Honfoglalók

„Egy sétára invitáljuk önt eme album lapjain, Kolozsvár évszázados sírkertjébe, mely nemcsak az elmúlás színhelye, hanem a magyar kultúra panteonja is” – írja a képekkel gazdagon illusztrált Házsongárdi rekviem című album bevezetőjében Györke Jenő történész. Hozzáteszi: „Az etnikai arányok változásával maholnap több lesz a román sír Házsongárdon. A műemlékvédelem, a törvény nem védi a sírokat, a sírhelyek megváltása egyre nehezebb. A síremlékek büntetlenül leverhetők, a kövek bezúzhatók, átírhatók a nevek, elfoglalhatóak a kripták. Egy emberöltő múlva pedig már unokáink sem fogják látni…”
Aki járt már a kolozsvári temetőben, az évszázadok ódon hangulatát lehelő sírkertben, tanúsíthatja: a történész tragikus szavai mennyire nem légből kapottak. Naponta tűnnek el a patinás sírkövek, szobrok és fénylő nevek a Szamos-parti „kincses város” temetőjéből. Nem akárkik nyugszanak pedig itt. A Házsongárdi temetőben található Szenci Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós sírja. Itt nyugszik a regényíró Jósika Miklós, a világjáró Bölöni Farkas Sándor. Itt pihen „Erdély Széchenyije”, gróf Mikó Imre. Továbbá Kós Károly, a néprajztudós püspök Kriza János, a mára elfelejtett nagyszerű költő, Aranyosrákosi Székely Sándor, a nagy Kelet-kutató Kun Géza. Az erdélyi színművészet régebbi és újabb korának megannyi jeles képviselője, köztük Janovics Jenő, Hettyey Aranka, Pergő Celesztin, Szentgyörgyi István és Kovács Gyula. A költő Dsida Jenő, Szabédi László és Reményik Sándor. És ide temették a tragikus sorsú poéta házaspárt, Szilágyi Domokost és Hervay Gizellát is.
A felsorolás korántsem teljes. Csak érzékeltetni kívánja, milyen szakrális emlékhelye a magyarságnak, művészetnek és tudománynak a Házsongárdi temető, ahol az 1848–49-es szabadságharc hősei együtt nyugosznak az első világháború elesettjeivel. Az évek futása ugyanúgy rajta hagyta nyomát a becses sírkerten, mint a közömbösség, az elfásultság, nem szólva a tudatos történelemhamisítás szándékáról. Áprily Lajos, aki később maga is elhagyta szülőföldjét, 1925-ben írta híres versét, a Tavasz a házsongárdi temetőben címűt: „A tavasz jött a parttalan időben / s megállt a házsongárdi temetőben.” Hogy az eljövendő tavaszok mit hoznak a becses síremlékekre, nem tudható, csak sejthető.
(Sághy Gyula: Házsongárdi rekviem. Recski Kiadó, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)