Senki sem lehet próféta saját hazájában. Még a fehér akác sem, ez az igénytelen, gyorsan növő fafajta, mely szülőföldjén, Kanadában köves lejtőkön, ritkásan él. A Kárpát-medencében bezzeg minden talajban jól tenyészik, és néhol az őshonos fafajták rovására terjeszkedik. Ma már erdeink ötödét alkotja. Ez a több száz éve itt élő idegen egyik hungarikumunk alapja. A magyar akácméz évtizedek óta jól ismert és elismert fogalom kontinensünk nyugati felén. Jól csengő, bizalmat keltő elnevezésről van szó, amelyet méhészeink fáradhatatlan szorgalommal védenek és öregbítenek – olvashatjuk az ágazati terméktanács ismertetőjében.
Nem csupán a marketingnél elvárható romantikus túlzás mondatja a fentieket a szakmával, valódi alapja van annak, hogy az akácméz esetében magyar különlegességről beszélhetünk. A bőségesen mézelő fából az idők folyamán számos nemzeti változat jött létre, amelyek a mi éghajlatunkon már április végétől virágoznak. Ez a dátum a méhészetek számára korainak számít, mert idő kell a méhcsaládok megerősödéséhez, az áttelelés veszteségeinek kiheveréséhez. Szerencsénk, hogy robbanásszerűen szaporodó méhfajtákkal rendelkezünk. Ez a mézelő méh és a sötét színű krajnai méh, mely tájfajtáival, a magyar méhvel és a szürke, bánsági méhvel együtt a hazai állomány zömét alkotja. Az éghajlat, az akácfák és a különleges képességű méhek tehát összetalálkoztak, és olyan harmonikus ízű mézet alkottak, mely magas gyümölcscukor-tartalmánál fogva csak négy év múltán kristályosodik.
– A hazai termelésben hagyományosan élen áll az akácméz. Éves részesedése az összes méztermésből időjárástól függően változó: legutóbb 2000-ben érte el a csúcsot, akkor 67 százalék volt. 2002-ben elfagyott a virág, bekövetkezett a 34 százalékos mélypont – mondja Illés Kálmán, a Méhészeti Terméktanács ügyvezetője. – A tavalyi 22 ezer tonnás össztermés közel fele szintén akácból készült, amiből kiszámolható, hogy mintegy tízezer tonnáról van szó. Az idén a kései tavaszodás és a sok csapadék miatt közepes mennyiség várható.
Szakmabeliek szerint, ha egy nyugat-európai polgárt megkérnek arra, sorolja fel, mi jut eszébe Magyarországról, a válaszok között elegáns helyet foglal el az akácméz. Ha ez így van, még inkább szembetűnő, mennyire nem a rangján kezelik ezt a hungarikumot a külföldi feldolgozók és a kereskedők. Illés Kálmán elszomorítónak tartja, hogy a magyar akácmézet szinte teljes egészében hordós kiszerelésben exportálják, odakint pedig gyengébb minőségű argentin importtal vagy más mézekkel elegyítik. Feljavítják vele az árut, aztán jobb esetben ráírják a magyar származást a csomagolásra, rosszabb esetben ez a felirat lemarad róla.
Nem olyan rég még az is előfordult, hogy „echte deutsche honig”-ként, azaz eredeti német mézként került a boltok polcaira a hungarikum. A hírek szerint néhány éve pollenvizsgálatokkal igyekeznek elejét venni az ilyesfajta hamisításnak. De mézünk attól még hordós marad, amin a nyugati multinacionális kereskedők ellenérdekeltsége miatt – közülük mindössze három ellenőrzi a német piacot – nemigen tudunk változtatni, ha nagyobb mennyiségekről van szó. Márpedig a hazai méhészetek termékeik 83 százalékát hordós vagy ahogy a szakmában hívják, „lédig” kiszerelésben adják tovább a felvásárlóknak.
A fehér akác megtelepedése előtt is volt méhészkedés Magyarországon. Ősi mesterség a méhtartás ezen a tájon. Bizonyítja ezt Hérodotosz, aki 2600 évvel ezelőtt említi, hogy az Iszter (Duna) mentén élő trákok tenyésztik a nemes rovarokat – tájékoztatja a világhálót böngészőket a Gödöllői Méhészközpont Kft. által összeállított információs honlap. Ugyanitt olvashatunk arról, hogy a méhészkedéshez akkoriban bizonyára a Kárpátoktól az Al-Dunáig húzódó óriási hárserdők biztosítottak lehetőséget. A római császárság idejében tartott lakomák elengedhetetlen kelléke volt a lépes méz és a mézeskalács. Így lehetett ez Aquincumban is, legalábbis erre utalnak a cserép sütőformák régészeti leletei. Árpád-házi királyainknak saját méhesük volt. Eleink a házi kaptárakat már kezdettől fogva szívesen alkalmazták. Mint ahogy kedvelt volt az erdei fák odvaiban élő vadméhek kifosztása, amihez ökörszarvból készített méhészcsontot használtak. Ebben tartották és vitték magukkal őseink a foglyul ejtett méheket, amelyeket aztán szabadon engedtek, hogy a fészkek nyomára vezessék őket.
A törökök jelenléte kifejezetten kedvezett a méhtartásnak, mert megszállóink nagyon kedvelték – a Közel-Keleten kedvelik ma is – az édes csemegét. Rajongásukon az sem változtatott, hogy – miként azt Bonfini, Mátyás történetírója említi – kasszám kapták a védőktől az eleven méheket a nyakukba Nándorfehérvár falai alatt. Az akkori feljegyzések szerint drákói büntetésekkel torolták meg a méhesek ellen elkövetett vétkeket. 1556-ban például egy tolvajt félmeztelenre vetkőztettek, és a fejére borították az ellopott rovarokkal teli kaptárt. Tizenhárom évvel rá pedig Bártfán égettek meg máglyán egy Mutter Anna nevű asszonyt, mert kifosztotta és „megrontotta” a méheket. Ekkoriban épp hanyatlásnak indult a szakma, mert terjedőben volt a répacukor. Az olaj, a paraffin, valamint a reformáció felváltotta, illetve szükségtelenné tette a templomi viaszgyertyákat. Míg a XII–XIII. században még olyan sok világító- és füstölőeszközt használtak az Isten házaiban, hogy a híveknek a kisebb vétkekért, például a káromkodásért viaszgyertyák adományozását írta elő vezeklésképpen az anyaszentegyház.
A história feljegyezte még, hogy Mária Terézia a megroggyant hazai méhészkedést adók elengedésével, támogatással oltalmazta. A szocializmus kevésbé követte ezt a történelmi példát, az elmúlt évtizedek agrárirányítása foglalkozott is meg nem is ezzel az ágazattal. Nem volt kiemelt fejlesztés, nem létesültek mintagazdaságok – mondja Pohl Oszkár, aki a neves dél-baranyai agrárvárosban, Bólyon él, és a szomszédos Töttösön tartja fenn kétszáz családot számláló méhészetét. A szakember szerint ez a mellőzöttség is oka annak, hogy a magyar méztermelés rangjához és lehetőségeihez képest alárendelt helyzetben érte meg az uniós csatlakozást. Világviszonylatban – az évi 15–20 ezer tonnás összmennyiséget tekintve – nem túl nagy a szerepünk, az EU piacán viszont tízszázalékos a jelenlétünk. Ez a tény pedig Brüsszelben kikerülhetetlenné tesz minket – állítja saját tapasztalataira támaszkodva a bólyi méhész, aki az úgynevezett Copa-Cogeca bizottságban, az unió egyik legmagasabb egyeztető fórumában képviseli a hazai ágazat érdekeit.
Az átlag magyar polgár mindössze fél kilogramm mézet fogyaszt évente, és ezt a lesújtó adatot kitartó reklámmal sem sikerült a szakmának feljebb tornásznia – teszi hozzá mindehhez a terméktanács ügyvezetője. Illés Kálmán szerint az alacsony belföldi fogyasztás is oka annak, hogy a hazai termelés háromnegyedét tavaly is exportálták. A Koping-Datorg Rt. adatai mutatják, hogy 2003-ban 24 országba szállítottunk összesen 15 773 tonnát. Ennek egyharmada Németországba ment, ez a mézszerető nemzet a magyar termék legfőbb vásárlója. Utána az olaszok és a franciák következnek, 21 és 16 százalékos részesedéssel. Számottevő még Nagy-Britannia és Ausztria. A többi 19 országba összesen háromezer tonna vándorol.
Nem dőlhetünk azonban hátra a székben, mert már itt vannak a kínaiak. Ez az információ ismét Pohl Oszkártól származik, aki részletesen elmeséli, az EU-nak micsoda fejtörést okozott, miként állíthatná le az ázsiai dömpingáras behozatalt. Végül maradt a jól bevált piacvédelmi recept: az élelmiszer-biztonság. Hiszen a kínaiak rozsdás vasedénybe teszik a mézet, és más higiéniai vétkeket is elkövetnek. Ráadásul ötszáz forintos kaptárakat használnak a mi húszezer forintosunk helyett. A töttösi birtokon Pohl Oszkár mutat is egyet. A kezdetleges, vékony deszkákból összerakott eszköz láttán a Mao-időszak házi kohói ötlenek eszébe az embernek. De kár lenne a kínaiakat lebecsülni. Előbb-utóbb áttörik a piaci korlátokat, és felsorakoznak az EU másik két nagy beszállítója, Mexikó és Argentína mellé. Az utóbbi állam méze egyébként tavaly hazánkban is megjelent, miként importunk is ezer tonna fölé kéredzkedett. Ráadásnak ott van még Románia. Szomszédunk jelentős mennyiséget szállít – Bulgáriával együtt – vámmentesen az EU-ba, töretlenül növeli piaci részesedését.
Szorongatnak tehát minket, ennek ellenére a szakma szerint még nincs okunk az aggodalomra. Az unió szinte korlátlan vevőnek tűnik, exportunk ebben az évben már az első négy hónapban elérte az ötezer tonnát. Nyárs Levente, az Agrárgazdasági Kutató- és Informatikai Intézet munkatársa írja tanulmányában, hogy akár 40–46 ezer tonnára, tehát duplájára is növelhetnénk termelésünket. De a terjeszkedés terepe semmiképpen sem a tömegáru, hanem a márka, a különlegesség. Másrészt a versenyben az alacsony árakat is tartósan bírni kell. Már most nyolcszázról hatszáz forintra csökkent egy kilogramm méz termelői ára, amit Gosztola György, a Méhészeti Terméktanács elnöke egyértelműen a tavalyról betárolt jelentős piaci készleteknek tulajdonít.
A méhészetek koncentrációja elindult, és megállíthatatlanul zajlik. A növekvő költségek és a csökkenő jövedelem miatt a rendszerváltás óta több mint négyezren búcsúztak el az ágazattól. Ebbe belejátszik az is, hogy a közel 15 ezer hazai méhész negyven százaléka hatvanévesnél idősebb termelő. A méhcsaládok száma közben növekszik, már 900 ezer közelében jár. Aki ebből legalább százötvenet birtokol, az a szakmában „profinak” számít. Számuk ezer körüli. Már ők legeltetik a méhcsaládok negyedét. Érdemes megemlíteni, hogy a nemzeti fejlesztési terv uniós támogatásaiból csak a 300 méhcsaládnál többet tartók részesülhetnek. Ilyen méhész pedig mindössze 98 van ebben az országban.
Magyar sajátosság, hogy méhészeink több mint fele vándoroltatja állományát. Nyugaton ez nem jellemző. Legfeljebb olyan „magányos örültekről” hallani, akik a tengerparti nyaralásra is maguk után húzzák a rovarokat. Ennek ellenére a hazai méhészek tartanak attól, hogy a határok kinyílásával méhlegelőinket felfedezik a külföldiek. Félünk az olaszoktól és az osztrákoktól. A sógorok általában lehozzák a magyar határ mellé a méheket, ha az Alpokban elvirágzik a fenyő. Egy átlag hazai vándorméhész a korán nyíló déli akácosoknál kezd, második-harmadik gyűjtésre pedig felhúzódik az Északi- középhegységbe. A nyár közepe gyakran az Alföldön találja az állományokat, ahol ilyenkor a napraforgó szezonja van. Kiegészítésül fajtamézek jöhetnek számításba, melyekből tizenhat van az országban. Az első köztük a hárs, gyakoribb a selyemkóró. A szezon végét az aranyvessző zárja, amelyből a Kis-Balaton nevel a legtöbbet. A szakirodalomban emlegetik még többek között az ezüstfa, a lóhere, a baltacim, a pohánka és a pusztai kutyatej virágából készült mézeket.
Dunántúl kincse, a szelídgesztenye is a magyar méhészet egyik reménysége lehetne. Zengővárkony határában most virágoznak a fák. Már amelyik túlélte közülük a kéregölő gombabetegség pusztítását. A törzsekbe fecskendezett oltás remélhetően véget vet a járványnak. Ezekben a hetekben errefelé gyűjtenek Pohl Oszkár méhei is.
– A szelídgesztenye és a mecseki lejtőkön gyakori medvehagyma méze a Dél-Dunántúl uniós védettséget élvező terméke lehetne – mondja a szakember. – Összefogtunk ez ügyben méhésztársaimmal, megkezdtük az előkészületeket. Nehezen megy a szövetkezés, mert kiszolgáltatottjai vagyunk a kereskedőknek.
A másik gond a tőkehiány, márpedig a mézkülönlegességekhez feldolgozó is kellene. Pohl Oszkár kitalált egy megoldást: nem szükséges hozzá töltőüzem, már a kaptárból a piacra vihetők a késztermékek. Szabadalmaztatta a kerek lépesmézet termelő rendszert. „Egyél, fiam, mézet, mert jó, és a lépes méz édes a te ínyednek” – idézi a Példabeszédek könyvét töttösi portájának udvarán Pohl Oszkár, miközben előhozza a lép nagyságát szabályzó műanyag gyűrűket. Az eljárás lényege, hogy a kör alakú csomagolóanyagba a méhek építik be a lépeket. A táblás lépes mézet általában felszeletelik, ilyenkor sérül a viasz, a méz érintkezik a levegővel. A kerek lépek viszont érintetlenül tartalmazzák azt, amit a méhek gyűjtenek. Ezért rendkívül egészséges, pollenallergia és asztma ellen hatásos termékről van szó, amelyik a különleges fajtamézek értékesítéséhez kínál használható modellt. Menekülési útvonal a kistermelők számára, hiszen kétszeres áron is elkelhet így a termék.
– Valódi hungarikumot nem készíthet az, aki nem óvja ősei örökségét, nem tiszteli a hagyományokat – fogalmazza meg Pohl Oszkár annak a gyűjteménynek az ars poeticáját, amelyet a töttösi méhészetben állított ki a bólyi méhészek egyesülete. A szakember kalauzolásával megcsodálhatjuk a vesszőből font csúcsos horvát kasokat. A végük azért ilyen, mert a nagy hidegben a kas tetejében bújtak össze melegedni a méhek. A németek kezdetben marhatrágyával szigetelték a kaptár oldalát, ebből is látható itt egy példány. Az alpesi fenyőméz rendkívül gyorsan kristályosodott, ezért forgó tepsiket alkalmaztak a pergetésre. Pohl Oszkár alaposan megtekeri a fémalkotmányt, és már mutatja is a hazánkban legelterjedtebb nagyboconádi kaptárt. A „nagyboci” becenévre hallgató eszköz leginkább a tisztaszobákba állított ládákra hasonlít. Egy évszázadig jó volt, ám mostanság baj van vele. Az unió beleköthet abba, hogy a fekvő kaptárban lévő keretekben együtt vannak a méhutódok és a köréjük gyűjtött méz. E kaptár mozgatása nehéz, ezért az erdőben kell pergetni a termést, ami meg az élelmiszer-higiénia szabályaiba ütközhet.
A gyűjteményt újra felállított régi méhesház zárja. A postaládákhoz hasonlatos kaptárokon hiánytalanul ott fekszenek a méhész eszközei. A fehér méhészsapka is magányosan várja gazdáját, aki után csak egy összehajtogatott szerelmes levél és egy háborús takarékbetétkönyv maradt. Bedugta a méhek közé, hogy ne férjen hozzá senki. Csak a méhészet felszámolása után találták meg az iratokat utódai.
Folytatjuk
Brüsszel
Brüsszel szankciókat akar kivetni Izraelre
