Ábrahám Dezső az ötvenhatosok közé sorolja magát?
– Igen. De előrebocsátom, nem voltam hős, semmi különöset nem csináltam, csak azt, amit abban az időben sok millió ember tett. A forradalom napjaiban (október 25-től november 10-ig) a Fővárosi Tanács éjjel-nappali ügyeletese voltam. Véletlenül. Ugyanis október 24-én reggel a lengyel női kézilabda-válogatottat kellett fogadnom a Nyugati pályaudvaron, de a harcok miatt csak a munkahelyemre jutottam el. Így lettem ügyeletes. Ha tűz volt valahol a fővárosban, riasztottam a tűzoltókat, ha szétlőtték a vízvezetéket, a vízműveknek telefonáltam. Mivel abban az időben a Tefu is a Fővárosi Tanácshoz tartozott, a segélycsomagok szétosztásának megszervezésében, a teherautók célfuvarjának irányításában is részt vettem, vidékről élelmiszert szállítottunk a fővárosba. A halottak egy részét is mi szedtük össze az utcákról a Tefu teherautóival. November elején megválasztottak a Budapesti Testnevelési és Sportbizottság Forradalmi Tanácsának tagjává. Fegyverem is volt, ám soha nem használtam. 1957. január végéig foglalkoztam szociális ügyekkel.
– Miért kellett elhagynia az országot?
– Mert sokat megtudtak rólam, főleg azt, hogy menekülőket segítek át Ausztriába. Amikor szorult a hurok a nyakamon, február 4-én egy szénszállító teherautóval – a szentgotthárdi szociális otthonba „fuvaroztunk” – eljutottunk Jakabházáig, és a térdig érő hóban félcipőben mentem át a határ túloldalára.
– Mi történt Ausztriába érkezése után?
– Mivel nemzetközi kézilabda-játékvezető voltam, az első dolgom az volt, hogy felhívtam egy osztrák kollégámat. Segítségével a bécsi Brigitta lágerbe kerültem. Néhány nap múlva találkoztam Puskás Öcsivel a Mariahilferstrassén lévő Gool presszóban, ahol összejöttek a menekült sportolók, világbajnokok, olimpiai bajnokok. Engem otthonról jól ismertek a Magyar Kézilabda-szövetség főtitkáraként, és beszélgetés közben felvetettem, hogy alakítsuk meg a Magyar Menekült Sportolók Világszövetségét. 1957. március 29-én a Gool presszóban elhatároztuk Puskás Öcsivel, Österreicher Emillel, Havas Ferenccel és másokkal, hogy megalapítjuk a szövetséget. Augusztusban tartottuk a kongreszszust. Puskás Öcsit választottuk elnöknek, az ügyvezető elnök Bánkúty Géza lett, én a világszövetség főtitkára lettem. A magyar menekülttáborban, a Stift kaszárnyában – ahol mint óvó bácsi dolgoztam – alakítottuk ki a szövetség ideiglenes központját. Ide kaptuk a leveleket is. Korábban már szoros kapcsolatot építettem ki a sport vonalán az osztrák belügyi szervekkel, amelyektől sok támogatást is kaptunk. Puskás Öcsi mellé állandó „ügyeletest” rendeltek.
– Szabó Miklóssal hogyan került kapcsolatba?
– Ő keresett meg, majd találkoztam vele a Kärtnerstrasse egyik kávéházában. Paraczky István, a Menekült Magyarok Kultúrintézetének elnöke hívott meg. Itt találkoztam először Bánkúty Gézával is. Szabó Miklós felajánlotta, hogy a kultúrintézettel – amelynek ő volt a létrehozója – közösen alakítsuk meg a sportszövetséget. Ott tudtam meg, hogy Szabó 1955 decemberében hagyta el az országot. Neki 1957-re olyan beágyazottsága lett Ausztriában, hogy sokan az emigráció egyik vezetőjének tartották. S ez valóban így volt, mert Szabó Miklós ajánlásával fordulhattunk politikai és segélyszervezetekhez, főként a szociáldemokratákhoz. Akkor már Kéthly Anna is kint volt. Sőt még az amerikai szervezeteknél is Szabó ajánlására volt szükség.
– Feltételezem, akkor még senki nem sejtette, hogy hírszerzői munkát végez, előbb Rákosiéknak, aztán Kádáréknak.
– Ki sejthette volna? Szabó Miklóst nemcsak az osztrák, hanem az amerikai politikai szervezetek is elfogadták. Vezető szerepet szeretett volna betölteni a magyar emigrációban, főként Ausztriában, sőt Király Béla fölé próbálta magát helyezni, de ez nem sikerült neki. Ismerősei és barátai segítségével támadások sorozatát indította Király Béla ellen.
– Szabó Miklós Csendes háború című könyvében megemlíti az ön nevét is, mint aki ismeretségi köréhez tartozott, sőt azt állítja, hogy ő maga volt a világszövetség tiszteletbeli elnöke.
– Amit a könyvében leírt, annak az ötven százaléka nem fedi a valóságot. Háromszor vagy négyszer találkoztam vele Bécsben. Azt írja jelentésében mint Kerekes fedőnevű ügynök, hogy szoros kapcsolatban álltam az osztrák belügyi szervekkel. Nemcsak irodát, kapcsolatot szereztem sportszövetségünknek, hanem sportpályát is.
– De akkor miért állítja azt, hogy együtt dolgoztak?
– Mert mindenhol hangsúlyozta a saját fontosságát. Minden ismert személlyel takaródzott. Azt is állította, hogy ő szerzett irodát a menekült sportolóknak. Az igaz, hogy ő hozta létre a Menekült Magyarok Kultúrintézetét, de esetünkben szó sem lehetett ilyenről, már csak azért sem, mert a sportolókat nem ismerte. Szervezetünk, a Magyar Menekült Sportolók Világszövetsége rövid idő alatt negyvennyolc sportklubot hozott létre a világban, ezért éjjel-nappal dolgoztam, a munka, a szervezés kilencvenöt százalékát én végeztem. Egyszóval Szabó Miklósnak soha nem dolgoztam, és valótlanok azok a híresztelések, amelyek erről szólnak. Közben Szabó pénzt kért a munkájáért a Magyar Forradalmi Tanácstól, mert anyagi gondjai támadtak. De a tanácsnak sem volt pénze. Ekkor érdeklődött nálam New Yorkból Kiss Sándor megbízásából B. Rácz István, hogy mit tudok Szabó Miklósról. Csak Szabó zavartságát, furcsa viselkedését említettem meg a válaszlevelemben.
– Mikor kezdtek gyanakodni rá?
– Amikor 1957. szeptember 5-én eltűnt. Bánkúty Géza, a sofőrje is kereste mindenhol, nálam is érdeklődött. Korábban már történtek emberrablások Bécsből, és arra gyanakodtunk, hogy Szabó Miklós is így járt. Majd néhány nap múlva Bánkúty kapott egy levelet, amelyben Szabó Miklós megírta neki, hogy visszatért Magyarországra. Ekkor kezdtünk arra gyanakodni, hogy a magyar szerveknek dolgozott.
– Megdöbbentette az emigránsokat, amikor kiderült az igazság Szabóról?
– Azért döbbentette meg, mert abban az időben Bécsben működött az ENSZ vizsgálóbizottsága. A forradalom beidézett tanúit előzőleg megszűrték. E vizsgálat egyik közreműködője Szabó volt. A tanúvallomások jegyzőkönyveinek másolatai hozzá kerültek, ő pedig hazajuttatta őket. Ez aggodalomra adott okot, mert a jegyzőkönyvek neveket is tartalmaztak, és sokan attól féltek, hogy itthon bosszút állnak a hozzátartozóikon. Több ítéletben találkoztam Szabó Miklós nevével, amelyek szerint a per folyamán tanúként szerepelt. Értesülésem szerint Regéczy-Nagy László, a Történelmi Igazságtétel Bizottság mai elnöke is hivatkozott Szabóra, hogy 1956 novemberében iratokat vitt ki Budapestről. Biztos értesülésem van arról, hogy Szabó Miklós a forradalom idején nem járt Budapesten, Kása Ferenc autókereskedő „bújtatta”. A könyvében azt írja, hogy én segítettem Bánkúty Gézával a lakásán szétválogatni a politikai iratokat a magániratoktól. Ez nem igaz! Összesen egyszer jártam a lakásán, hónapokkal korábban!
– Miért említette az ön nevét?
– Nyilván azért, mert akkor már én is itthon voltam, de 1985-ben, amikor megjelent a könyv, nem szólhattam ellene. Összesen háromszor találkoztam vele korábban, akkor is mindig ő keresett meg. A Történeti Hivataltól kapott iratokból tudtam meg, hogy az állambiztonsági szervek felhasználták a nevemet, és leveleket küldtek szét a világba a magyar újságokhoz, politikai vezetőkhöz. Itthon is cikket jelentettek meg a Népszabadságban. A Kerekes fedőnevű ügynök jelentéséből sok mindent megtudhattam magamról és másokról is. Szabó Miklóst 1956 egyik legnagyobb árulójának tartottam, ma is annak tartom. Egy áruló ne hivatkozzon a nemzetre!
– Bánkúty Géza hogyan került kapcsolatba Szabó Miklóssal?
– Amikor Bécsbe érkeztem, dr. Sáhy Zoltán orvos vitt el hozzá.
– Minek tulajdonítható, hogy Szabó fontos személy lett az emigránsok között?
– Köré gyülekeztek a magyar emigráció politikusai, Kéthly Annától Kiss Sándoron át Nagy Ferencig, így kerültem én is ebbe a társaságba. Szabón keresztül lehetett anyagi támogatást kapni, és befolyása volt az emigrációra.
– Az anyagi támogatás mire kellett?
– A Magyar Menekült Sportolók Világszövetségének létrehozásához. Mire én Bécsbe érkeztem, Ábrahám Dezső már elkezdte szervezni a sportszövetséget. A magyar élsportolók zöme már kint tartózkodott. Nekem is volt nevem mint sokszoros magyar motorkerékpár-bajnoknak, így tehát együtt folytattuk a munkát. Régi amerikai kapcsolataimat felhasználva pénzt tudtam szerezni a szövetségnek, de ehhez erkölcsi támogató is kellett. Ez volt Szabó Miklós. Őt elfogadták, s az ajánlásával kaptunk pénzt az amerikaiaktól.
– Az amerikai hírszerzés nem tudott arról, hogy Szabó magyar hírszerző?
– Erről nem tudok nyilatkozni. Ausztriában az amerikaiak nem hírszerzőként működtek, hanem segélyszervezetként. Ha ők megbíztak Szabó Miklósban, és Kéthly Anna is a bizalmába fogadta, akkor a magyar emigráció kisebb figurái miért ne bíztak volna meg benne?
– Hogyan lett Szabó sofőrje?
– Egy szál ruhában kerültem ki, örültem, hogy kimentettem a bőrömet. Pénzem nem volt, de nem akartam tovább maradni a lágerben, többen kiköltöztünk onnan. Kijártunk a vasútállomásra zsákot kirakni a vagonokból, amiből egy hétig megéltünk. Szabó Miklós ezt látta, egyedül élt a Stelzhammergasse 4/10.-ben, és felajánlotta, hogy lakjam nála. Azzal a feltétellel, hogy vezessem a kocsiját. Ez nemcsak sofőri, hanem egy kicsit testőri feladat is volt. Féltettük Szabót.
– Mitől féltették?
– Attól, hogy Magyarországról átruccannak az ÁVO emberei, és elrabolják vagy agyonütik. Kitüntetésnek vettem, hogy a sofőrje lehetek, vigyázhatok rá. Rendkívül értelmes, ragyogó magyar ember benyomását keltette. Rengeteget segített a menekülteken. Nem ismerek mást, aki annyit tett volna a pénz nélkül érkezett magyarokért.
– A jó cselekedetek végzése közben jelentett haza. Könyvében leírta, hogy Renner Péter forradalmár hazaérkezését is jelezte. Rennert elfogták, kivégezték.
– Renner Péter az én összekötőm volt. Rajta keresztül kaptuk a fegyvereket nyugatról. A puskákat, pisztolyokat a Fertő tavon át csempészte be az országba. Mint a Márciusban Újra Kezdjük vezetője, én voltam a magyarországi kapcsolata. Egyébként Bajusz, azaz Pongrátz Gergely szervezte kintről ezt az összeköttetést. Rennert jól ismerte, mivel ő volt a Corvin köz elhárítórészlegének a parancsnoka. A szervezkedés folyamatos volt, az olasz nagykövetségre még egymillió forintot is letettek, hogy a MÚK működhessen. Hogy kitől jött a pénz, azt ne kérdezze. Ma sem tudom. Mindenesetre Renner Petitől 1957 januárjában kaptam üzenetet a Markó utcából. A következő szöveg állt egy papíron: Tisztasági csomagot kérek! Abban a pillanatban tudtam, hogy lebukott. Néhány perc múlva elhagytam az otthonomat. Egy ideig a Várban bujkáltam, majd március elején Ausztriába szöktem. Hogy érzékeltessem Szabó Miklós jellemének bonyolultságát, elmondok egy történetet. Már Bécsben voltam, amikor Magyarországról felkerestek, hogy jöjjek haza. A magyar elhárítás főnöke és kísérői találkát kértek tőlem éjjel a Práterben.
– El mert menni?
– El, mert szóltam az amerikai barátaimnak, akik biztosítottak. Vagy másfél órát tárgyaltunk a parkban, és a küldöttség mindent megígért, ha hazatérek. A találkáról előzőleg szóltam Szabó Miklósnak is. A poén az, hogy Szabó lebeszélt róla és arról is, hogy hazamenjek, mondván: Géza, rólad biztosan nagyon sokat tudnak, amit felhasználhatnak ellened. Ezt nem az ügynök Szabó Miklós mondta, hanem a magyar emigráció egyik vezetője, aki a barátjának nevezett.
– Ezek szerint a lelkében is kettős életet élt?
– Ma is meg vagyok győződve erről. Hogy menynyire játszott szerepet, azt nem tudom, de végig úgy éreztem, hogy a szívében megmaradt magyarnak, hiszen segített a menekülteknek. Amikor eltűnt, Ábrahámmal és Juhász Pistával együtt mentünk fel a lakására. Hagyott egy cédulát, amelyen a következőket írta: „… ne haragudjatok, nem szóltam nektek, hogy kinek dolgozok, mert nem engedtétek volna meg, megakadályoztátok volna azt, amit csinálok. Hiszek abban, amit teszek, azt a magyar népért teszem, mert nincs más választásom, nincs más választás, csak ez az út, a megbékélés. Ezért mentem haza…”
– Ekkor tudta meg, hogy ügynök volt?
– Ekkor, de még ezután sem tudtam elhinni. Akkor hittem el, amikor a könyvét olvastam, amelyben leírta, hogy megbízással érkezett Ausztriába.
– Tudott arról, hogy Szabó megpróbálta elcsalni határnézésre Varga Bélát, a nemzetgyűlés volt elnökét? Esetleg azzal a szándékkal, hogy átviszi?
– Engem is elvitt a vasfüggönyhöz. A határ melletti egyik fába beírtam a nevemet is. Szabó Miklós nagyon sok emigránst elvitt a határ mellé, hogy megmutassa a vasfüggönyt. Ez egy politikai menekültnek óriási élmény volt: átnézhetett a hazájába, ha nem is mehetett haza. Az ilyen látogatásoknak lélektani hatásuk volt. Mindenesetre Szabó Miklós beépítettként jobb színész volt, mint Páger Antal. Sejtésünk sem volt róla, hogy kettős játékot űz.
– Ön szerint a magyar emigrációban voltak beépített emberek?
– Többen voltak. Ismertem egy katonatisztet, a nevét nem említem, mert él. Ez az ember Bécsben a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének funkcionáriusa volt, és kísérgetett engem. A Történeti Hivatal irataiban bukkantam rá, hogy beszervezett ember volt, Kádáréknak dolgozott. Innen tudom, hogy itthonról valóban csendes háborút folytattak a magyar emigráció szétzilálásáért.
– Mit tett volna, ha annak idején megtudja, hogy Szabó Miklós hírszerző?
– Kivégeztem volna. S ő ezt nagyon jól tudta.
Vége
Brüsszel
Brüsszel szankciókat akar kivetni Izraelre
