Hinni Powellnek?

Olykor hasznos könyveket leemelni a polcról. Mint a tetőtől talpig katona
H. Norman Schwarzkopf tábornok önéletrajzát (It Doesn’t Take A Hero – Nem kell ahhoz hősnek lenni, Bantam Book, 1992. október), és belenézni, mit ír a Sivatagi Pajzs–Sivatagi Vihar hadműveletet Washingtonból vezérkari főnökként irányító Powellről, akivel Schwarzkopf gyakorlatilag kizárólagos kapcsolatot tartott fenn a Perzsa-öbölből. A német származású tábornok – egyetlen fia rendőrparancsnok apjának, aki annak idején a Lindbergh bébi elrablása miatt indult akciót is irányította – azt írta Powellről, hogy órák alatt el tudta intézni Washingtonban azt, amihez másoknak napok kellettek. Az Öböl-háború idején a Szaddám Huszein elleni hadjárat során a washingtoni héjáknak hirtelen az a gondolatuk támadt, mint Powell közölte a tábornokkal, hogy az amerikai haderők minden felkészülés nélkül induljanak meg Kuvait ellen. Schwarzkopf azt hitte, a héjáknak elment az eszük. Lerakta a kagylót. Öt perc kellett, amíg összeszedte magát. Szárnysegédjeit megkérte, hagyják magára. Felhívta Powellt, és ezt mondta neki: „Előadtam védelmi tervemet az elnöknek, mert erre kaptam parancsot. A parancsnak eleget téve felvonulok a védelmi erővel, majd nektek Washingtonban az jut az eszetekbe, hogy támadást indítsak védelmi erőkkel. Valami nincs nálatok rendben” (326. oldal). A technikai részletek meghallgatása után Powell így felelt: „Norman! Bízzál bennem. Bíznod kell bennem. Azt hiszed, hogy ezt megengedem? A baj az, hogy itt vannak ezek a héják a Nemzetbiztonsági Tanácsban, akik azt ismételgetik, hogy Szaddámot most kell kikergetni Kuvaitból. Valamivel le kell csillapítanom őket.” Powellnek akkor sikerült időt nyernie, és akkor még ő kerekedett a héják fölé.
De mielőtt ismét a héjákra térnénk, idézzük fel, miként indokolja Schwarzkopf azt, hogy akkor miért nem foglalták el Bagdadot és kergették el Huszeint: „Végül ne felejtsük el, hogy miként jellemezte Szaddám az egész háborút. Tüstént kijelentette, hogy nem Irak kuvaiti agressziója ellen irányuló háborúról van szó, hanem a nyugati gyarmatosító nemzetek az izraeliek lakájaiként az egyetlen olyan arab országot akarják elpusztítani, amely hajlandó elpusztítani Izrael államát. Ha akkor az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság egyedül megtámadja Irakot és elfoglalja Bagdadot, az arab világ minden polgára ma arról lenne meggyőződve, hogy Szaddámnak igaza volt. Ehelyett tudják azt, hogy a nyugati hadseregek és az arab nemzetek hadseregei egymás mellett küzdöttek az iraki agresszióval szemben, és hogy amikor Kuvaitot felszabadították, a nyugati országok katonai erejüket visszavonták és hazatértek. Stratégiailag végre voltunk olyan okosak, hogy megnyertük a háborút és a békét” (498. oldal).
Érdekes, hogy az első Öböl-háborúban oly szorosan együttműködő két rokonszenves veterán közül időközben az akkori elnök fiának külügyminiszterévé vált katona milyen másként emlékszik az eseményekre, mint tette azt kedden, a Nap-keltében: „A változás az volt, hogy az első Öböl-háborúban, 1991-ben speciális küldetésünk volt az ENSZ-től, amit a koalíció megkapott, és ez az volt, hogy az iraki hadsereget távolítsuk el Kuvaitból, rúgjuk ki Kuvaitból. Nem volt szó arról, hogy bevonulunk Bagdadba. A nemzeti közösség, a nemzetközi közösség nem akarta eltávolítani azt a rendszert. A remény, és ez pusztán remény volt akkor, hogy Szaddám Huszein megváltozik, vagy nem éli túl, ami az Öböl-háború után történt.”
Azóta valóban eltelt jó néhány esztendő. Ma már Powell – akinek tisztességéhez, becsületéhez és talán naivitásához nem fér kétség – nem tudná lecsillapítani a héjákat, mert Washingtonban a külügyeket nem a külügyminisztériumból, hanem a Pentagonból irányítják, amit alátámaszt az a tény is, hogy a külügyek irányítására a költségvetésből kiutalt pénzek 93 százalékát a hadügyminisztérium kapja, és csupán 7 százaléka jut Powell minisztériumának. És ma már az Egyesült Államokat nem zavarja, hogy Irak mostani lerohanásáról pontosan azt gondolja az arab nemzet (és nem nemzetek) minden lakója, amit Schwarzkopf szerint 1991-ben el akartak kerülni.
Ma a külügyminiszteri tisztséget elvállaló, és azt egy jó katona maradéktalan hűségével ellátó Powell azt sem engedheti meg magának, hogy őszinte legyen. Mint Budapesten, ahol csak azt az ürügyet tudta felhozni a katasztrofális iraki megszállásra – most, hogy kiderült, a háború eredetileg megadott indokai közül egyetlenegy sem bizonyult tarthatónak –, hogy a demokráciát hozták meg Iraknak (és Afganisztánnak). Ez a mind többek szemében átlátszóvá váló hivatkozás nem más, mint a külpolitikai irányítást Washingtonban átvett neokonzervatívok véleménye. A wilsoni demokrácia buzgó terjesztőivé vált neokonzervatívoké, akiket a jelek szerint csöppet sem zavarnak az olyan zsarnoki rendszerek, mint amelyet az Egyesült Államok stratégiai partnere, Szaúd-Arábia tart fenn, vagy Üzbegisztán, Pakisztán, Tunézia, Jordánia, Egyiptom és társaik. Amely országokat az Egyesült Államoknak éppen úgy nincs érkezése felszabadítani, mint Kubát.
A Közel-Kelet ügyében most oly erős szabadságszeretővé vált neokonzervatívok azt hiszik, a világon mindenki amnéziába esett, és elfelejtette egykori, Reagan elnök alatt akkor vallott doktrínájukat, amely szerint a baráti autoriter rendszerek támogatásra érdemesek. Nemcsak a latin-amerikai katonai diktatúrák, Pinochetétől kezdve a „csupán” százezer indiánt láb alól eltevő guatemalai diktatúrákat fenntartó kormányokig, de az Angolában és Mozambikban nem éppen Queensburry márki által kitalált ökölvívási szabályokkal küzdő szovjetellenes gerillák is. És azt sem lehet igazán elfeledni, hogy a neokonzervatívok az apartheid, vagyis a faji elkülönítés Dél-Afrikáját támogatták. Viszszatekintve szinte gondolni sem merünk arra, hogy ennek egyetlen indoka az egykori rasszista pretoriai rezsim és Izrael között fennálló együttműködés volt. Azt pedig már végig sem merjük gondolni, vajon az amerikai típusú demokráciát terjeszteni akaró neokonzervatívok miért támogatták Dél-Libanon izraeli megszállását. Ugyanis, ha végiggondolnánk, a neokonzervatívokat szuperveszélyes neoőrülteknek tartanánk, akik Powellt hatalmukba kerítették. Powell Budapesten Irakkal és Afganisztánnal kapcsolatban a „helyes útról” és „ragyogó jövőről” beszélt. Ezt követte a hír, hogy az Afganisztánban húsz éven át – beleértve a szovjet megszállást – ténykedő Orvosok Határok Nélkül szervezete öt tagjának meggyilkolása után szedi sátorfáját. Helyes út, ragyogó jövő?