Egy fűzfapoéta a XVII. századból

Tehetségtelen verselők mindig voltak, és alighanem lesznek is, amíg világ a világ; a görcsös poétai alkalmatlanság egyidős az igazi költészettel, legföljebb az idő rostáján többnyire már végleg kihullottak az amatőr alkotások, feledésbe merült sok kétes értékű próbálkozás. Kár lenne azt gondolni, hogy régisége okán minden kacat drágakővé változik. Számos ókori ízlésficamot vagy egyszerű tehetségtelenséget ma ugyan az antik művészet megbecsült darabjaként tartunk számon, de a kortársak közül a választékos ízlésűek pontosan el tudták választani az ocsút a búzától.
Petronius például a Trimalchio lakomájában meglehetősen élesen gúnyolódik a bántó ízléshiány különféle megnyilvánulási formáin: az újgazdag vendéglátó verselményei gyenge utánérzései csupán a klasszikus latin irodalomnak, gondolatai sekélyesek, és az általa választott műtárgyak is hatásvadász, értéktelen vásári portékák, amelyeknek legfőbb szerepük a mérhetetlen gazdagság fitogtatása. De biztos vagyok benne, hogy Trimalchio kacatjai ma különféle múzeumok megbecsült darabjai lennének.
Fűzfapoétákat vagy szelídebben fogalmazva: kevésbé tehetséges verselőket saját régi irodalmunkban is bőséggel találhatunk, maga a kifejezés is meglehetősen nagy múltra tekint vissza. A szóösszetétel első ismert használója Czeglédi István, a nagy tudású, de a vallási csatározások közepette tragikus véget ért református prédikátor, aki 1669-ben a jezsuiták bizonyságait mondja „fűz-fa poéta módjára ki gondolt versek”-nek. A gunyoros kifejezés alighanem a fűzfa értéktelenségére utal, mint más, ma már nyelvünkből kiveszett kifejezés is.
Nos, a mi fűzfapoétánk 1688-ban Sümegen, a ferences kolostorban fogott hozzá, hogy egy számunkra ismeretlen fabulát verses formában fogalmazzon meg. Legalábbis erre következtethetünk egy másik bejegyzésből. Munkájával saját maga vagy a hálátlan utókor valamely ismeretlen olvasója sem volt elégedett, ezért egy rövid részt leszámítva olyan gondosan kisatírozott mindent, hogy lehetetlen kibetűzni a teljes poémát. Ráadásul a kötet újrakötésekor is elveszhetett egy-két sor.
A könyv ugyanis, amelybe a verskezdeményt valaki bejegyezte, nem csupán régisége miatt értékes: Petrus de Palude (1280–1342) dominikánus szerzetes szentek ünnepeire írt prédikációit tartalmazza, és 1489-ben nyomtatták Strassburgban, Martin Flach nyomdájában. A sorok közé és a lapszélre írt feljegyzések alapján sokan forgathatták az évszázadok során a kötetet, amely kellőképpen elrongyolódott ahhoz, hogy a XVIII. század végén az egri ferences kolostorban, ahová 1689-ben szállították, újrakössék és a szakadozott lapokat kijavítsák.
E tevékenységnek néhány lap áldozatul esett, így a kötet régi szennylapja is. Kár, hiszen így csak találgathatunk, hogy az értékes ősnyomtatvány mikor került az országba, és milyen tulajdonosai vagy használói voltak az elmúlt ötszáztizenöt esztendő alatt.
A mi verselőnk kilétét illetően sem lehetünk bizonyosak, némi támpontot azonban kaphatunk, ha megfontoljuk, hogy kik voltak 1688-ban a rendház lakói. A házfőnök Pethő János, aki prédikált, orgonált, és vezette a kordaviselő világi hívek jámbor társaságát. Helyettese Hetényi Albert. Rajta kívül még Komlós Placid mint hitszónok és gyóntató, valamint Maróti Ferenc volt felszentelt pap a kolostorban. Közöttük kell keresnünk a szerzőt? Lehetséges. De sokkal valószínűbb, hogy a szentelés előtt álló klerikusok valamelyike „követte el” a verskezdeményt. 1671-től ugyanis évről évre növendékeket is helyeztek a házba, akik a végvár alatt erkölcstant és bölcseletet tanulhattak – már ha a zord körülmények között volt kitől. 1688-ban még három laikus testvér is a házhoz tartozott, de Bucsányi Demeter, Zatykó Pacifik és Ugróci István biztos, hogy nem forgattak latin nyelvű homíliákat, viszont szakácsként ellátták a konyhát, gondozták a kertet és kulcsárkodtak, ki-ki a beosztása szerint.
Lehetséges versfaragóként marad tehát Berényi András és Visoli Imre, szentelés előtt álló klerikusok. Talán kettejük között kell keresnünk az alábbi sorok szerzőjét: „Bé húnt szemmel nézed / Marte nem ellenzed? / Ki drága lelkeinket / El veszted cseréled / Földünk meg kéreled / kesseritvén szivünket / Tegedis az In. / Sokaig had itten…” – majd következik a gondosan kihúzott hat–nyolc strófányi szöveg, és végül az évszám: 1688.
És hogy mit jelentenek e sorok? Talán semmit. És hogyan lehet „bé húnt szemmel” nézni? Talán sehogy.