Köznapló

Június 23., szerda
Azt hiszi az ember, mikor pontot tesz egy történet végére, befejeződött. Nem, mások folytatják. Szép polgárlakásban jártam, egy házaspár kért, látogassam meg a Király utcában. A férj kürtös volt az Operában, a feleség tanárnő, korkedvezménnyel mentek nyugdíjba, sok olvasnivaló van, és szeretnék szellemileg utolérni magukat, mondták. A Regnum Marianum miatt hívtak, 2002 márciusában írtam a templomról, azóta megjelent egy könyv, és kiderült, a templom titka terebélyesebb, mint volt azelőtt. A könyv a templom utolsó plébánosáról szól, Tóth Jánosról, elém teszik, lapozzak bele, találjam meg, hol ír az apát arról, hogy Mindszenty mellett volt a börtönben, de ne keressem, nincs róla egy szó se, a könyvet furcsán szerkesztették.
Csend lesz, szűk és riadt, amelybe az ember beleborzong, ők is tudják, amit én, hogy Tóth János ürítette ki a templomot lerombolása előtt, neki kent mézet a madzagra Kossa, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, azzal biztatta, a helyére kápolnát építenek a föld alá, amire a plébános csak annyit mondott: fényből nem bújik a föld alá – de erről se olvasni az életrajzi könyvben, pedig tavaly adták ki, itt, a szabad Magyarországon, címe: A kegyelem virágszőnyege, kiadója pedig a Papirusz Book.
Itthon felütöm Mindszenty emlékiratait, olvasom, hogy az érseket 1955-ben Püspökszentlászlóra vitték, és Rajnai ezredes engedélyezte, hogy legyen mellette egy asszisztáló pap. A 391. oldalon az áll, Rajnai „új reverendát hoz számomra és egy papot. (…) A lelkész átadja az apostoli kormányzó igazoló iratát. Tóth János általam beiktatott plébános volt Budapesten, elmozdították. Rákosiék lerombolták plébániatemplomát, a Regnum Marianumot, hogy helyébe Sztálin monstruózus szobrát állíthassák. Végre felszentelt pap van mellettem. Oltárnál, asztalnál, séta közben.” Ezt írja Mindszenty, s még tizenöt helyen említi a könyvben Tóth János nevét, míg Tóth János hallgat ugyanerről.
Az apát történelmi utak metszéspontjában állt, megbízással küldhette közénk a Teremtő, egyénisége és pályája ezért volt kivételes. Kisfiúként Fehérváron Prohászkának ministrál, Bécsben papnövendék, ott szentelik fel a Pazmanaeumban, első állomáshelye Dorog. Két évtized szolgálat után a Mátyás-templom plébánosa lett, 1967-től címzetes apát, műveltsége papi körökben is rendkívüli: tíz nyelven beszélt. Életrajzát szünet nélkül írta, feljegyzéseinek és beszédeinek terjedelme negyven kötet, 2002-ben, mikor meghalt, e hagyaték a terézvárosi plébánián volt, Tóthné Kiss Valéria, a könyv gondozója mégis csak morzsákhoz jutott hozzá, s ahogy fogalmaz: a plébánián nem látták szívesen. Nem tudni, mi áll a negyven kötetben, leírta-e az apát a Regnum elpusztításának körülményeit, vagy azt, hogyan került Tóth János Mindszenty mellé.
Sok minden kiderülne az egyház történetének szörnyű éveiről, ám a hagyatékot a plébánia mintha sajátjaként kezelné, semmi jel nem utal arra, hogy bárki kézbe vette volna kutatási céllal. Tóth János nem a maga akaratából lett közszereplő, de az lett, s ami vele történt, közügy, a történelem része. Csendben élt, és csendben halt, de mindaz, amit tudott, átírhat sok könyvet, amelyek hamisak, még mindig hamisak.

Június 25., péntek
Nagy szerencse, mikor az embert kézen fogja a véletlen, és vezeti, ha hagyja magát. Én hagyom, s ez már sok jóval megajándékozott. Egy Múzeum körúti boltban pillantottam meg nemrég a keleties könyvborítót, a szerző neve ismeretlen volt: Maalouf, a cím annál ismertebb: Szamarkand. Jártam ott, akkora élményt utazás se azelőtt, se azóta nem adott. Megvettem a könyvet, olvasni kezdtem, egyre jobban elragadott; magyarázata Omar Khajjám, a XI. századi perzsa költő, matematikus és csillagász, ma zseninek mondanák. Vele sétáltam Szamarkandban, Maalouf mutatta az utat, s mert ceruzával a kézben olvasok, hamar aláhúztam egy mondatot: „Az udvari élet nem nekem való, egyetlen álmom, egyetlen ambícióm, hogy egyszer legyen egy csillagvizsgálóm rózsakerttel, és hogy szenvedélyesen vizsgálhassam az eget, egy kupával a kezemben, egy szép nővel az oldalamon.”
Nem olvastam tovább, elővettem a régi fényképeket Szamarkandról, a medreszékről, Timur mauzóleumáról, a bazárról, a dinnyeárusról, és úgy éreztem, nagyon pontosan fogalmaz Maalouf: egy férfiember, ha elnyeri mindezt, mindent megkapott: szépséget, mámort, a végtelent egy rózsában, mert abban ugyanúgy ott van, mint fenn a csillagos égen. Miért akar az ember ennél többet? Miért küzd olyan erővel azért, hogy boldogtalan legyen?

Június 27., vasárnap
Közteret akar, a térre pedig szobrot egy amerikai businessman egy amerikai elnöknek. Stephen A. O’Connor, a Budapest Business Journal vezérigazgatója nyakig republikánus, s le szeretné szedni az utcanévtáblát, amelyen egy demokrata elnök, Roosevelt neve áll. Reagan tér, ezt akasztaná a helyére, s ott lenne a szobor is. O’Connornak nyilván sok pénze van, ez bátorítja fel, hogy a magyar fővárosban dűtsön-borítson, ráadásul olyan téren, ahol két szobor is áll: Széchenyié az egyik, Deáké a másik, bár az utóbbi nem áll, hanem ül. A derék miszter úgy hiszi, az egész világ kisebb és nagyobb Amerikákból áll, azaz minden és mindenki megvásárolható. Téved, s aki olvassa, adja át neki: élhetnek, halhatnak nagy és még nagyobb amerikai elnökök, amíg egy kicsi, sánta magyar zsidó embernek, Vámbéry Árminnak se utcája, se szobra Pesten, a nyomuló jenkik várjanak sorukra, vagy ha sok pénzük van, szálljanak be, hogy mielőbb felállítsuk a nyelvtudós szobrát.
Vámbéry szobra egyébként egy fotókiállításról jutott eszembe: Turai Sándor és Varjú Zoltán Mihály felkutatták a Dunakanyar zsidó emlékeit, s képeiket kiállították a váci művelődés házában. Szerények voltak, nem magukat mutogatták, vagy mint Chochol Károly mondta megnyitójában: „rendületlen hűséggel” dolgoztak. A jelzős szókapcsolat megfogott, talán azért, mert az ilyesmi nálunk ritka tünemény. Sikerért, pénzért vágtázó figurákba ütközünk egyre, ezért hiszik, amit a zokogó Juhász Gyula írt versében Gulácsynak: „Csak egy a mentség, egy csak: a siker!”
Nem csak ez… Mondanám e két angyalnak, Lajosnak és Gyulának, van más út, nézzétek a zsidókat, kitartó hűséggel keresik, kutatják a magukét. Hiába pusztított el annyi mindent az idő, erőt nyernek a régiek hitéből, szelleméből, ez hozta létre váci iskolájukat, ebből épült Rotschild fakereskedő szép háza az országút mellett Verőcén vagy földszintes zsinagógájuk Vámosmikolán. Jó példa, el kéne tanulni, s rendületlen hűséggel indulni a magyar múltba, kiásni, felkutatni és közkinccsé tenni, ami megmaradt, hogy visszakapjuk az elvesztett erőt, amelyet csak eleink példájából nyerhetünk meg, csak abból s csak így!

Június 30., szerda
Figyelem a dolgokat, egyre kevésbé hagynak békén, mondhatnám: kezd a bőrömre menni a játék. Annak idején azt hittem, hazamennek az oroszok, az ablakon bezörget a demokrácia, lesz mindenhová érvényes útlevelem, lefordítják a tiltott könyveket, nemcsak babgulyás és brassói lesz a kisvendéglők étlapján, s ha kedvem tartja, átruccanok, és megnézem Bécsben a nagy Monet-kiállítást – ilyesmikre gondoltam, és megvalósult csaknem mind, de másként, nagyon másként.
Hirtelen furcsa idegenek toppantak elénk, azt mondták, mindennek ára van, hangszereinken rögtön feszesebbre húzták a húrt, majd új kottát tettek elénk. Ebben a fals hang is jelölve volt, játszani kell, mint a többit, mondták, aki tagja lett a Nyugat zenekarának, csak egy irányba húzhatja a vonót. Az idegeneknek tolvajkulcsuk volt, nyitotta a lakásunkat, a konyhánkat, a lelkünket, ki is nyitották őket, és közölték, legjobb a New Age szerint élni, ami pedig a kőtábla parancsait illeti, időnként muszáj eltérni tőlük. Mire nagy nehezen megértettük mindezt, új kívánalmakkal jöttek. Egyet kell értenünk azzal, hogy a genfi konvenciók iszlám foglyokra nem érvényesek, hogy aki hazájában harcol a megszállók ellen, az terrorista, s mindenekelőtt hinnünk kell Bushban, küldetéses ember, Istentől kapott felhatalmazást, ezért foglalja el a világot, és ezért vezeti be mindenütt az amerikai demokráciát. Ugye értitek, kérdezték, s csodálkoztak, milyen nehézfejűek vagyunk.
Itt tartottunk, mikor azt mondták, van még egy ráadás: a berlini „melegfesztivál”, úgy kell néznünk, mint az ember szabadságvágyának ősi, igaz megnyilvánulását, és ítéljük el Varsót, a lengyel főváros tetű város, nem engedi, hogy ott is utcára vonuljanak a homoszexuálisok.
Erről a fesztiválról különvéleményem van, pár éve ott voltam, és láttam a járdaszélről, mi folyik, meg mernék esküdni, a tévében a műpimpili himbálója ugyanaz volt és ugyanabban a gúnyában, mint annak idején, bár a műtag színei kicsit megkoptak, s látni való volt, hogy szabadság ide vagy oda, a fiú nem tudott kiteljesedni a himbálásban, tényleg lehet, hogy valami baj van a világgal.
Hogy mi a baj, és mi fontos a homoszexuálisok ügyében, erre tisztességes választ Berlinből sose kapunk, ha ilyet szeretnénk, Pasolinihez forduljunk. Az olasz filmes pályája elején észrevette, a szegényekre, a kültelkek nyomorultjaira senki nem figyel, legfeljebb akkor, ha csatlakoznak a műpimpili-himbálókhoz. Pasolini a szegényekkel tartott, akiknek nincs rózsaszín teherautójuk, és nem érdekli őket, házasságot köthet-e két azonos nemű, ezért hiszem, hogy aki a „kirekesztettség” szóval érvel bárhol, s közben nem a szegényekre gondol, az tisztességtelen alak, de úgy is mondhatom, hogy rongy ember.