(bátrak legyünk-e…)

Én nem tudom, igaz-e az a mondás, amely szerint bátraké a szerencse. Bár a szerencse bizonyos értelemben valóban a kockáztatás jutalma, mégsem hiszem, hogy a lottóötöst elérők mindahányan egy James Bond vakmerőségével vették meg s töltötték ki szelvényüket. A sok bátorról, aki kockáztatott és balszerencse lett a jutalma, nem sok szó esik, hiszen aligha számít hírnek, ha valaki tizenkilencre lapot húz a huszonegyben, és kap egy királyt.
Nos, a minap én megpróbálkoztam valami hasonlóval. Egy kitűnő helyre hívtak horgászni, Zánka közelébe, s az adott napon kissé labilisnak tűnt az időjárás, bár a meteorológusok azt mondták, hogy zápor, zivatar, jégeső csak északon fordulhat elő, ott is csak alkalomszerűen. A nádasban rejtőző horgászkikötőhöz, ahová mennem kellett, földút vezet, amely esőzések idején csak harckocsival járható. Erről, amikor Akali fölött a tiszta kék ég sötétszürkére változott, s nagy kongó cseppekben megeredt az eső, az a gyáva gondolat futott át rajtam, hogy semmiféle pontyért nem érdemes megkockáztatni a kátyúban ragadást. (Itt különb kátyúk vannak, mint Budapesten, a Rákóczi úton.) A gyávát egy bátor gondolat követte, amely így hangzott: szemerkélő esőben harap a ponty. (Meg a kutya.) Ez az eső azonban persze nem szemerkélt, hanem ömlött, s némi jég is volt benne. De aztán hirtelen elállt, halványszürkére változott az ég. A földút torkolatánál azért megálltam, és felhívtam horgászbarátomat, hogy lent a vízen mi a helyzet. Azt mondta, épp most ment el Tihany felé egy könnyű kis vihar, a fűzfák alatt állva szinte észre sem lehetett venni, hogy esik az eső. Ez mindenképpen igaz lehetett, mivel a fűzfák nagy szomorúságukban a legderűsebb időben is könnyeznek, ha az ember alájuk áll, szép kövér cseppek hullanak a fejére, talán innen ered a szomorú fűz név is. Ne izgulj, mondta összegzésül barátom, gyere be nyugodtan, lesz ponty dögivel. Bementem. A fűzfák könnyeztek, szemközt Földvár fölött kék volt az ég. Beültünk a csónakba, én puszta óvatosságból egy viaszosvászon kabátot és egy nejlonlepedőt is magammal vittem. Egy dolog aggasztott, hogy számos bátor horgász pánikszerűen húzott kifelé. Mi meg be. A nyílt vízről látszott, hogy északon fekete az ég. Ezt szóvá is tettem. Barátom, akinek esőkabátja se volt, becsmérlően a felhőre nézett, és azt mondta: a Káli-medence leszívja. Ötszáz méterrel odébb kiderült, hogy nem a Káli-medence szívta le, hanem mi. Utolért bennünket az a vihar, amin Akalinál áthajtottam. Úgy ömlött a víz, hogy fél méterre sem láttunk el. A cipőm rögvest megtelt, a nejlont ijedtemben az esőkabát fölé tekertem, így becsorgott alája az eső. Barátom azonban így szólt: ha ettől a nagy víztől, ami alattunk van, nem félünk, miért félnénk attól a kevéstől, ami fölülről jön. Gyere, meghúzódunk a nád védelmében, meglásd, öt perc múlva ragyogni fog az ég. Gyerünk, a bátraké a szerencse! Akkor koppant a fejemen az első jegecske. A nád oldalról védett, de a zuhé felülről jött. Barátom fél óra múlva azt mondta kissé elbizonytalanodva: lehet, hogy mégis neked lesz igazad. Akkor már előnytelenebb volt a külsőnk az öntött ürgénél. Imitt-amott villámok csaptak le, és a fejünk fölött rosszallóan dörgött az ég. Újabb fél óra telt el, mire visszaértünk a horgászkikötőhöz. Becuppantam a kocsiba. Az út olyan volt előttem, mint egy kis megáradt patak. Menj bátran egyesben negyed gázzal, akkor kiérsz, mondta a barátom. Úgy vezettem fogvacogva, mint egy gyakorlott iszapversenyző. Amint kiértem a főútra, nyomban kiderült az ég.
Csopakon átöltöztem, s mivel makacs természetű lény vagyok, kimentem horgászni. Jó kis északi szél fújt, de dacoltam vele. Majdnem fagyott. A víz tizennégy fokos lehetett. Kifelé menet látom ám, hogy whiskysüveggel a kezében egy meztelen ember táncol a parton, aztán zsupsz, bele hasast a vízbe. Ahova ugrott, ott fél méter mély a Balaton. Amikor a meztelen ember kimászott, a két térdéből ömlött a vér. De a kezében egy keszeget tartott. Látja, uram, ezért ugrottam be. Hiába, a bátraké a szerencse!
Erre csak annyit feleltem, én nem tudom…