Magyar szakemberek vezetik az Európai folyami örökség (European Fluvial Heritage) című programot, amelyet a szlovéniai primorskai egyetemmel és két franciaországi régészeti kutatóintézettel együtt indított meg a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársa, Tóth János Attila régész. A három ország közötti együttműködés tavaly októberben kezdődött. Az Európai Unió Kultúra 2000 nevű pályázatán elnyert százezer euró összköltségvetésű, egyéves munkáról szóló szerződést a minap írták alá.
Dokumentumok szólnak ugyan róla, mégis csak sejtéseink lehetnek arról, mi mindent rejt a vizek mélye. Ma már az UNESCO és a műemlékvédelem világszervezete, az Icomos (International Council on Monuments and Sites) is feladatának tekinti a víz alatti örökség kutatását. A víz alatti régészet azonban még fiatal tudomány, amint arról korábban is beszámoltunk (lásd: Csobbanás a múltba. Magyar Nemzet Magazin, 2002. július 20.). Jelentőségéről a francia Cousteau kapitány győzte meg a nagyvilágot szakszerűségre törekvő munkájával és ismeretterjesztő filmjeivel. Magyarországon a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal fiatal régészei tanulták ki a mesterséget – személyes kapcsolataiknak köszönhetően – francia kollégáiktól 2001-től. Fő céljuk az volt, hogy – tekintet nélkül az ott található tárgyak korára – összeállítsák Magyarország víz alatti régészeti topográfiáját, azaz a víz alatti lelőhelyek jegyzékét.
A Szlovéniával és Franciaországgal együtt végzett munka a közös európai múlt pontosabb megértését is segíti. A szakemberek ezúttal az Európa folyóvizeiben fellelhető leletek kutatására összpontosítanak, a sokáig méltatlanul háttérbe szorult folyami régészetre. Méltatlanul, mert a XIX. század előtti időkben a folyók jelentették a fő közlekedési útvonalakat, kiemelkedő szerepük volt tehát az európai civilizáció történetében.
A folyami régészetben Franciaország jár az élen Európában, a magyar és szlovén szakemberek sok mindent elleshetnek tőlük a közös munka során. A régészek a Charente folyó mintegy százméteres szakaszán végeztek víz alatti felderítést. Tucatnyi hajóroncsot, cölöpépítményeket és rengeteg középkori fegyvert találtak. A legérdekesebb leletek viking jelenlétre utalnak.
Július második felében kezdődik a munka második, magyarországi szakasza. Tóth János Attila vezetésével ekkor a Mosoni-Dunán, Kunszigeten, Öttevény mellett végeznek geofizikai, majd augusztustól víz alatti felderítést a folyóban felfedezett romok körül. Annyit biztosan tudnak róluk, hogy római koriak, de azt is feltételezik, hogy talán a hajdani kikötő részei. Ha ez bebizonyosodik, annak igen nagy lehet a jelentősége, hiszen Európában – a híres londoni rakparton kívül – alig ismerünk módszeresen feltárt folyami kikötőt.
Ősszel, októberben Franciaországban folytatódnak a kutatások a Yonne folyó torkolatában geofizikai felmérésekkel, majd novemberben Szlovéniában, ahol a Ljubljanica folyó medréből már eddig is nagyon sok fegyver került elő. Zömük kelta és római kori, a régészek úgy gondolják, valamilyen szertartás során kerülhettek a vízbe.
Érdekes információkkal szolgált a magyar búvár régészeknek áprilisban és májusban az a tiszai felderítés, amelyet – Szeged város és szegedi vállalkozók támogatásával, Tóth János Attila vezetésével – az Octopus nevű tengeri régészeti kutatásokra specializálódott egyesülettel közösen végeztek. Az 1723-ban elsüllyedt dereglyét keresték, amely vízi úton több más hajóval együtt Gyulafehérvárról szállított kiemelkedően fontosnak tartott római kori feliratos köveket Bécsbe. Az egykori expedíciót Giuseppe Ariosti vezette. Az ő leírásából tudjuk, hogy egy hajó a Tiszán süllyedt el. Még abban az évben megkísérelték kiemelni, de nem sikerült.
A XVIII. századi hajózásról keveset tudunk, csak hajóábrázolások ismertek, hajóalaprajzok, -tervrajzok nemigen. Ha sikerülne megtalálni az ominózus dereglyét, az sok mindenre választ adhatna. Április végén először a Geomega Kft. végzett geofizikai felmérést a Tiszán. Szeizmikus műszerrel pásztázták végig a folyómedret Szegednél, a belvárosi szakaszon, a két híd között. Megállapították, hogy dombocskák sorjáznak azon a részen, ahol a régi vár és a kikötő állt. Egy részük biztosan akkor került a vízbe, amikor a várfal egy része 1692-ben beledőlt a Tiszába.
A geofizikai felmérés eredményeinek felhasználásával háromdimenziós digitális térkép készült erről a Tisza-szakaszról. Június második felében először az Octopus egyesület búvárai szálltak le a mélybe, folyamatos telefon-összeköttetésben maradva a régészekkel. Egy majdnem teljesen ép, felborult hajóroncsra és több más, ugyancsak hajóroncsra utaló fadarabra bukkantak. Az egyikből mintát vettek, és évgyűrűkeltezéssel, dendrokronológiai vizsgálattal megállapították, hogy legkorábban 1864-ben vághatták ki azt a fát, amelynek a maradványát megtalálták. Nem lehetett tehát az 1723-ban elsüllyedt, keresett dereglye.
Június 22-én és 23-án a régészek merültek víz alá, hogy végigkutassák a felborult hajóroncsot, és mintát vegyenek belőle. A különös formájú hajó 18 méter hosszú és 2,5 méter széles volt, a feneke kilyukadt. A kutatók egy sajátos elszívóberendezéssel „kiporszívózták” az üledék felső részét, de rakományt nem találtak. Ez sem lehetett tehát a keresett hajó. Sikerült azonban érdekes építéstechnikai megfigyeléseket tenniük. A lapos fenekű hajó bordáját egyetlen fából faragták ki valamikor, és kovácsoltvas szögekkel erősítették a hajópalánkhoz. A tömítést kisméretű vaskapcsokkal rögzítették a deszkák érintkezési felületéhez. Ilyen részletekre nem derül fény a hajóábrázolásokból.
A „kiporszívózott” üledékben késő bronzkori és XVIII. századi kerámatöredékeket találtak a régészek. Ebből arra következtetnek, hogy valahol a közelben bronzkori lelőhely is lehetett, amelyet a Tisza lassan elmosott. Mindez a szegedi belváros történetéhez szolgáltat adalékokat.
Magyarország segítette ki Ukrajnát
