Felfüggesztett szólásszabadság

A felfüggesztett szabadságvesztés mégsem letöltendő – de akkor is úgy érezheti a szólásszabadságra érzékeny ember, hogy csak az egyik szeme nevet, a másikból viszont záporozik a könny. A Pest Megyei Bíróság felülbírálta a korábbi, példátlanul súlyos ítéletet, s letöltendő helyett jogerősen felfüggesztett fogházbüntetésre ítélte Bencsik Andrást, a Demokrata főszerkesztőjét Mécs Imre rágalmazásáért. A másodrendű vádlott, Bertók László Attila újságíró esetében a másodfokú bíróság helybenhagyta az első fokon kiszabott, nyolc hónapos felfüggesztett börtönbüntetést. Mint ismeretes, a hetilap azután foglalkozott Mécs 1956-os vallomásaival, hogy 2001. november 4-én a Kerepesi temetőben kifütyültek több balliberális politikust, köztük Mécs Imrét és Demszky Gábort. A hetilapban megjelent cikkek dokumentumokra hivatkozva lényegében azt állították, hogy Mécs akkori vallomása alapján ítéltek halálra és végeztek ki négy forradalmárt. Mécs szerint viszont ez nem igaz. „Már csak azért sem állja meg a helyét az állítás, mert engem fogtak el utoljára, társaimat már korábban letartóztatták. Amikor engem kihallgattak, a többiek addigra már vallomást tettek. Én arra figyeltem, nehogy másokat is lebuktassak. Amit tudtak már a vallatók, azt én is elmondtam, néhány dolgot pontosítottam” – mondta kihallgatásáról Mécs. A bíró a per során bekérte a korabeli ítéleteket, és a dokumentumok tanulmányozása után hozott ítéletet. Mécs Imre szerint az igazát bizonyítja az is, hogy az akkori ítéletben a bíró azt mondta róla: még a tárgyaláson is ellenforradalmár társai segítségére sietett.
És itt most vegyünk egy nagy levegőt. Ne azért, hogy elképzeljük Mécs Imre boldoggá avatási szertartását – inkább vizsgáljuk meg, mi történt. E hasábokon már több ízben is kifejtettem, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága szabad véleményem szerint (amely történetesen egybevág az Alkotmánybíróságéval) olyan alkotmányos alapjog, amelyet gyakorló politikusok többé-kevésbé indokolt érzékenysége is csak legvégső esetben korlátozhat. A bíróság szerint ez ilyen legvégső eset, szerintem viszont nem az. A Demokrata közölt egy korántsem érdektelen dokumentumot, amelynek hitelességét senki nem vonta kétségbe – olyannyira, hogy azt a bíróság is felhasználta a bizonyítási eljárás során. Mécs nem tagadta, hogy rávallott forradalmár társaira, csupán a kronológiát vitatta. El sem tudom képzelni ezt a pszichológiai helyzetet, amibe Mécs került, de egyvalami teljes bizonyossággal állítható: ha Mécs tudta is, hogy őt fogták el utoljára, ebből nem következtethetett arra, hogy a társaival szemben folytatott eljárásra semmilyen befolyása nincs az ő vallomásának. Nem kell hozzá sem jogi, sem karhatalmista előképzettség, hogy valaki gyanút fogjon: attól, hogy a többiek előtte vallottak, egy későbbi vallomás folytán nem kerülhetnek-e hátrányosabb helyzetbe. S vajon honnan tudhatta Mécs, hogy a többiek mit vallottak? Milyen alapon állíthatja teljes bizonyossággal, hogy ő tudta, mit tudnak abban a szent pillanatban a vallatók; s hogyhogy fel sem merült benne a kétely, hogy amit ő ártatlan pontosításnak vélt, az árthatott is a későbbi vértanúknak? Mindez persze igazságtalan megközelítés, hiszen logikát keres Kádárék logikátlan megtorló gépezetében. A magam részéről épp ezért csodálkozom, hogy a mostani bíróság bizonyító erejűnek képes elfogadni – mindennemű forráskritika nélkül – az akkori bírósági iratokat. Ugyanez róható fel lényegében Bencsikéknek is. Csakhogy míg az egyik felhasználói kör jogerősen ítélkezik, a másik elítéltetik ugyanezért. S mit gondol vajon Mécs? Talán örül? Úgy érzi, hogy a vele hivatalból rokonszenvező sajtótábor most majd nagy dérrel-dúrral helyreállítja az ő megtépázott becsületét? Érzi vajon, hogy saját – liberálisnak mondott – pártja legharsányabban hangoztatott elvével ment szembe? Akad párttársa, aki figyelmezteti: e morálisan védhetetlen ügy kedvéért sikerült feláldozni a szólásszabadság prioritását? A történelem immár nem közkincs, hanem kék fényes ügy. Ha kegyesen megengedik, tán felemlegethetjük majd a konszenzussal kodifikált tényeket (más, kényelmetlen tényeket gondosan elhallgatva), de véleményt vagy következtetést nem fűzhetünk hozzájuk. Rágalmazásnak minősülhet, ha a XX. század Haynaujának tituláljuk a drága jó Kádár Jánost, vagy ha ama vélekedésünknek adunk hangot, hogy Gyurcsány Ferenc többmilliárdos magánvagyona talán mégsem annyira „nagyon is” meg „mi az hogy”. Az SZDSZ elintézte nekünk, hogy a sajtó kénytelen lesz minden eddiginél antiliberálisabb „közléspolitikát” folytatni, állítás helyett sejtetni, tényfeltárás helyett hírbe hozni. Újra megtanulhatunk a sorok között írni és olvasni. Csak könyörgöm: ne nevezzük ezt szabadságnak!
Nem lehet nem látni, hogy ugyanazt a problémát járjuk körbe, mint az álságos gyűlöletbeszéd-vitában. Egyes véleményformálók és szervezetek szerették volna elérni, hogy az antiszemitizmus bunkójával tetszőlegesen fejbe lehessen kólintani bármelyik nekik nem tetsző közszereplőt, de a bevezetett gyűlöletfogalom ne vonatkozzék más természetű gyűlölködésekre. Kapjon szabad elvonulást Hell István, aki az antiszemiták kirekesztését indítványozta, de sújtson le a törvény ökle Hegedűs lelkészre, aki a kirekesztést kiterjeszteni óhajtotta a kirekesztést indítványozókra is. A reakcióból – méltán – kultúrbotrány lett, az eredeti indítvány viszont a homályba vész. A Mécs-ügyben persze nem a gyűlöletről, „csupán” a politikai küzdelemről van szó, ami mégiscsak a demokratikus berendezkedés lényege. A demokrácia sérül, ha a sajtót kriminalizáljuk.
A jogerős ítélet enyhítette Cserni bíró eszement példastatuáló szándékát, de meg is fosztotta Bencsik Andrásékat attól, hogy legalább demonstráljanak a diktatórikus természetű joggyakorlat ellen. Nem vonulhatnak fotóriporterek a fogház elé, nem fényképezhetik a munkáját végző főszerkesztőt csíkos munkaruhában. Medgyessy és Bárándy fellélegezhet: nem szolgáltatnak témát a sajtószabadságra kényes Brüszszelnek. Ugyanakkor Bencsik most az a sárga lapos játékos, aki ha még egyszer vét bármilyen bagatell ügyben, a következő mérkőzésen automatikusan nem játszhat. Ugyanez a logika érvényesült az Aczél György-féle szilenciumok idején: meg is tette jótékony kulturális hatását a mindent elborító öncenzúra. Mi várható ezek után például a Kondor-ügyben, ahol a bírósági verdikt szerint Németh Péterék még csak valószínűsíteni sem tudták képtelen ügynökvádjukat? Ha van bíróság előtti egyenlőség, a Népszava vezérkara készülhet a legrosszabbra.