Ki segít Zsellér Jánoson?

Ritka látogatóim voltak a minap szülőföldemről. Vitás ügyeik intézésében nem jutottak eredményre, a hazai birtokviszonyok dolgát-baját úgy összekeverték, hogy kiigazodás nincs, de még a reménysége is úgy eltemetődött, hogy két fiskális sem képes kibogozni. Mert régen, ha valami elakadt a községnél, ott volt a járás vagy akár a megye, hozzáértő emberekkel, utolsó állomás lett a főváros, de akkor már mindent megmozgattak, és a rend helyreállt.
Most? Kemény szavakkal rázzák le magukról a problémát az illetékesek, amiből az derül ki: félretett emberek a falusiak, és unió ide meg oda, nincs kilátás, hogy ez megváltozzék. Fut ki alóluk a föld, a közösbeli osztatlan területeknek egyszer csak sohasem látott gazdája támadt. Soha nem volt nagybirtokok születtek, de hogy honnan, kiktől vették meg a földet, annak nincs megmondhatója. Új grófok, senki-bárók, nem is látja őket senki, de a felhajtóik úgy intézkednek, mintha övék volna minden a diófáig. Vendégeim nem fukarkodtak a becsmérlő szavakkal sem, bár tudják, az nem orvosság, csak éppen könnyít magán vele az ember.
A fontosabb és tanulságosabb téma ebből következett: mi lesz velük, belőlük, egyáltalán azokkal a fővárostól messze élő milliókkal, akiknek nincs gazdájuk? A földművelési és vidékfejlesztési vezetőket kár volt még említenem is, mert arra csak azt mondták, a legnagyobb ellenségeik. Semmit időben nem közöltek velük, a pályázatok el sem jutottak hozzájuk, mindenből kihagyták és hagyják őket, a paraszt nem téma, ezt kapják lépten-nyomon, hogy lehet ezek után boldogulni? A beszélgetésünk olyan irányba fordult, hogy miközben értük nem mozdult senki, az elmarasztalás mégis őket érte: a magyar vidék, az ott élő emberek még a választáson is gyöngén szerepeltek, nem is igen mentek el szavazni. Hivatkoztak valami térképre is, ami állítólag arról árulkodik, hogy kettészakadóban az ország. És ennek mintha ők lennének az okai. Valamikor a Viharsarok szegényeiről könyveket írtak, amikben az is benne volt, sehol olyan őszinte öntudattal nem állt ki senki saját igazáért, mint ők. Igaz, akkor voltak pártjaik is, de mostanra mind elfogyott. Persze az is igaz, tették hozzá, hogy amit a kisgazda vezetők a közelmúltban végbevittek, szégyen a nemzeten.
A tétel úgy summázódott: a magyar vidéknek, az ott élőknek nincs gazdája. A nagy harácsolásban szétverték az írmagját is szervezeteiknek. Azokból, akik nyúlnának értük, mert a szavazatukra persze szükség lenne, ők nem kérnek. Nem kérnek azokból, akik nem restellik hirdetni: ugye hogy jobb volt a téeszidőkben? Márpedig azt tartják, hogy a kommunistáknál ártóbb ellenséget rájuk nem hozott még a sors. A falut ők törték meg, a régi családias összetartozást ők verték szét, az ellenségeskedés magvát ők vetették el, hasznát ők élvezték. Belőlük, az ő támogatásukból tehát nem kívánnak részesülni.
Ki is lesz, aki értük kinyújtja a kezét? Nyersen, elhallgatás nélkül fogalmaztak: a Fidesz tőlük távol áll, az MDF, mikor hatalmon volt, akkor sem ért el őhozzájuk. Azt, hogy SZDSZ, ki sem ejtik a szájukon, a szociáldemokratának hazudott utódpártot se szívesen emlegetik. Hová tűntek az igazi agrárpártok? – kérdezik. Nem érzi az ország jobbik fele sem ennek hiányát, hogy innen eltűnt minden hasonló? Aki nem áll a lábán, akit nincs, aki irányítson, az csak sodródik. Szép, szép, hogy a jelenlegi országrontó vezetés most azért megkapta a maga pofonját, de ezt – mint mondták beszélgetőtársaim – nem ők adták. Mert ők inkább otthon maradtak. Intő figyelmeztetés az is, hogy ahol megmaradt a régi kolhozvilágbeli vezetés, ott a nemtörődöm emberek egy része odacsapódott a volt tanácselnök, ma polgármester szűkebb társaságához, és velük szavaz minden alkalommal. Sok még a nyájember, aki megy a többi után, azt sem tudva, hogy veszejti el saját magát. Szép számmal adódnak pénzen, pálinkán, pogácsán vettek is, azok is a más malmára hajtják a vizet.
Szomszéd falujukban például harmadjára is a volt tanácselnök lett a polgármester. Elvált felesége pedig azt hirdette: az még akár negyedszerre is megválasztatja magát, hiszen másból nem élhetne meg, semmihez nem ért. Se iskolája, se szakmája, de a pártja támogatja.
Nem rejtettem véka alá, hogy az én kedves látogatóim egyenes emberek, akik azon frissiben kipakolták az érkezés öröme után a félelmüket. El ne szaladjon már velünk a ló! Ha mostanában már megtanultunk jobban figyelni egymásra, egyetlen megkönnyebbülés után ezt kell mélyíteni. Elköszönéskor azt mondták jó szemű és jó gondolkozású atyafiaim: Közel van az a 2006! Közelebb, mint a többség hiszi. Aki csatát nyert, nem biztos, hogy a háborút is megnyerte. Magyar betegség – tették hozzá –, a korai örömben elfelejtjük, mindennek lehet böjtje.
Napok múltán sem tudom felejteni a hallottakat. De most is megértettem: nem rágódni kell az igazságokon, hanem elébe kell menni az időnek. A magyar vidék gondja az ország gondja. Ha az ott élő ember ennyire elhagyatva érzi magát, akkor sürgősen segíteni kell rajta. Erre a kormányra ahogy eddig sem, ezután sem számíthatnak. A nemzeti, konzervatív erőknek kell tehát felkarolniuk őket, hiteles szavakkal megmutatva, hogy a most ellenzékben lévő pártok szívükön viselik a parasztság, a vidék sorsát, és tenni is tudnak értük. Mert vetni, aratni holnap is kell. És azt senki nem végzi majd el helyettük.
„Országot kell építeni, meg kell szegényt békíteni”. Ezt már az 1930-as években megfogalmazta Sinka István, a költő, de időszerűsége nem változott. A Zsellér Jánosok most is segítséget kérnek, és várnak, és ne felejtsük: kétszer ad, aki gyorsan ad.