Hogyan legyél humoralista (41.)

Új, készülő (egyik) szerzői-előadói estem címe:
15 ÉVÜNK ELSZELELT… (Mire elkészül, meglehet 16 év is lesz…), de visszamehetünk akár majd' kétszáz évre… sőt, még korábban:
LÓGUNK A SZEREN
– Forradalom és ellenforradalom, sőt ellen-ellenforradalom, amelyek mögött mindig ott volt és van a berezelt hivatalnok, a bőröndjével a vasútállomásra iparkodó bankár, a maradni és dönteni kénytelen katona, a tegnapi rendet elhagyó tegnapelőtti rendőr, az udvaroncai éjjeli ajtaján hiába kopogtató, űzött politikus, és sokan mások, az egész működtetésre felkent szaksokadalom, amely rendszerint nem érti és ellenzi a nélküle meglódult eseményeket
LÓGUNK A SZEREN – Kovács Imre Attila elmélkedik ezen ott fenn kalimpálva, még hosszan, kivételes látószögből, rálátással, már az 1990-es évek elejétől.
Az ELSŐ a pesti esernyők alól indult, Széchenyi rémlátásait megkerülve szárnyalt fel Kossuth pátoszáig, és vergődve hullott le az osztrák-orosz trapperlövészek elé. Ez volt a romantikus forradalom, a felkelt nemzet függetlenségi harca, a világbaágyazottság szabadon választott módjáért meghirdetett szent küzdelem.
A MÁSODIK 1956 újkori modern forradalma volt, a nagyhatalmi politika elől népmozgalomba menekülő próbálkozás. A szovjet-amerikai világrend behorpadt Magyarországon, mégis a hátsó ajtón kisompolyogtak a helyi sakálok: a nevetséges és rettenetes Rákosi, az SS-módszereket tökéletesítő Farkas Mihály, a föld alatti cellák ingujjra vetkőzött botozói, a kommunista inkvizítorok. De hát mit számított mindez a mára agyondicsért és magára hagyott kis országnak, mi magunk sem akarjuk tudni az igazat, inkább egy bölcs emlékezetkiesést vállalva szövögetjük egyszerű virágainkat, amelyekből koszorú vagy Ofélia koronája lesz. Szép volt fiúk! – skandálják rekedt torokkal itt a külvárosi grundon, mintha a labda mindenütt kerek volna, s nem dróton rángatnák; mintha lenne egyáltalán labda… És igazán tudhatnánk, hogy a nagy, villanyfényes pályákon már bőr nélkül játszanak, futnak és vetődnek, futballettet játszanak, kiküszöbölve az egyetlen bizonytalansági tényezőt, a túl gömbölyű, ide-oda pattogó labdát. Nem szúrták ki, csak eldugták a szertár mélyére, talán az egerek iránti szeretetből.
LÓGUNK A SZEREN
A mi harmadik forradalmunk néhány éve zajlott le… És az idő fiókrendje szerint sem romantikus, sem újkori modern nem lehetett: leginkább posztmodernnek nevezném. Újdonsága abban volt, hogy míg az összes korábbi revolúció valami meghatározott, egyedi elvet tűzött zászlajára, egyvalamiért szállt síkra, egy központi gondolatot sulykolt, addig a posztmodern forradalom mindenkit és mindent jogaiba akart iktatni, és mindenféle elvért harcot indított. Szelíd barátságos eszelősséggel akart szónokolni, és elfogultság nélkül az elfogultakra nehezedni. A mi posztmodern forradalmunk ráadásul önellátó volt, tehát nem agyaras-páncélos külzsoldosok tépték ki huzaljait, hanem h o n i képviselői b u k t a t t á k meg. Mert azért egy forradalomnak mégiscsak akarnia kell valamit, amit két szemmel, két füllel követni tud a polgár. Nem követhet e g y s z e r r e bal- és jobbkézszabályt, a halálbüntetés mellőzését és abortuszt, kárpótlást és végkielégítést. A 90-es évek elejére végigzuhant az országon a haldokló posztmodern forradalom felhőteste, s már csírázott is a kicsi és ideges hatalom, az elomló óriástól megtermékenyített régi-új vezetés, amely a lágy, pasztell-szín lehetőségek felszívódása után kicsomagolta szirmai közül a kényszert. Vége a posztmodern forradalomnak, győzött az ellenforradalom.
Hogy velünk mi lesz, félúton az egytálétel és a svédasztal között, ingünk alatt zászlóval, míg fejünkön keménykalapot illegetünk, azt nemigen tudom. Bár úgy lehet, a posztmodern ellenforradalmárok sem. Mi a teendő? – kérdezte Lenin. Mi lesz itt? – kérdezték a szabadelvűek. Miről van szó? – hangzik mindenfelől. Egyszerűen és türelmetlenül. Hogy történelmünket immár oldottabb „kabarészinten” sztorizással folytassam egészen a legújabb „eseményekig” … felhívtam egy barátomat (tapintatosan két héttel a választási győzelem után…) Ez fontos… (sajnos). Ő (átmeneti) vesztesként finom gúnnyal megkért, 2006 után majd… – nem lövöm le előre a poént… elmondtam neki az alábbi történetet.
1994 után felhívott a tévé szórakoztatási osztályának frissen – aznap – kinevezett vezetője, hogy Hofi után azonnal nekem szól, számít rám a jövőben… mire azonnal rávágtam: nyet! Mikor (majdnem) lecsaptam a kagylót, feleségemtől kikaptam, túl durva voltam. Engesztelő levelet nem írok – gondoltam (nyoma marad), kisvártatva hát visszahívtam a (még mindig) frissen (a Horn-kormány által) kinevezett tv-vezetőt, hogy elnézést, nem akartam megbántani… természetesen a jövőben sem vállalok semmit, de nem lesztek ti olyan túl hosszú életűek, viszont nem felejtem el ezt a gesztusát és majd véges eszközeimmel segítek, számíthat rám a jövőben. Hogy értem ezt? – kérdezte.
Mondtam: majd bujtatlak.
(Nesze neked „demokrácia”.)