Messziről, szuronnyal

Csáth Géza a mai napig képes meglepetést okozni a magyar olvasók táborában. Nem vállalta a közszereplést, a messiási küldetést, nem lett Ady Endre – rövid időszakot leszámítva nem ostorozta nyíltan és élesen korának társadalmát. Pedig a képessége és tehetsége kétségtelenül megvolt hozzá. Több mint kilenc évtizednek kellett eltelnie, hogy irodalmi alkotásain, novelláin túl az utókor magyar társadalma erre felfigyeljen. Talán nem véletlenül. A történelem viharai, az ötven évig tartó diktatúra nem kedvezett Csáthnak, nem adott lehetőséget arra, hogy a korról alkotott félelmetesen pontos diagnózisa nyilvánosságra kerüljön.
„Mik a múlt esztendőnek az eredményei, tanulságai, értékei: és mik a kárai, veszteségei? A kára sok. I. Egyéni szabadság, függetlenség, tulajdonjog – ezek mind veszendőbe mentek. Kiderült az, hogy ez nemcsak most történt meg, hanem mindig mindannyiunkkal megtörténhetik. Hogy tehát még sokkal kevésbé vagyunk e földön és e hazában szabadok, biztonságban lévők, függetlenek, mint eddig hittük. II. Tényleges pénztár volt: 4000 korona biztos bevétel augusztusról és kb 1000-1500 korona kereset Budapesten ősszel. Tehát: veszteség 5000 korona. III. Egy ábránddal szegényebb lettem. Azzal a hittel, hogy háború esetén az emberek megváltoznak, jobbak lesznek, jóindulatúak lesznek, szívesek, kedvesek egymáshoz és főleg kötelességtudók minden ízükkel, ügyesek, okosak, belátók, hiúságukat a köz érdekében, a cél érdekében levetkőzők. Nem ezt tapasztaltam. Az emberek ma is komiszak, irigykednek, lustáknak, butáknak, hiúaknak, belátást nem tanúsítóknak mutatják magukat. Ez volt a legfájdalmasabb tapasztalat. Amikor pl. láttam, hogy egy ügyes, okos, praktikus ötlet, amiből 100 embernek lett volna előnye, és egy egész kórház működtetését javította volna meg (Mobil. Res. Spital), lefújatik csak azért, mert nem a parancsnok jött rá, akkor tisztában voltam, hogy az emberek gonosz butasága sohase ki nem irtható.

A haszna? I. Az év legnagyobb, legbecsesebb ajándéka az életnek az az új értékelése, amelyet ezek a válságos idők adtak nekünk. Az ember mindent az élethez és a halálhoz mér. Állandóan egy örömtöbblete van azon révén, hogy ha beteg is: de még él, vagy része lehet a polgári életnek ama közönséges rekvizitumaiban, amelyek a mindennapi használat folytán már értéküket vesztették, amelyek most mint nagy kultúrértékek és gyönyörforrások szerepelnek. Pl. Jó * gitás, meleg szoba, jó fehér ágy, meleg tea, tisztességes étel, finom dohány, egy jó könyv, jó papír, ténta, előkelő parfüm, töltőtoll, Walker-jegyzőkönyv Bach szonátáinak hegedülésére, egy szabad délután (ha van), jó módorú, művelt emberekkel való érintkezés. Mindezekről a hadi életben teljesen le kellett mondani. Egyik, másik megvolt, de nem alkottak egységes, összefüggő láncolatot. Mióta háború van, mióta megkóstoltam a kényszerűség szolgaságát, az életveszedelem ízét és a pokoli szenvedésekre való kilátás mérges italát, azóta nincsenek meg a régi complexeim. Eltűntek a csalódottságaim (mintha elfojtották volna), az apró lelki fájdalmak, amik másoknak tetszenek. Hogyan jöhetnek azok szóba, ha az ember halálra sebezve haldoklik, három éjjel fekszik vérben, vízben a fagyos szeles éjszakában, és a negyedik nap reggelén egy ellenséges katona jön, aki már messziről feltűzött szuronynyal közeledik, és a védtelenbe belemártja a fegyverét. Igen, igen nagy haszonnak tartom ezt a lelki egész életre szóló lelki leckét. (NB. Csak az részesülhet benne, aki valóban harctéren élt, az ellenségtől legalábbis 10-15 km távolságban.) Ma nem bánt, hogy tehetségtelen írók előbbre jutottak, mint én. Hogy sok minden nem úgy ütött ki, mint ahogy szerettem volna. Hogy mérget kell fogyasztanom (ezelőtt emiatt nemritkán veszedelmes depresszióim voltak). Hiszen annyian, de annyian, akik sohase tették magukat érdemessé a korai halál büntetésére – mint én –, már rég a föld alatt pihennek! Hogy sok vágyam nem fog beteljesülni. Hogy a szerencse nem tüntetett ki különös kegyével – mint ahogyan az ember még 25 éves korán túl is képzeli: ezt érdemelném! … Mindez most semmiség! Az ember valóban örül, hogy él, kevéssel megelégszik. Szóval boldog életnek legfőbb kritériumát, az önmagával való elégedettséget a háború nagymértékben * Megtanul az ember elégedettnek lenni. »Örülj, ha e percben nincs semmi különös baj!« Így hangzik a tanítás, s a példák olyan világosak, amikkel ő megmagyarázza a tételét, hogy az ember, a tanítvány valóban meggyőződéssel örül.
Ez a háborúnak minden haszna, de nem merem mondani, hogy egyénileg ér anynyit, mint az összes többi egyéni kár. Tehát pl. az én esetemben megér 5000 koronát.
Sokat gondolkodom, mi lesz a háború vége. A múltkor leültem Walkerem mellé, ceruzát vettem elő azzal az elhatározással, hogy kiszámítom a fejleményeket. Mert hiszen a jelenben kell lennie, amiből a jövő kialakul.
És rájöttem a következőkre.

A háborúban az entente-hatalmak közül eddig a legroszszabbul áll Franciaország. A legtöbbet vesztette (aránylag sokkal többet, mint Russia, emberben, pénzben és területben is!), és legkevesebb hasznot remélhet még győzelem esetén is. Ha az entente győz – Franciaország legfeljebb visszakapja azt, amije volt a háború előtt, de Elzászt nem. Ilyen nagy győzelemre, amely ezt eredményezhetné, az entente nem képes, az világos már az eddigiekből is. De a status quót, vagyis a háború előtti területeit Franciaország már ma is békekötéssel megszerezheti. Ezt Németország neki szívesen odaadná semlegesség és leszerelés fejében. Akár ma. Ha tehát Franciaország mégse köt békét, úgy azt csupán Anglia és Oroszország kedvéért teszi. És ez – bármennyi francia pénz légyen is Oroszországban, tehát bármennyire érdeke is Franciaországnak az oroszok győzelme – mégis valami nem természetes dolog. Mert a vér olyan drága portéka, amiért a pénz nagyon szegényes ellenérték. Ezt mindjobban érezni fogja ez a szerencsétlen, különben is néptelenedő ország. Hogy ő éppen nem engedheti meg magának azt, hogy más nációért ontsa a vérét. Tehát különbékét kell kötnie. A magam részéről, ha német kancellár volnék, rábírnám a császárt, hogy ajánljuk fel Franciaországnak még Elzász-Lot. visszaadását is. (Ezért cserébe szövetséget követeljünk tőle, amely azonban 1916-ig csak mint jóindulatú semlegesség nyilatkoznék meg.) Ez esetben Németország fényesen elbánhatna Angliával is és az oroszokkal is, és a három nagyhatalom France + Deutschland + Ausztria-Magyarország megosztozna a világuralmon, felosztaná Oroszországot (Ukrajnát, Lengyelországot visszaállítaná), és megosztozna Indián és az összes brit gyarmatokon is. Ez volna finom szép, nagy terv és nem kivihetetlen.
Mert egészen bizonyos, hogy amint a német ajánlat köztudomásúvá válnék, a francia nép elseperné piszkos szájú demagóg vezetőit, Poincaré, Millerand, Delcassé urakat, és egy valóban polgári, derék kormányt és elnököt választana magának.
Ismétlem tehát: a békének első lépése lesz Franciaország és Németország különbékéje. Miért? Mert Franciaország be fogja látni, hogy csak veszteségei és nagy kockázata mellett az ő haszna lesz a háborúból (közös béke esetén) a legkisebb” – írta Csáth Géza 1914. december 31-én öccsének Trencsénből.
Csáth a magyar irodalom furcsa, mai napig misztikus alakja. Ismerjük munkásságát, de őt mégsem ismerjük teljes egészében. Nem látjuk át filozófiai felfogását, politikai nézeteit; annak ellenére, hogy a Magvető Kiadó Szajbély Mihály gondozásában 1995-ben Rejtelmek labirintusában címen kiadta összegyűjtött esszéit, tanulmányait, újságcikkeit. A terjedelmes kötetet alaposabban forgatók tanulmányozhatják a politikus Csáthot, aki már 1904–1905-ben igazolja: a tizennyolc éves ifjú gondolatai korának legkiválóbb szellemi áramlatait tükrözték.
A ’48-as alapokon álló Brenner családban természetes volt Kossuth mély tisztelete, ami a gimnazista ifjúnál is érzékelhető. Csáth a belpolitikai feszültségek idején kezd a Bácsországban és a Bácskai Hírlapban politikai témákat publikálni, amikor az uralkodó Fejérváry Géza bárót nevezte ki miniszterelnöknek. A Szajbély által gondozott kötet írásait elemezve szembeötlő: Csáth már 1905-ben világosan felismeri azt, amit a nagy tudósok csak a század közepén mertek papírra vetni. Nevezetesen, hogy Európa a századelőn vesztette el elsőbbségét a világporondon. Az író modernizációt követel, radikális megoldással: „a régit pedig dobjuk a szemétre” – mondja. A Herbert Spencer-i, nietzschei filozófiához, a darwinizmushoz, az igazság megismerésének és a természettudományok tévedhetetlenségének kérdéseihez tér vissza újra meg újra.
Csáth gondolatvilága, politikáról és filozófiáról vallott nézetei a polgári radikálisokhoz állnak a legközelebb, egyedül a nemzetiségi kérdésben nem azonosult a Jászi Oszkár nevével fémjelzett tézisekkel. Utóbbira a nemzetiségi környezet, Szabadka fordulatokban gazdag politikai élete adhat magyarázatot: a vegyes etnikumú területeken a magyar értelmiség érzékeli a nemzeti ébredés folyamatát, pontosan látja a pánszlávizmus veszélyét.
Ismeretlen és publikálatlan háborús memoárjai is bizonyítják: Csáth látta a magyar társadalom megrekedtségét. Látta és tudta, hogy a helyzetet orvosolni kell, s azt csakis mély, nehéz reformokkal – a választójog és a földosztás megvalósításával lehet megvalósítani. Szociálisan érzékeny volt, de nem volt szocialista. Gyűlölte a rendszert, melyben élt, de gyökerei ahhoz kötötték. A társadalom jobbítását akarta, nem a polgári értékrend elsöprését. Amerikát tartotta példaképének. Hitt a társadalom jobbításának lehetőségében, hitt a tudás térnyerésében. Reménykedett Magyarország szellemi és gazdasági felemelkedésében.

Meglátásai néha lélegzetelállítóan pontosak. Már 1914-ben előrevetíti a trianoni határokat. A német–francia összeborulás, az egységes Európa álma száz évvel ezelőtti jóslata bekövetkezett. Ahogyan a japán–amerikai háború, a nagy háborút követő második világháború is. Vagy az őszirózsás forradalom és az azt követő vörösterror ínséges hónapjai. Csáth rendelkezett azzal a felismerési készséggel, hogy a tények és események mérlegelésével korát meghaladó dolgokra világítson rá. Hajlott a kompromisszumokra, a kompromisszumos békére. 1914-ben sem tartja lehetetlennek Elzász és Tirol átengedését a béke érdekében. Ugyanakkor a háborús erőfeszítések időszakában tapasztaljuk kettősségét is. Bizonyos kérdésekben egyszerre volt szilárd, más tekintetben viszont nagyon is képlékeny, sőt megalkuvó. Az általa készített matematikai számításokat figyelmen kívül hagyva töretlenül hisz a végső győzelemben. Csupán egyszer inog meg – Olaszország hadba lépésekor, hogy aztán visszatérjen a győzelem álmához. A háború mozgatórugóit, céljait ellenben világosan felismerte. Érzékelte, hogy a fő csata az erősödő Németország és a gyengülő, ekkor már az Egyesült Államok által is szorongatott Anglia között folyik a világelsőségért. A háború legvégén, mikor már minden elveszett, magánlevelezésében megvallja sejtését: Angliával nem lett volna szabad háborúba bocsátkozni.
1918-ban írja orvosi rendelőkönyvébe: „A németek sok nagy hibát követtek el. 1. Amikor a háború kitörésekor nem ajánlották fel azonnal Elzászt a franciáknak. 2. Amikor nem látták be, hogy gyarmataikat csak meghunyászkodás árán tarthatják meg, tehát nem várták be a Grey-féle konferenciát. 3. Amikor a belga területekről nem jelentették be azonnal (csak mert ők kezdettől gyengébb felek voltak), hogy visszaadják és helyreállítják. 4. Amikor a háború folyama alatt nem igyekeztek mindenáron Franciaországot kielégíteni és kibékíteni. 5. Amikor Amerikával kikötöttek. 6. Amikor arra számítottak, hogy Angliát és Amerikát bármi úton-módon mint nem győzőket békére kényszeríthetik. (A történelem tanítja, hogy Anglia sohase nyugodott meg, míg ellenségeit végképp le nem verte.) 7. Amikor nem látták be, hogy az ő kitartásuk bármily hosszú * is, de Anglia és Amerika kitartása (épp mert ők 1/3 és 1 erővel is már egyensúlyt produkáltak) még szívósabb, könnyebb és hosszabb kell legyen. 8. Amikor nem hangsúlyozták, hogy a breszt-litovszki béke csak kénytelen kard-béke, és azonnal hajlandóak megegyezéses békére Oroszországgal szemben is, ha ők is ilyet kapnak. Ez túl sok, túl nagy mulasztás volt.”
Csáth diplomáciai meglátásai, tehetsége, tájékozottsága – itt-ott tapasztalható tévedései ellenére – eléri, egyes esetekben pedig meghaladja kora értelmiségének színvonalát. Mint Freud első magyarországi követője korán felismerte a társadalom, a tömeg manipulálásának veszélyes fegyverét. Ahogyan a magyar társadalmat a mai napig mérgező bürokrácia, az egyéni önzés, a kicsinyesség rombolását. Feljegyzéseiből tudjuk, hogy nem örült az általa gyűlölt Tisza István meggyilkolásának, a tömeg hatalomra jutásának. Sőt az események ilyen alakulása rémülettel töltötte el.
Csáth Géza kiadatlan háborús memoárja a Magvető kiadásában megjelent Fej a pohárban című háborús naplónak a szerves, kiegészítő része. Eljött az idő, hogy új dimenzióban, új térben helyezzük el Csáth Gézát. Úgy irodalmi, mint társadalom- és eszmetörténeti szempontból. Ehhez jó alapot szolgáltat memoárjai mellett öccsével, Brenner Dezsővel folytatott eddig még publikálatlan levelezése is. A történészek számára valóságos csemegét jelenthetnek ezek a források, hiszen meglehetősen pontos képet kaphatunk a korabeli Budapest mindennapi életéről s a kor uralkodó nézeteinek rendszerbe állításáról. Csáth halálának körülményeit is át kell értékelnünk, amire többek között öt évvel halála előtt – 1914-ben – öccsének írt levele ad támpontot.