Az őszbe hajló júliushoz képest szokatlan, forró, nyári este. Megfontoltan koslatunk az Andrássy útról a Zeneakadémia irányába. Minden zokszó nélkül hagyjuk el a Liszt Ferenc téri negédes bulvárt, pedig ott jaj de nagyon mediterrán a hangulat, s napernyői alatt szépen megtelepszik a sznobéria. De hát kanyarunk nem a „mutasd a pénztárcád, megmondom, ki vagy” mottó alatt megnyílt teraszok felé ível, büszkén vállalt célunk, hogy a sötét kapualjak mögött megbúvó pesti, no meg a rongyrázástól távolabb eső budai kerteket szemrevételezzük.
Koslatunk tehát a járdaszegélyen, a sötéten elhanyagolt, ám valaha igen szép VII. kerületben; a kutyagumik gőzében persze pezseg az élet, felettük lábszárak szökellnek szaporán, s eltűnnek néhány korántsem rokonszenves kapualjban. A bérházak sűrűsödésével egyenes arányban szaporodnak a pesti szubkultúra nyári tagozatának helyet biztosító kerthelyiségek is, jobbnak látjuk óvatosan becserkészni őket, mert a kibérelt belső udvarok, utcasarkok, lakatosműhelyek légterében látszólag szemmagasságban szállnak a lepattogzó vakolatdarabok, tetőcserepek, homlokzati téglák; persze csak látszólag, hiszen a mai belvárosi kerthelyiségek varázsa éppen a grundérzésben, a retróban s a lepattantságban rejlik, ezért szeretjük őket. A védetté nyilvánított, felújításra váró, történelmi zsidónegyedben célirányosan haladnak a libasorba rendeződött huszon-harminc évesek, egymástól karnyújtásnyira ugyanis ezreket várnak az esténként kivirágzó, már-már apokaliptikus belső udvarok, itt van a Kiskert, a Tetthely, a Déli Sark, a Szódakert, a Szimplakert és a Holdudvar. Lázadni ma is lehet, mondjuk a műanyag ellen. A pesti kertek alatt.
A Kiskert és a Tetthely szeretni való mikrokozmoszok, az előbbit a Király utcai katolikus templom tőszomszédságában regnáló Hegedű utcai iskola udvarán nyitották a Szimplakert tulajdonosai, egyszer Krúdy Gyula Bukfenc című kisregénye kalauzolt minket errefelé; az utóbbi pedig egészen közel, a Csányi utca egyik lerobbant bérházának apró udvarán van – épp a görögök rúgják be az ezüstgólt a kivetítőn, a zsúfoltság ellenére is családias a hangulat. A kisebb lokálok kedvelői a Tetthely és a Kiskert között ingázva remekül elszórakozhatnak egész álló nyáron.
A Holló utcában öreg fűz hajlik szomorúan az aszfaltra; igen, több lombkorona kellene, ám szemrevételezzük, hogy itt is tájidegen lakópark létesül a facsemete-ültetés helyett (mi lesz a védetté nyilvánított zsidónegyed egységes építészeti képével?). Szemben a vadonatúj téglákkal fekete, öreg bérház árválkodik, csak az elmaradhatatlan szekrényemberek jelenléte utal rá, hogy a nagy kapu mögött szórakozni is lehet. Mert ott van a Déli Sark nevű egység, a sötét udvarban, ahonnan már kiszuperálták a szőnyegporolót, az öreg bakmacskát és a házsártos házmestert, és a vörös fényekkel, szobanövényekkel, csocsóasztalokkal, bár- és DJ-pulttal megpaprikázott házbelső majdnem úgy fest, mint a Meteo című, örökbecsű magyar film díszlete, ránk ijeszt a közeli végzet. A működtető szerv, a Sark a Klauzál téren van, időrendben először nyílt kertje, az Északi Sark pedig a Margitszigeten, ott azonban jóval derűsebb a légkör, ráadásul levegőt is lehet kapni…
A Holló utcai Sarkkert lélekben kissé hűvös, tavaly sem a legjobbak közé tartozott, bár akkor még Szódakertnek hívták. Szódakert idén is van, a Dob utca tizenakárhány alatt, úgy látszik, bérlőék úgy cserélik itten a helyszíneket, mint más a váltás alsót, persze kit érdekel, hogy ki ölt meg kit – skandálhatjuk a Gyalog-galoppból kölcsönzött bölcsességet. Aki kerthelyiséget keres, nem a tulajdonosok mellényzsebét fürkészi, ilyenkor csak az számít, hogy jégen van-e a rosé, jóféle rizlingből mérik-e a fröccsöt, és habos-e a csapolt Fácán. A Dob utcai Szódakert egészen más. Elhagyott téglaház, jóféle ganggal, akár a többi, ám udvara tágas, rajta koros fák zöldellnek, a hangulat melegebb, úgyhogy barátságos arccal konstatáljuk, hogy a szokásos, kannás termékek helyett ínyenceknek való hungaricumok is kóstolhatók, latolgatjuk, hogy Irsai Olivért vagy cserszegi fűszerest igyunk, persze a bűn ronda, műanyag pohárban szinte édes mindegy: lelkét veszti a nemes nedű. Szódakert: baráti légkör, a bárpulton temérdek ital szokásosan barátságtalan árfekvésben; a kiürített ház alagsorában légódiszkó pincehőmérsékleten, összhatásában mégis rendkívül szimpatikus a hely, titkon sejtjük, nemcsak a fák miatt.
Na és a Szimpla. A budapesti Szimplacity: a Szimpla söröző, Dupla vendéglő, a Kiskert és a Szimplakert méltán a hétkerbéli szubkultúra címvédője. Ötletgazdái valódi kultúrában utaznak, azonkívül, hogy a Kertész utcai Duplában megélt kifogástalan gasztronómia nekik köszönhető, még kertmozit és filmforgalmazó céget is alapítottak, harminc körüli fiatal srácok, akik valóban tudják, hogy mitől döglik az urbánus légy. A Szimplakert a Kazinczy utca Uránia mozi felőli végében van, a változatosság kedvéért egy lepusztult bérház udvarán, szomszédságában a Mikhvével, a rituális zsidó fürdővel; persze bent vagyunk a negyed közepén – ez azonban a világnézetileg egészségesen vegyes törzsközönséget nem izgatja, megférnek a napilapok is egymás mellett. A Szimplakert komoly törzsközönségre számíthat, szeretik a jóra való fiatalok, mert rendetlenségében is kulturált. A lomtalanításokkor beújított bútorok emelik a lepattantság divatos fényét, a tetőn összeeszkábált mozigépház, csillagokra nyíló vetítőtermével pedig maga a tökély.
Nem úgy a Múzeum körúti ELTE fenekében nyílt Holdudvar, amely az előbbiek után túl rendezettnek hat, persze, aki a Liszt Ferenc téri gasztrosznobériában edződött, az itt is finnyáskodhat az egyetem szörnyű állagú tűzfalai láttán.
Málló vakolatok, vakablakok, Singer varrógépek és spájzokban feledett hangulatok – a pesti retró él és virul, a Kádár-barokk használati tárgyak kultusza talán soha nem volt ilyen erős, maguk a nevek is szépen magyarosodnak, ma már nagyon ciki Crazy Cafénak meg Flesh Clubnak nevezni az adott lokált, s mennyivel kifejezőbb a Kiskert, a Tetthely, a Sark, a Szóda, a Szimpla és a Holdudvar… Olykor a szubkultúra öntisztul.
Bár a hétkerkult több estés program, annak, aki kerthelyiségre vágyik, érdemes azért átsétálnia valamelyik hídon Budára is.
A Platános, avagy szigorú, mai nevén Erzsébet híd eszpresszó a Döbrentei téren a Pest–Buda irányú kocsmakulturális túrák metszéspontja. Kora délelőtt, amikor a Duna-szag besettenkedik a megcsúfolt Krisztinába, jó ott ülni és nem tenni semmit, mert ez az a szeglete a városnak, ahol Esti Kornél és Sárkány Budapestje, 1909. szeptember 10-e világa, ha jól figyelünk, váratlanul mégiscsak ránk köszön.
Ott, a híd tövében lehet tanulni és tételeket cserélni, verset írni és darabokra tépve elégetni a hamutartóban, lehet bámészkodni és életre szóló elhatározásokat elgondolni, és valami különös dolgot is lehet: beszélgetni, a fák alatt, a földön vagy a járdaszélen ülve, akár órákon át, mert ha az ütött-kopott, jól megszokott Platánosban nem akadnánk ismerősre, komoly baj lenne velünk. A Platános nem igazán kulthely. Semmilyen sem akar lenni. Csak egy kis, budai söröző egy réges-régi ház tövében, ami nem túl drága és nem is gyanúsan olcsó, nem muszájmediterrán és nem divatretró; semmi, de semmi különös nincs benne, csak amikor estefelé egymásra halmozódnak előtte a biciklik, és átdübörög önmagán a kétmilliós város, az ember tíz percre beugrik, hogy mielőtt hazaér, egy kicsit otthon is legyen.
De így, estefelé inkább a Rác kert felé vesszük az irányt (meglátogathatnánk a Petőfi híd budai hídfőjénél a Zöld pardont meg a Riót is, de úgy döntünk, azzal igazán kár elrontani a nap végét). Ez a hely pár méterrel odébb, a Tabánban teljesen más. Hogy hogyan nem bírt egészen elromlani attól, hogy divat lett, rejtély, talán a genius loci (taberna, tabernam, tabernae…) miatt, mindenesetre a közönség itt már kissé más, a Rác kertbe muszáj járni, igaz, hogy az ember itt sem fér oda a pulthoz, és a kavicson nem lehet járni, csak bakancsban, és sorba kell állni a vécén, a székért és az állóhelyért, igaz, hogy az egész kényelmetlen és tulajdonképpen idegesítő, és ha nincs egy fél éjszaka arra, hogy valaki végre felálljon az egyik rohadt kényelmetlen székről és elinduljon valamerre, hogy ne állva kelljen inni, mint a lovak, jobb azonnal feladni, mert Pesten egy csomó kocsma van, ahol majdnem azonnal ki méltóztatják szolgálni a betérőt, és üvegpohárban adják a sört és a bort; ez itt meg néha egy kicsit kényszeredett – csak épp mégis: a Rác kert maga a budapesti nyár, és ha kinyit – mert bár évek óta a végső kapuzárással fenyegetnek, mégsem zárták be holmi lelketlen, íróasztal mögött fonnyadó szakemberek –, pillanatok alatt körbefut a városban az sms. A Rác kert elviselhetetlen. Csak legyen.
Hát akkor, ha itt nem férünk el, Geronimo. A nyolcvanhatos, ha egyszer csak mégis jön, épp odavisz. A rock and roll most éppen nem divat – épp ezért létezik. (Mick Jagger, aki egy félreértésnek köszönhetően túlélte az aranykort, áthozta az egészet az ezredfordulón…) Nem tudni, hogy van ez, de az biztos, hogy egy kölyök, aki lassan az unokája lehetne, ma este beleordít a londoni vagy a berlini vagy a woodstocki vagy a párizsi vagy a budapesti éjszakába, talán épp itt, a külvárosban, például a Geronimóban, az agyongraffitizett filatorigáti HÉV-megálló mögött, Óbudán, ahol valahogy hitelesebben szól mondjuk a Satisfaction, hogy: the rock never dies, mert minden este újrakezdjük. Van sör és tömény, műanyag pohárból persze, meg kétféle bor, és a hosszúlépés kettőszáz. Aki martinit akar vagy kozmopolitánt, jobb, ha taxiba ül, és felkeres egy műanyag helyet (esetleg kérdezze meg Carrie Bradshaw-tól vagy Medgyessytől, melyik a legmenőbb), a Geróban ugyanis csak az érzi jól magát, aki a saját arcát viszi oda, ketyerék nélkül, valamelyik péntek vagy szombat este, amikor Pesten a diszkókban beindul a neonrózsaszín szeletelés az elektrozajra.
Ez a zene más – a Nemcsak Berry és a többi elvetemült, mint a Szabbathszombat, a Soundtrack Tarantino meg az Egyhúron pendülünk pont úgy szól, ahogy egy motoroskocsmában szólnia kell, a panelházak közé benyomorítva, kicsit szakadtan és dühösen, aztán megérkezik Janis Joplin – a hangja –, és elénekli a Mercedes Benzt, ugyanúgy.
Ülünk, szomorú-boldogan az egyszerű faasztaloknál, a kertben. Kert? Inkább udvar az – egy lehetetlen lakótelep alatt, egy lehetetlen országban, ahol egy motor ára másfél évi fizetés, ahol a fiatalabbak között manapság legfeljebb az óbudai rockkocsmákban és a pesti retróban esnek őszinte szavak.
És ahogy ránk dereng egy újabb hajnal a város szélén, koccintunk, mert élni, főleg ott, ahol vannak még ilyen helyek, mégis nagyon jó.
Varga-Bajusz Veronika
Százezernél is többen kezdhetik meg a felsőfokú tanulmányaikat szeptemberben
