Már az ókori görögök is hiába törték a fejüket, ki intézi az ember sorsát: Tükhé, a véletlen vagy Ananké, a szükségszerűség istennője? A felvetés a magyar futballválogatott 1954-es világbajnoki szereplésére (pontosabban a világbajnoki döntőben elszenvedett 3:2-es vereségre) is érvényes: a véletlenek összjátéka volt, vagy szükségszerűen be kellett következnie? Erre sincs egyértelmű felelet.
Mindenesetre az ötvenéves évfordulón újra felszakadnak a sebek. Vagy nem gyógyulnak be sosem? Tudjuk-e majd valaha játéknak tekinteni, ami mégiscsak játék volt? De hát a vesztes csaták a játékban sem ugyanazok. Van, amikor fel kell dönteni az asztalt, s van, amikor csak kezet kell nyújtani. Eljátszom a gondolattal, hogy a magyar futballválogatott a 2006-os világbajnokság döntőjében az aranyéremért száll harcba, és a németekkel szemben 3:2 arányban alulmarad. Milyen itthon a reakció? A legfontosabb: nem vonulnak utcára az emberek, hogy elkeseredésüknek hangot adjanak. Nem verik szét a kapitány lakását, és nem kell a játékosokat hazalopni. Figyelmeztető lövés se dörren a Baross téren (a visszaemlékezők annak vélik), a rendőrök végzik szokásos munkájukat. Nagyon sokan fogadják Ferihegyen a csapatot, és mondhatjuk, hogy vidám a hangulat. Elkeseredésnek semmi nyoma. A fiúk nagy csatában, 2:0-s vezetés után szenvedtek vereséget. (Ahogy 1954-ben.)
Kitűnő költőnk, Ágh István is asztalhoz ül, és egy versen töpreng. Tudniillik még a nyolcvanas években azt ígérte (az interjút megőriztem): ha Nyilasiék nyernek egy vébét, versbe foglalja a nemzeti tizenegyet. Hosszú ideig tartó mélyrepülés után egy utánuk következő nemzedék legjobbjai az ezüstéremig vitték.
Mi a különbség az 1954-es és az elképzelt, 2006-os második helyezés között?
1954-ben a belső elégedetlenség viszi utcára az embereket. A vereség indulatokat kavar. A diktatúrában élő tömeg egy futballmeccs elvesztése okán tüntet. Hihetnők, hogy felborult a rend, de a hatalom a helyén van. (Október 23-a feltételei még nem adottak!) De másnap ki törődik már azzal, hogy a csapat hivatalos fogadásán a Sztálin téren és a Kossuth téren nem jelentek meg a „gyerekek” (Sebes kapitány nevezte mindig így őket): a SZOT-székház erkélyéről integettek volna a közönségnek, és a Parlament lépcsőjén sorakoztak volna fel.
A döntő előtt két nappal Farkas Mihály honvédelmi miniszternek felterjesztik, ki kapjon Munka Vörös Zászló Érdemrendet, és a Minisztertanács milyen pénzjutalomban részesítse őket. Sebes Gusztávot és a csapat állandó játékosait 50-50 ezer forint illesse meg, Szepesi Györgyöt, „a rádió tudósítóját” pedig 10 ezer forint, szintúgy Kreisz László főorvost és az összes többi „segédedzőt”. Nem tudom – és az érdekeltek soha nem is beszéltek erről egyértelműen és világosan –, hogy az ezüstért végül stikában mennyi pénzt kaptak. Illetve mégis rémlik valami: hogy az egyik többet kapott, a másik meg kevesebbet. Divide et impera. A legrosszabbat lépték meg. Dolgozott már a bosszú: miért nem tetszettek megnyerni…
2006-ban demokrácia van, amelynek legnagyobb áldása a szabadság, amikor az embert nem mások fegyelmezik. Az ezüstérem okán nincs miért tüntetni, nincs miért bujdokolni. A fogadás a Parlamentben van, ahol a köztársasági elnök köszönti a csapatot, és a lapok azt is megírják, hogy a második helyért mennyi pénz jár. Ezt sem kell titkolni. Nincs elkeseredés, nincs bú és bánat, mert a magyar futball csillaga felfelé tart.
Álom, álom, édes álom… A valóság az, hogy ötven évvel ezelőtt az igazságérzetünk szenvedett csorbát. Mert az a magyar aranycsapat akkoriban – mindenki által elismerten – a világ legjobbja volt. S mint ilyennek, el kellett volna nyernie a Rimet Kupát. Csakhogy – Jules Renard figyelmeztet bennünket arra – „a siker azt a veszélyt rejti, hogy elfeledkezünk a világ szörnyű igazságtalanságairól”. A 3:2 is az volt. Egy a sok közül.
Van azonban a mában valami, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.
Egy évvel ezelőtt német filmesek jelentek meg Budapesten azzal a szándékkal, hogy a világbajnoki döntő ötvenedik évfordulójára készítendő dokumentumfilmjükhöz anyagot gyűjtsenek. A film rendezője akkor elmondta, egyebek mellett hirdetéseket adtak fel különböző német lapokban abban a reményben, hátha előkerül néhány eleddig ismeretlen dokumentumanyag. Várakozásukat siker koronázta. Jelentkezett például egy úr, akinek az édesapja éppen Bernben turistáskodott, amikor a német–magyar döntő zajlott; kilátogatott az azóta lebontott Wankdorf stadionba, és kattogtatta a filmfelvevő masináját. (Akár mint szegény Pobuda Tibor, aki fél térdre ereszkedve akkor is fényképezett, amikor már nem volt film a gépben…) Az eredmény: megmaradt egy húsz másodperces képsor, amely a harmadik német gólt mostanáig teljesen ismeretlen szögből rögzítette. A többi dokumentumról most nem beszélve. Mit akarok ezzel mondani? Az ötvenedik évfordulón az ünneplés Németországban az egekbe csap. Érthető az örömük. Többször megíratott, hogy a németek háború utáni első nagy sikere a futballcsapat világbajnoki győzelme volt a verhetetlennek tartott magyar „ármádia” felett.
Tavaly novemberben ünnepeltük az angolok felett aratott történelmi diadal (nem túlzás a szó!) ötvenedik évfordulóját, amely „a világot rengette meg”. És milyen ünneplés jutott osztályrészül a még élőknek? Semmilyen! Egy-két interjú itt-ott, egy-két újságcikk emitt-amott, és kész. Mondogatták, hogy nincs pénz, és hogy majd az ’54-es világbajnoki döntő fél évszázados jubileumán megpakolva érkezik egy szekér. Szekérnek se híre, se hamva. Ismerik Sándor Csikar anekdotáját? Azt javasolták neki, hogy ha Scheibal Vilmosnál, Európa legnagyobb zsokéinak egyikénél ustor lesz fölemelve, minden pénzt reá, mert megnyeri a futamot, viszont ha lefelé lesz az ustor, akkor a következő, a háta mögött lévő lóra fogadjanak. „A franc egye meg – jegyezte meg Csikar –, ustor sem volt nála!” Mégis, hogyan gondolták? Az angol sajtó nagyobb felhajtást csapott az évfordulón a magyarok elleni 3:6-ból, mint a magyar. Országjáró körútra kellett volna vinni a nemzet még élő hőseit, meghívni egy ünnepi műsorba az egykori játszótársakat, angol futballistákat, kezet csókolni Grosicsnak, Puskásnak, Buzánszkynak, Sándornak… Ahogy Simonyi Imre gyulai költő akart kezet csókolni Márainak, amikor az emigrált író nevét idehaza még kimondani sem volt szabad. A temetőkbe kellett volna elzarándokolni, és a sírokra szép, nagy koszorúkat helyezni, verseket mondatni… Nem folytatom. Tudják, miről beszélek. Ünnepelni – ha van ok rá, márpedig tavaly novemberben volt – legalább annyira tudni kell, mint unos-untalan hangoztatni, hogy miért vesztettünk?
Mindenesetre nem volt még egy futballmeccs a magyar sporttörténelemben, amely akkora vihart kavart volna, mint a berni döntő. A csapat szereplésével a Politikai Bizottság is foglalkozott. Nevetséges. Hogy véleményt mondott egy Gerő, egy Farkas, egy Rákosi. És ki mindenki még. Csupa szar alak. Egyetlen mondatot idézek: „A Brazília ellen verekedéssel végződött mérkőzés, de különösen az uruguayiak elleni meghosszabbítás idegölő percei rendkívül megviselték a játékosokat. (Ennek kétségkívüli jele volt, hogy Grosics Gyula, a válogatott kapusa az uruguayiak elleni meccs után elájult…)” Nem ájult el… Ennyit a jelentés hitelességéről, a szaktudásról. Viszont fogta a fejét, amikor a 86. percben kiegyenlítettek az „uruk”. Kevés szó esik arról, hogy 2:2-t követően a dél-amerikai csapat olyan pergőtűz alá vette a magyar kaput, hogy könnyen két gólt kaphattunk volna, és a magyar csapat a döntőbe se jut… Ez is benne volt a játékban! És akkor is a magyar lett volna a világ legjobb gárdája.
S ha már az uruguayiaknál tartunk, a vereség okait keresendő, ötven éven keresztül nagyon sok tényezővel találkozhattunk, amelyek mind a magyar csapat ellen szóltak: a nehéz sorsolás, Liebrich az első magyar–nyugatnémet meccsen lerúgta Puskást (abban az időben még nem lehetett cserélni; Liebrich később lerúgta a jugoszlávok egyik legjobb csatárát, Vukast is; tessék ezen elgondolkozni), a fizikai és idegi fáradtság, az összeállítás, a zenekarok szokásos évi találkozója a magyarok szállása mellett (hajnali háromig szólt a zenebona), az esőtől felázott talaj (a németek stoplit cseréltek, a magyarok nem tudtak, ezért csúszkáltak), a németek a korábbi, a 8:3-ra végződött magyar–nyugatnémet meccshez képest öt helyen változtattak, a kiegyenlítő gólnál Schäfer lökte a magyar kapust, Ling angol bíró 2:3 után nem adta meg Puskás szabályos gólját (Fritz Walter, a győzelem fő részese egyik nyilatkozatában kijelentette: nem hiszi, hogy az angol bíró a 6:3 miatt törlesztett volna…), Hidegkuti lövése a kapufán csattant; néhány játékos a döntő előtti éjszaka hölgyekkel mulatozott…
1978-ban, amikor Kocsis Sanyi még élt, felkerestem barcelonai presszójában a világbajnokság gólkirályát. Már nem tudom, hányadik sörünket fogyasztottuk, amikor nekibátorodtam, és megkérdeztem: igaz-e, hogy néhány játékos – őt is beleértve – későn tért nyugovóra… Felhörpintette maradék sörét, kézfejével megtörülte a száját, felém fordult, és a szemembe mondta: „Annak a csapatnak akkor is meg kellett volna nyernie a világbajnokságot!”
Ma már megerősítve látom, hogy a lényeget mondta ki. Igen, minden hátráltató tényező ellenére Puskásnak kellett volna átvennie a Rimet Kupát. De Thüké és Ananké másként intézte. Az is lehet persze, hogy összefogtak a magyarok nyilai ellen. Talán azért vagyunk az évfordulón a szokottnál is keserűbbek, mert tudjuk – és kimondom, ha megköveznek is –, nem lesz többé ilyen csapatunk!
S ahogy múlnak az évek, úgy jönnek elő újabb és újabb részletek. Grosics Gyula meséli, hogy az uruguayiak elleni elődöntő – a hosszabbítás – elég volt ahhoz, hogy lekéssék a Lausanne-ból Solothurnba tartó vonatot. Ráadásul a rendezőség arra kérte a magyar játékosokat, hogy a mérkőzés után, már felöltözve, jelenjenek meg a pálya közepén, és üdvözöljék a közönséget. Botorság. Hát nem volt elég a 120 perc? A játékosok a vonaton vacsoráztak, és a megérkezést követően az esős időben taxikkal vitték őket haza. Hajnali három-négy óra felé kerültek ágyba. Mentegetem őket? Ugyan! Ők megtették, amit megkövetelt a haza. Csak ez a haza nem tudja néha, hogy egy nép hőseivel (még ha sporthősök is) hogyan kell bánni…
Egyszer meg kellene írni a máig közszájon forgó legendáriumokat is. Elterjedt ugyanis, hogy a győzelem fejében a németektől Mercedeseket kaptak, borsókombájnokat, és hogy a németek doppingoltak. (Ez utóbbit néhány hete újfent felkapták a bulvárlapok. Beckenbauer – egy későbbi nemzedék világhírű német labdarúgója – ekkor mondta: „Hagyják békén a hőseinket!” De hasonlóképpen nyilatkoztak a magyarok is.) Mellesleg Puskás állítólag egy angol lapban annak idején igenis állította: a németek doppingoltak – aztán visszavonta, amit állított. Sebes Gusztáv kukába kidobott naplójegyzeteiben viszont a következő mondatokra bukkantam: „Nagyon rossz hasonlat Herberger (a németek mestere – A szerk.) módszereit venni. Ők doppingoltak, szerencsésen nyertek egy vébét, más mentalitású játékosok. A vébé után mink 18 mérkőzésből egyet sem vesztettünk, ők 18-ból 12-t vesztettek 1956. XII. 23-ig.”
Sajnos azonban a tények nem vezetnek el az igazsághoz.
Milyen érdekes: a világbajnoki döntő fél évszázados évfordulójának időpontja most is vasárnapra esik, amikor Európa-bajnoki döntő zajlik. Valamelyik napon két csatornán is Portugáliából közvetítette a televízió az éppen soros két meccset, véletlenül azonban a harmadik csatornán akadt meg a szemem. A magyar aranycsapat görgette a labdát a pályán, megelevenedtek az angol–magyar képsorai, a szerkesztők a svájci világbajnokság mérkőzéseiből válogattak. És ezen a csatornán maradtam, mert annyi év multával is lenyűgözött.
Félve kérdezi meg az ember: az utánunk következő nemzedékek számára jelent-e majd valamit a magyar aranycsapat? Fognak-e rájuk emlékezni? Az 1954-es világbajnoki mérkőzéssorozat megmaradt filmkockáit levetítik-e a századik évfordulón? Lesz-e ünneplés 2053-ban vagy 2054-ben, amikor a 6:3 diadalára vagy az ezüstéremre emlékeznek? Vagy addigra már déjá vu lesz a csoda is, ami nekünk mégis a fiatalságunk volt. Grosics Gyula nem kesereg, mert azt mondja, nemrégiben jártak Kínában mint az aranycsapat megmaradt oszlopai, és igencsak elcsodálkoztak azon, hogy mennyire ismerik őket. Csakhogy a jóslás bármennyire is tisztességes, általában nagyon rossz helyettesítője annak, amit úgy hívunk: tapasztalat. Meg aztán más Kína és más Magyarország. Más egy főszereplővel találkozni, és más az emlékét ápolni.
Simone de Beauvoir francia írónő írja egy helyütt: „Ha elég hosszú ideig élsz, látni fogod, hogy minden győzelem végül vereséggé változik.” Hérakleitosz nagy becsületszavában viszont azt ígéri, teszi hozzá Illyés Gyula: „Vesztünk, vesztünk, de az egész át fog fordulni az ellenkező irányba. Kevés az ilyen szép vigasztalás, őszülő főnek főleg.” Most kinek higgyünk?
Ülünk a televízió stúdiójában a 2:3-ról szóló beszélgetőműsor végén, és valaki közülünk ekképpen fordul Grosics Gyulához: „Te Gyula, védd ki azt a fránya lövést, amiből a harmadik gól született, és mindjárt másként alakul minden…” Valóban, bokszolja ki jó messzire, a fenébe, hogy a labdát se találják meg, s akkor újra nekikezdhetek ennek az írásnak is.
liverpool
Szoboszlai Dominik nevét így még soha nem írták fel a mezére! + videó
