Boszorkányszombat

Élő anyag. Legutoljára talán Szent-Györgyi Albert által kiejtve hangzott hitelesen e szóösszetétel. Merthogy Liszenko és Micsurin is élő anyagban gondolkodott amúgy, de ők nem voltak annyira költőiek, mint Szent-Györgyi, aki szerint: „Élet van, csak nem lehet az anyagtól elválasztani. Olyan, mint a mosolygás. Mosolygás is van, de nem választhatom le azt az ajakról.” Élő anyag. Imádság és blaszfémia, valóság és szentségtörés egyszerre, mert istenuccse, a szellem csak töri az anyagot, és az anyag megtöri a szellemet, az egyetemességnek tehát, akárhonnét vesszük is, akcentusa van. Sírva vigad a magyar? Törve él az anyag – de miképpen ég, ha él is, hadd kérdjem meg én? Ha már az élő anyag mint kettősség valamit sért a mélyben, akkor az élő égő anyaggal mit kezdjünk?
A szóróparcella mindig mellbe vág. Eleink tudták: isa por és hamu vogmuc, de azóta sem került lelkileg feldolgozásra még a tény, hogy éghetőek vagyunk. Testünk, amelybe nemrég élve még egy egész világegyetem belefért, halva csak egy marék hamu. Tiszta égés. Ez nagyon ciki. Nem méltó az élethez, hogy éghető legyen, szervességéből, szenességéből mégis ez következik. Az élet éghetősége persze leginkább az embernél s valamelyest az állatoknál sértő.
A növények éghetőségét egész természetesnek vesszük. A felégetett szavanna látványa majdhogynem vonzó, s a tábortűzre vetett fahasábokért sem sír senki, ellenkezőleg, az égő fa – miként a kaszált fű – inkább romantikus, semmint elborzasztó. Ha erdőtűz van, kissé összeszorul a szívünk, de akkor sem úgy, mint amikor a hús ég. A hír, miszerint a Borsodi AES hőerőmű kazánjainak egy részét széntüzelés helyett fatüzelésre állították át, talán ezért maradt visszhangtalan. Hisz a fa dolga időtlen idők óta az, hogy égjen. Tízezer éve ökoholokauszt van, a gyújtogató, piromániás ember azóta veti tűzre folyamatosan az élő fákat, amiként azt már Leonardo is jól látta: „A nagy erdők fái és cserjéi elhamvadnak. A fafélékről, melyeket tűzre raknak.” Platóntól Leonardón keresztül Attenboroughig sokan felismerték, hogy a valódi tűzelhalás, mely az erdőket fenyegeti, nem egy növényi betegség, hanem maga a tűz. A homo sapiens prométheuszi offenzívája az erdők ellen. A folyamat tehát meglehetősen régi. Most viszont a környezetvédelem jegyében teljesedik ki – illetve végzetként be –, és ez új.
A kazincbarcikai, pécsi és ajkai hőerőmű környezetvédelmi okokból áll át széntüzelés helyett fatüzelésre. A retorikai panel adott: a szén nem megújuló erőforrás, míg a fa megújuló erőforrás. Ja, és a szén a globális fölmelegedéshez is hozzájárul. Akkor figyusz: az égő fa éppúgy hozzájárul a szén-dioxid-szint növekedéséhez, mint az égő szén, csakhogy utóbbi esetben a kiesett szén-dioxid-megkötő és oxigéntermelő kapacitást is bele kell kalkulálni a veszteségbe, ráadásul tudni való, hogy az alacsony feldolgozottságú anyagokra épülő ipar mindig a szegénységet konzerválja, márpedig a fa legfeldolgozatlanabb állapota épp a tűzifa. A mind elterjedtebb táv- és gázfűtés miatt örvendetesen visszaszoruló tűzifa-felhasználást erőművi szintre felturbózni tehát minden tekintetben visszalépés. A fatüzelésűhőerőmű-program: boszorkánykor a huszonegyedik században. Száraz Miklós volt oly bátor felfedezni a valahai boszorkányüldözések üzleti természetét s a faipar érdekeltségét ebben az üzletben. „Nagy üzlet ez. A leleplezett bűnös után fejpénz, prémium jár a bírónak, boszorkányszurkáló mesternek, hóhérnak, porkolábnak. A tereken emelt máglyához, az ácsolt vesztőhelyekhez fa kell. Sok fa. A favágó, a fuvaros, ács is érdekelt. Aztán a rőzse- és szalmahordó, a kötélverő. Mind-mind fogyó terméket gyárt” (Magyar Nemzet, 2003. augusztus). Hogy ilyen barbár hátraarc környezetvédelem címszó alatt mehet végbe, több mint elgondolkodtató. Hogy a környezetvédelmi retorika jegyében aktív természetpusztítás folyhat, intő jel. Teller Ede szerint a zöld gondolat az utolsó olyan, még szűz, romlatlan idealista erő, mely alkalomadtán a marxizmus valaha ugyancsak „szűz, romlatlan” világmegváltó erőihez hasonló tébollyá terebélyesedhet. Ettől távol vagyunk, nincs jele annak, hogy egy terrorisztikus rendszer a zöld eszme köré szervezze meg saját magát, a környezetvédelemre hivatkozva viszont már létesülhetnek erdőfaló erőművek, s gyárthatóak a környezetbarát, katalizátoros gépfűrészek is. Mindaddig, amíg a zöld szellemiség, a technokráciához hasonlóan, csak erőforrásnak – megújulónak, nem megújulónak, édes mindegy – tekinti a természetet, ez így is marad.
A környezetvédők persze sokszor jobbik énjük ellenére beszélnek így, mondván, ez a beszéd a másik oldalon komolyabban hangzik, s nagyobb eséllyel tőkésíthető politikailag, de tessék vigyázni, mert a jóhiszemű kompromisszumok olykor közveszélyesek és visszafelé sülhetnek el. A WWF, a Világvadvédelmi Alap, az egyik legtisztább s a természetért tevőlegesen legtöbbet cselekvő világszervezet például az orrszarvúakat a tatárantilop vadászatán keresztül kívánta megmenteni, értsd: a nemileg gerjedni kívánó kínaiak orrszarvú helyett a tatárantilop szarvához folyamodjanak afrodiziákum gyanánt, ha nem áll fel nekik amúgy. Eredmény: a tatárantilop a mentőakció nyomán a kipusztulás szélére került, az orrszarvúak pedig dettó. Itt is a realitások figyelembevételéről volt szó, de a túlzott kompromisszumkészség visszájára sült el.
A segítőkészség, a természetféltés, a filozófia jó indítékai nem vezethetők le képlet gyanánt. Amikor egy természetvédő tudományoskodni kezd, már el is veszett. A közjóért vállalt áldozatok sohasem gazdaságosak, a nyugdíj, a társadalombiztosítás létjogosultsága csak etikai érvekkel indokolható. Jussunk el oda, hogy a természet is a közjó része, melyért olykor a gazdasági racionalitás ellenére áldozni kell. Tudományoskodó lózungok helyett – mint amilyen a „fenntartható fejlődés” és a „megújítható erőforrás” – inkább vezessük be a természetbiztosítást. És ha általunk majd biztosítva lesz a természet, akkor alkalmasint bizonyosan mi magunk is nagyobb biztonságban leszünk.