Csapatjátékok

Mi lehet most a Csapattal? Hogyan befolyásolta hangulatukat és jövőjüket a szocialista „mozgósítási vereség”? Hiába köszöntek heteken át jó reggelt és jó éjszakát a választóknak? Hasztalan szajkózták volna minden sarkon a Fidesz állítólagos hazugságait és az MSZP vitathatatlan igazságait? Talán szét is oszlottak csendben? Vagy csak megérdemelt vakációra mentek? Netán konspiratív erőnléti edzéseket tartanak a vitatott tulajdonú Csillebércen? Remekül telne a július anélkül is, hogy róluk tűnődöm, de a véletlen elém sodort egy fiatalembert (tényleg fiatalt, hiszen a húszas éveinek elejét tapossa), aki óhatatlanul megidézte bennem Ron Werber csapatvezető (és turista) daliás alakját. A szűkszavú, már-már mogorva ifjú ugyanis olyan pólót viselt, amelyen öklömnyi betűkkel virított a Csapatjáték felirat. Szemlátomást senki sem kényszerítette, hogy ezt a kompromittáló antireklámot viselje – hacsak az a körülmény nem, hogy az összes többi trikója a szennyesben van. Elképzelhető, hogy ő volna az a sokat emlegetett utánpótlás, aki majd meghonosítja a valódi szociáldemokráciát? Netán magához a Fiatal Baloldalhoz volt szerencsém?
A nyár arra is jó, hogy leülepedjen bennünk az a sok politikai hordalék, amelyet az európai választási kampány felkavart. Engem például fölöttébb érdekel, hogy miként gondolkodnak a politikáról a fiatalok; még akkor is, ha sajnálatos módon nem igazán sorolhatom már magam közéjük. Kiüresedett szlogen, hogy övék a jövő – de hát ha egyszer tényleg így van. A választásszociológusok például mind gyakrabban számolgatják a politikai korfa alakulását, s egybehangzó véleményük szerint míg a Fidesznek választásról választásra nő a tábora, az MSZP-nek választásról választásra csökken. A Köztársaság tériek rajongótábora kezd hasonlóképpen elöregedni, mint a Magyar Televízió nézőközönsége. Utóbbi intézményben senki nem talál kapcsolatot e jelenség és ama szomorú tények között, hogy évek óta nem készülnek mesejátékok, a szórakoztató produkciókat pedig az örökifjú Lagzi Lajcsik és Juszt Lászlók uralják. A szocialistáknál legalább állandóan napirenden van a fiatalítás megoldatlansága – igaz, ilyen alapon ők is mások, mert folyton csak beszélnek. A koalíciós társ, az SZDSZ úgy oldotta fel az utánpótlási dilemmát, hogy nem a csapaton fiatalított, hanem a beszédmódon: a „fiatalos” kommunikáció is csak ideig-óráig leplezheti Kunczéék és Demszkyék ősöreg liberálpragmatizmusát – ha ők ajánlottak volna sztriptízt az SZDSZ-re adott voksokért, nem biztos, hogy sikerült volna átvinni a bűvös öt százalékot.
Ezek persze amolyan ideiglenes technikák, átmeneti porhintések. Akik az 1985-ös, utolsó nem szabad választások idején születtek, mára választókorba értek. Akik Lakitelek idején jöttek a világra, 2006-ban már az urnákhoz járulhatnak. Ennek a generációnak már nem lehet a szocializmus belülről rohasztásával, az azóta sokszorosan aprópénzre váltott szamizdathősiességgel érvelni. Remélhetőleg azt nézik, ki kicsoda itt és most. Elfogadható-e Újhelyi István ifjú szocialista reménysugárnak, csak mert nem kellett a Fidesznek? Hozzátartozik a normális Magyarország eszméjéhez a belső ellenséggel való haladéktalan leszámolás? Indokolt-e egy főpolgármesternek a hűs Izlandra dezertálni a forró budapesti metrófelújítások elől? Kérdések szép számban vannak.
Mindazonáltal nem árt észben tartanunk Mándy Iván intését sem: kell egy csapat. A demokrácia csapatjáték, még ha meg is gyalázták ezt a szót. Aki pedig a trikójára keres jelmondatot, ajánlom neki A dzsungel könyve musicalslágerét: „Aki a csapaté lett, várja a csapatélet…”