A csúcson
Ray Charles hangja szinte elkábította az embert, édes, meleg hang volt ez, tele fájdalommal, amelyet a mély, déli gyerekkorban ismert meg. Maga az emberi jelenség is teli paradoxonokkal, de mégis része az amerikai álomnak. A semmiből a Carnegie Hallig.
Zenei hangzása megdöbbentett mindenkit – blues volt benne, rythm and blues, swing, country és western, gospel és spirituálé, jó adag dzsessz, de bizony rock and roll is –, ám mindez az ő lélekkel teli hangján: maga volt a soul. Ami a saját fusion zenéje volt.
Nagy tanítóinak vallotta Mozartot és Sibelust, Art Tatumot és Oscar Petersont, de egy dzsesszlemezlovas (mert Amerikában ilyen is van) azt mondta a lemezeiről:
Rock and rollt nem játszom!
Diszkográfia
Negyven saját albuma jelent meg, plusz kétszáz (!) gyűjteményes lemeze. Minden lemezkiadó-váltása egyben pályamódosítás volt: a Swinging Recordstól kezdve az Atlanticon, ABC-n át a Tangerine Musicig, QWEST-ig, a Warner Brothers Recordsig, sőt a Rhinóig. A diszkográfiája robusztus és szintetizáló – bár szerette ő a nyálasan érzelgős dolgokat is. (I Can’t Stop Loving You, Cryin’Time stb. Bizony, a régi jó családalapító számok, ebben is verhetetlen volt! Az ötvenes évek fülledt házibulijai nélküle nem lettek volna azok, amik, mondá S. Pista, a nagy információrobbantó, interjú- és életművész barátom.)
Isten áldja meg ezt a géniuszt, hogy gospelalbumot is kiadott! Attól kezdve csak úgy emlegették: A Tiszteletes. Miként Bruce Springsteen A Főnök és Neil Young Az Ember.
A legjobb albumai se tökéletesek, de nincs olyan, amelyiken ne lett volna legalább egy világsiker. Én a What’d I Sayt hallottam először a nővérem házibuliján, és azt hittem, egy újabb rock and roll sztárt ismertem meg. Nem is tévedtem nagyot. Tizennyolc éves korától ontotta a világsikereket: Hit The Road Jack, Hallelujah I Love Her So, Busted, Mess Around, Georgia On My Mind. Utóbbi nem a saját szerzeménye volt, de az ő előadásában vált Georgia állam hivatalos himnuszává. Az ezerkilencszázhatvanas évek végétől nem írt több saját számot: átdolgozta a legnagyobbakat a Beatlestől (Yesterday) Paul Simonon át (Still Crazy After All These Years) Melanie-ig (Look What They Done To My Song). Számtalan utánzója volt magának is, de például Aretha Franklin is, aki a soul nagyasszonya lett, neki köszönhette az indulását. Említhetném James Brownt vagy a szintén vak Stevie Wondert, sőt Percy Sledge-et, Joe Cockert és Billy Prestont is. Külön dolgozat témája lehetne, hogy a fekete kiadó, a Motown hangzására hogyan hatott. Némelyik átdolgozása jobb volt, mint az eredeti. Szorgalmasan vásárolta a szerzői jogokat, és egyre több koncertlemeze jelent meg. Beutazta a világot.
Képzeljétek, mondta egyszer, Európában szeretnek. Olyan lemezeimet dicsérték, melyeket már rég elfelejtettem.
Hogyan is felejthettük volna az olyan számokat, mint az Unchain My Heart, You Don’t Know Me, Rainy Night In Georgia, Baby It’s Cold Outside, Take These Chains From My Heart?
Magányélet
Mindennek azonban szörnyű ára volt. Ray Charles tizennyolc éves korától keményen kábítózott. De nem a könnyűeket nyomatta. Nem. A heroint, amelynek másik neve a halál. Tizenhét évig bírta. Ehhez bivalyerős test és vastag pénztárca kell. Egy átlagos ember tíz év alatt kinyúlik a hernyótól. Amikor először tartóztatták le, még elsimították az ügyet. De aztán a bostoni reptéren 1965-ben elkapták. A kényszerelvonó egy évig tartott. Valami viccet is vitt bele azért: 1966-ban jelent meg az I Don’t Need No Doctor és a Let’s Go Get Stoned. Mindenből dalt tudott csinálni. Végül amikor utoljára válaszolt egy interjúban erre a kérdésre, azt mondta:
Az emberek tudják, hogy a cigaretta ártalmas, és nem hiszem, hogy abbahagynák, csak azért, mert Ray Charles leszokott.
Imbolygó mozgása, a vakokra jellemző billegő felsőtest nem akadályozta meg abban, hogy ne falja a nőket. Jó étvágya volt. Volt pár sajátjának tekintett és egy tucat zabigyereke. Sokszor még autót is vezetett, saját elmondása szerint. Az veszélyesebb, mint a gyerekcsinálás, tette hozzá.
Azt hiszem, hálásnak kell lennem Istennek, hogy megvakultam, mondta egyszer. Én nem állok meg a bőrnél. Az emberi lélek mélye foglalkoztat csak.
Azt is mondták róla, hogy ha nem zenél, akkor a sakkból is megélhetett volna. Vak partikban biztosan. Maga csak ennyit mondott erről:
Nem vagyok egy Szpasszkij, de érdekessé tudom tenni a játszmát, ha akarom, mondta a Born To Lose, a lúzerek, az örök vesztesek gospelének szerzője, aki mellesleg mindenféle szaxofonon is játszott. Tizenkét Grammyt begyűjtött. Saját stúdiójában lakott, kedvtelésből tévéket és rádiókat szerelt. Magánrepülőgépe volt. Merre van innen a fölfelé?
Erről, arról
Ha az ember Braille-írásban tanul zenét vagy hallás után, fenemód jó memóriája kell hogy legyen, mondta. Ülök az íróasztalomnál, és a teljes hangszerelést lerovom, ami a fejemben van, anélkül hogy megérinteném a zongorát.
Tudom, mi a szerkezet, tudom, hogyan akarom, hogy megszólaljon, hallom a fejemben. Emlékeznem kell rá, mit tesznek a réz- és fafúvósok, az ütősök, a női kórus és így tovább. Mivel én zongorista és orgonista vagyok, tudom, milyen akkordot akarok, milyen hangzásban, szóval én döntöm el a hangszerelést. És semmi ok nincs rá, hogy ne úgy hangozzék, mint a fejemben.
Ennél szerényebb csak Bach volt, aki azt mondta: minden, amit az embernek tennie kell, az, hogy megfelelő kulcsokat a megfelelő pillanatban üssön meg, és a hangszer maga játszik.
A soul zenéről kevesebbet szólt, mint a komponálásról:
Eredetileg a soul zenében van egy erős egyházi, spirituálés zenei hatás. Benne van a gospelérzés. És mégis a blues zenében testesül meg mindez. Ez a soul összeállítása: a gospel és blues fúziója. Némelyek túlságosan is magával ragadónak, szuggesztívnek tartják, mások egyenesen közönségesnek. De az érzés átjön a zenén – ez a lélek esszenciája –, maga a szó (soul) mondja meg az embernek.
A dzsesszről sem beszélte tele riporterek magnóit:
Szégyen, hogy a mai fiatalok közül sokan azt se tudják, hogy Art Tatum, Dizzy Gillespie, Charlie Parker, Clifford Brown ki volt. Még jó, ha Miles Davist ismerik. Ezek mind nagy alkotók, saját országunk popzenéjének is ők adták meg a gerincet. A dzsessz alapvetően ebben az országban született, miénk ez a zenei forma. És Európában jobban ismerik, mint itthon!
A rockzenéről:
Alapvetően a rock and roll akkor jött létre, amikor fehér művészek és fehér zenekarok a fekete zenére is kiterjeszették figyelmüket. Én az ötvenes években kezdtem, amikor Pat Boone, Elvis Presley, Carl Perkins meg a többiek elkezdtek fekete zenét játszani. Olyan dalokat szereztek, amelyeket eddig csak Little Richard vagy Chuck Berry vett lemezre. Fogták a rythm and blues dalokat, és elkészítették a saját változataikat. Amikor Elvis felbukkant, nemcsak a zenét hozta magával, de a fekete zenészek mozgását is. Azokban az időkben egy ilyen mozgású fekete zenész nem kerülhetett az amerikai tinédzserek szeme elé, de Elvisnek sikerült. Neki megengedték. Kritizálták ezért sokan kezdetben, de megúszta.
Hetven felé, hazafelé
David Ritznek, a Rolling Stone magazin munkatársának diktálta le annak idején önéletrajzát. Ő úgy jellemezte: Ray Charles közönséges, kifinomult, szórakoztató, szexi, spontán, bátor, gyöngéd, üres, szomorú és eksztatikus volt egyszerre. Átfogta a testét karjaival, ha magyarázott. Volt, hogy prédikált, a nevetéstől meg szó szerint gurult a padlón. Aztán jött egy telefon:
A halál, mondta a mester a telefonba, ez a szemét nem mászik le rólam. A májam. Azt suttogják a hátam mögött, hogy rák. Mintha én nem hallanék tízszer jobban, mint ők… A halállal nem köthetsz alkut. Nem, Uram. Az Úrral se. Attól tartok, ő is hidegvérű. Az imákra nekünk van szükségünk, nem neki.
Aztán tovább itta a mindennapi ginét, elszívta a füvét, és dolgozott, mint egy állat. Hanem aztán, 2003-ban minden megváltozott. David Ritz azt hallotta, hogy Ray testvér lemondta az amerikai turnéját. Ilyet sosem tett a mester. Nagy baj kell hogy legyen. Aztán egy hónap múlva, éjfél után, csöng a telefonja. A mester volt:
Nem adok ki sajtóközleményt, de gáz van. Valaki azt mondta, ha úgy látod magad, hogy jól vagy, jól is leszel. A jövőre koncentrálok. De közben arra gondolok, hogy sok minden kimaradt a könyvből. De most fáradt vagyok.
És mi van a Bibliával?
Mindig velem van, Braille-írással. Emlékszel, mikor a könyvünket írtuk, azt mondtam neked, hogy nem igazán Jézust keresem, hanem az Urat. Ezt is másképp látom már.
Miként?
Hát úgy, hogy történeteket eszelek ki. A dalaim sztorik. Mesék, melyek az Urat dicsőítik. Jézus is dicsőítette az Urat. Ezért nem kéne kiabálni a templomban. Mert akkor nem lesz erőforrásod.
Milyen erőforrásról beszélsz?
Sokáig azt hittem, belőlem jön. De már látom a határait. Azt hittem, én uralom a zenémet, a zenekaromat, az életemet, a nőimet, de nem… A Jóisten rugdalt az utamon.
Amikor Ritz utoljára találkozott vele, a mester a stúdióban ült a keverőpult mögött. Kisebbnek, soványabbnak tűnt, de nem legyőzöttnek. A hangja, mely maga volt a legjobb hangszer, suttogássá simult.
Magát szidta, meg hogy mi maradt ki a könyvből:
Folyton csak magamról beszéltem benne. Egy csomó zenészt meg sem említettem, pedig már meghaltak. Sose mondtam, hogy zseni vagyok. Afféle mindenes lennék, egy csomó kis dolgot jól oldok meg. De még másoltam is. Hogy megújítottam? A megújítás is másolás. Jó másolat, nagy másolat. Ami a soult illeti: lehet, hogy összetettem egy-két dolgot, amit előttem nem… A templomi és a bluesénekesek az igaziak. Akiket nem ismer senki. Hadd tudják meg az emberek, hogy ez a zene nem tőlem származik, hanem már előttem is létezett. Hogy ők is másoktól vették? Igen. Csak nem kaptak érte pénzt. Én meg kaptam. … Aztán sokszor megsértettem más zenészeket. Mert túlságosan törekedtem a tökélyre. Türelmetlen voltam velük. Mondjátok meg nekik, hogy Ray testvér szerette őket…
Az utolsó, nyilvánosság előtti szereplése a házában, a West Washington Boulevard 2017 szám alatt volt. Alig lehetett hallani, mit mondott. A kerekes székből úgy emelték ki. Végül azt mondta:
Gyönge vagyok, de majd megerősödöm. A zene régóta itt van, és itt lesz akkor is, amikor már Ray Charles nem él. Én csak jelet szerettem volna hagyni a világban, valamit, ami zeneileg jó.
Aztán elfúlt a hangja a Dr. Own Tears és a Tell The Truth szerzőjének.
Ha hiszel az öröklétben, akkor az élet csak egy egyetlen éjszakás föllépés. Ha van rock and roll a mennyben, pokolian jó zenekaruk kell hogy legyen, énekelte a Righteous Brothers, akik szintén sokat tanultak volt A Tiszteletestől.
Széchy Tamás
Holtában átkoznák ki az úszópápát
