnek, bizonyos szálakon tovább él. Tradicionális zenévé alakul át, ami azt jelenti, hogy megőrzésében, elsajátításában nem az írásbeliség lesz az elsődleges, hanem a hangzó alak. Ez egyben azt is előrevetíti, hogy a népzene mint kulturális „késztermék” nem fog egyhamar eltűnni életünkből. Egyébként nem váltak be a korábbi jóslatok még arra vonatkozóan sem, hogy a falvakban a hagyományos közeg meglazulásával néhány éven belül kihal a népzene. Még mindig lehet gyűjteni, sőt néha új dallamokat is rögzíthetünk. Napjainkra a népzene, népi kultúra eredeti éltető közege megszűnt, felbomlott, de kialakult másfajta kapcsolódási rendszer, amelyben részben tovább tud létezni. Erre jó példa a táncházmozgalom: itt a fiatalok nem olyan módon találkoznak a népi kultúrával, mint a zárt faluközösségben, de a hagyományozódás itt is végbemegy. Egyrészt azért, mert a tánc elemi szükséglet, amely végigkíséri az emberiség történelmét, másrészt a népi tánczene, és ez különösen igaz itt, a Kárpát-medencében, hosszú időszak, akár évszázadok tapasztalatát magába sűrítve szolgálja és segíti e szükséglet minél teljesebb megélését.
– Feltételezem, a táncházba járók többsége arra is késztetést érez, hogy minél eredetibb közegében találkozhasson a népi kultúrával.
– Nagyon sokszor ez így van. A táncházmozgalom vezető zenészei többnyire autentikus módon sajátították el a muzsikálás tudományát, sokat jártak terepre, együtt éltek a prímással, zenészekkel, és még élő közegében láthatták, hogyan őrződik meg és hagyományozódik a népzene. Az így szerzett impulzus „átjön”, és ők is képessé váltak arra, hogy ezt továbbadják.
– A változást mutatja az is, hogy a terepen gyűjtött népzenébe egyre több elem szüremlik át napjaink populáris kultúrájából.
– A populáris kultúrának különböző rétegei, részei vannak, bizonyos értelemben a népzene, legalábbis bizonyos szelete is hozzá tartozik, és természetes, hogy ezek a részek kölcsönhatásban állnak egymással. Ha megnézzük a világzenét vagy az írek példáját, jól látható, milyen sokféle felhasználási lehetőség adott, hogy mit kezdjünk egy kulturális termékkel. De megítélésem szerint a táncházmozgalomba beemelt eredeti népi kultúra sokkal több, mint puszta ötlettár.
– A népi kultúra, népzene esetében sok évszázados, évezredes hagyományozódást feltételezünk. Milyen zenei továbbélés mutatható ki levéltári adatok alapján a XVII–XVIII. századtól napjainkig a talán legjobban dokumentált zenekincs, a liturgikus zene területén?
– Természetesen kimutatható továbbélés, csak ez nem olyan szembeötlő, mint a népzene esetében. Nyilván nem a gregorián dallamkincsről van szó, amelyet a szóban forgó időszakban már központilag, nyomtatott formában terjesztettek és aszerint is használtak. Zenetörténeti kutatásaim során például a pannonhalmi főapátsági könyvtárban találtam két 1750 körül lejegyzett magyar nyelvű passiót, egy virágvasárnapit és egy nagypéntekit, és ez a dallam a XVIII. század óta napjainkig folyamatosan használatos a bencéseknél. De ugyanígy említhetem a ferences kéziratokban lejegyzett énekeket is, amelyek közül néhányat két–háromszáz év óta folyamatosan énekelnek.
– A folyamatosság mellett van elkülönülés is. Vannak-e markáns különbségek az egyes egyházmegyék, szerzetesrendek, rendtartományok zenekincsében, amelyek eltérő kulturális közegre utalnak?
– Erről csak a ferencesek kapcsán tudok megfelelő ismeretanyag birtokában nyilatkozni. Az általam közelebbről vizsgált területen, a ferencesek XVII. századi zenéjében ez csak korlátozottan figyelhető meg, mert a legnagyobb kiterjedésű hazai rendtartománynak, a Dunától keletre fekvő területeket felölelő szalvatoriánusnak ebből az időszakból, a XVII. századból nem maradt fent kottás kézirata. Legjelentősebb forrásunk Erdély területéről való, az Organo-Missale, Kájoni János kézirata, az első „híradás” a ferencesek XVII. századi, nem központilag előírt liturgikus zenéjéről. Fontosak az egykori marianus provincia nyugat-magyarországi és felvidéki, valamint a szomszédos osztrák rendtartomány Grazban és a mai Burgenland területén található rendházainak zenei emlékei is. E területek levéltárakban fennmaradt kéziratait vizsgálva a misedallamok tekintetében figyelhető meg közös repertoár, sőt Ladislav Kaèic pozsonyi zenetörténész kutatásai alapján megfigyeléseinket kiterjeszthetjük a cseh, a délnémet, illetve a tiroli provinciára is.
– Ez könnyen körvonalazható, hagyományosan is kulturális egységet mutató terület. A közös misedallamokon kívül más liturgikus zenei hasonlóság is tapasztalható?
– A közös miserepertoár alapján feltételezhető volt, hogy más műfajban is találunk azonosságokat. De kutatásaim azt mutatták ki, hogy ilyen mértékű egység a liturgikus zene más területein nincs, a mariánus litániák és Mária-antifónák dallamai közül elvétve található meg egy-kettő az osztrák provinciában. A litániarepertoárban egyébként a későbbiekben volt egy jelentős váltás, mert osztrák területen kialakult egy kompozíciós füzér: a litánia után énekeltek egy Tota pulchrát, majd egy Ave Mariát. Ezt a gyakorlatot más provinciákban nem követték ugyan, de az újabb litánia és egyéb kompozíciók száma jelentősen megnőtt. Mindez nyilván összefüggött a XVIII. századtól a ferenceseknél egyre nagyobb területekre kiterjedő, egyre több rendtartományban dokumentálható zenei stílusváltással is. Az ezerhétszázas években a dallamosság, a ritmika egyre bonyolultabbá vált, és az előadás mind felkészültebb énektudást igényelt.
– Nem lehetséges, hogy a hangszeres zene templomi megjelenése hozzájárult a liturgikus zene hanyatlásához?
– A kultúrantropológus szempontjából nem hanyatlás kezdődött, hanem megváltozott, más lett a műfaj. Zenetörténészként persze más a véleményem, hiszen a népzenéhez hasonlóan a liturgikus zene területén is használunk értékkategóriákat. A zenetörténetben a XVII. századtól, főként a színpadi műfajok megjelenésével még élesebben elkülönült a világi és az egyházi zene, és a liturgikus zenében a gregorián ének használatának visszaszorulása is lényeges változásokat jelzett. A kettéválás során pedig egyre több olyan elem került be az egyházi zenébe, amelyik a világi zenéből érkezett. A barokk udvari zene a maga reprezentációs igényével mutatott mintát az egyházinak, és maguk a szerzők is sokszor vettek át profán zenei idézeteket egyházi műveikbe. Persze ez sem új dolog, hiszen a reneszánszból ismert jelenségről van szó. A XVIII. század legtehetségesebb ferences zeneszerzője, Dettelbach Gaudentius misedallamaiban találhatunk például Mozart operájából, A varázsfuvolából átvett idézeteket. Vagy Fusz János, a Tolna megyei sváb családban született, XIX. század elején élt magyar zeneszerző egyházi műveinek többségében egyszerűen korábbi világi vokális műveit, műrészleteit liturgikus szövegekkel látta el. De önmagában nem ez a gyakorlat jelent romlást. Mintegy másfél évszázad alatt teljes zenei és szellemtörténeti irányváltás történt. A XVII. század végétől egyeduralkodóvá váló dúr-moll dallamosság és a XVIII. századi vallásos irodalom – lásd a barokk cantioszövegeket – a túlzott érzelmességet, a hívő bajait ecsetelő szentimentális életérzést hozták a liturgikus zenébe.
– Talán túlzás ezt a változást párhuzamba állítani napjaink átalakulásával, de elmondhatjuk, hogy most az énektudás rendkívül gyors és roppant látványos sorvadásával minden korábbinál nagyobb fordulat előtt állunk.
– Az éneklés mintha valóban kiment volna a divatból; mint információátadó közegnek csökkent a szerepe. Ebben biztosan közrejátszik az is, hogy a technika fejlődésével ugrásszerűen megnőtt annak a lehetősége, hogy készen kapott zenei élményekben legyen részünk. És valószínűleg korunk társadalmi szövetének átalakulása, a családok szétzilálódása is megtalálható az okok között: az a gyermek, akinek az édesanyja kiskorától fogva énekel, természetesebb megnyilatkozási formának tartja az éneket, a zenét. Most az a jellemző, hogy ballagáskor a gyerekek csukott szájjal, magnózenére körbejárják az iskolát, és még a Himnuszt sem éneklik, hanem csak hallgatják. De azzal, hogy megnöveljük az iskolai énekórák számát, nem biztos, hogy minőségi váltást érünk el.
– Pillanatnyilag aligha lehetne tovább csökkenteni az iskolai énekórákat. Az ének-zene tanítás másik visszatérő kérdése, hogy mi legyen a tananyag, bekerülhessen-e a kánonba napjaink populáris kultúrája.
– Pedagógiai kérdés, hogy a képesség elsajátítására vagy a tananyagra helyezzünk-e súlyt. Vagyis hogy mire alapozva bontakoztatjuk ki legeredményesebben a fejlődő gyerek zenei világát. A korai gyermekkorban hallott ének meghatározó, különösen amit óvodás, kisiskolás korban hallunk, mert ez személyes és érzelmi kötődést jelent. Úgy látom, hogy jelenleg az iskolai énekoktatás ezt a funkcióját nem képes ellátni.
– Nem okozhat lelki torzulást és társadalmi zavarokat az énektudás rohamos visszaszorulása?
– Reméljük, hogy csupán átmeneti jelenségről van szó. Az ember ugyanis antropológiailag nem változott meg: ami korábban lelki igénye volt, most is az maradt. Legföljebb nem tudja, mitől nem érzi jól magát, ha ezt az igényt nem elégíti ki. De a mai helyzet megértéséhez találhatunk párhuzamokat a történelemben, mert a hangszeres zene térnyerése, a bonyolult, többszólamú kompozíciók elterjedése Európában szintén az egyszólamú éneklés háttérbe szorulását eredményezte. Remélem, hogy hamarosan eljön az a korszak, amikor az éneklés, az egyszólamú is, megint fontosabb lesz.
Európai Unió
Ursulát reggelire
