Papírrepülő

Pedig 2003. augusztus 27-én, szerdán este hétkor a budapesti Deák téren még úgy tűnt, az utóbbi évek legőrültebb divatja Magyarországon is hódító útra indul. Azon a napon legalább kétszáz, gyaníthatóan internethasználó fiatalember a harangszóra kinyitotta ernyőjét, a feje fölé tartotta, és álldogált tovább, hogy ezzel a teljességgel céltalan vagy öncélú összejövetellel létrehozza hazánk korszakalkotó flashmobját (a szó közelítő magyar fordításban: villanófény, tömegvillanás). A mozgalom lényege ugyanis csupán az, hogy az egymás számára ismeretlen emberekből álló csapat tagjai előre megbeszélt helyen és időben mindannyian ugyanazt cselekszik, majd a csoport ahogy összeállt, szét is oszlik.
Hogy a mozgalom a világ mely pontján született, természetesen nem tudjuk, bizonyosan a nyugati féltekén, még valószínűbb, hogy legelőször New York-i értelmiségiek csapták agyon ily módon szabad idejüket. Az viszont bizonyos, hogy a flashmob fontos eleme az internet, mivel a résztvevők a világhálón egyeztetik az összejövetelek részleteit. Az új őrület több hivatalosnak tekinthető honlappal is rendelkezik, amelyen a mozgalmárok egymásra találhatnak, a profik hasznos tanáccsal látják el a kezdőket, és okulási céllal a korábban végrehajtott flashmobok történései is tanulmányozhatók. Ezeken az oldalakon olvasható a nagyvárosi folklór e vadhajtásának egyetlen, viszonylag elfogadható értelmezése is, miszerint a mozgalom célja nem más, mint hogy egy pillanatra kimozdítsa megszokott közegükből a hétköznapokba beleszürkült tömegeket. Ellenben épp az USA-ban akadnak, akik a flashmobot egyenesen vadonatúj művészeti ágként aposztrofálják.
Akár így, akár úgy, de a mozgalom Magyarországon nem tudott meggyökerezni. Az első próbálkozást sokan a túlzott médiafigyelem miatt ítélték bukott kísérletnek (a Deák téren több volt az újságíró, mint a spontán aktivista), ugyanakkor a legnagyobb titkolózás közepette szervezett újabb akciók totális érdektelenségbe fulladtak. A legutolsó megmozduláson, amelynek során a „tömegnek” előbb kék, majd piros lufit kellett volna a budapesti belváros egyik telefonfülkéjére hajigálnia, már csak hatan kívánták meghökkenteni a fővárosi polgárokat.
Azóta csönd van, ami akár azt is jelenthetné, hogy immár tényleg olyan a flashmob, mint ahogyan azt kitalálói megálmodták (tehát a média nem is értesül az akciókról), de valószínűbb, hogy hónapok óta nincsenek ilyesféle önszórakoztatások. Pedig a kezdeti lelkes időkben még a vidéki Magyarország is bekapcsolódott a modern, nagyvárosi szabadidőtöltés vérkeringésébe, s előbb Győrben, majd Szekszárdon is megpróbálkoztak a „villanófénnyel”. A győri akcióban egy sípot kellett megfújniuk a megjelenteknek, majd egy teniszlabdát az ég felé dobniuk, míg Szekszárdon a Garay térre várták a meghökkentő fiatalokat, akiknek spontán gyertyagyújtás, valamint az Ég a gyertya, ég kezdetű közismert dalocska eléneklése lett volna a feladatuk. A produkciókat maguk a szervezők is felemásan értékelték, mivel Győrben és Szekszáron is csak néhányan haraptak rá az ötletre, utóbbi városban ráadásul szinte kizárólag a „házigazda” barátai fakadtak nótára, így esetükben teljességgel értelmezhetetlen a spontán tömeg kifejezés.
Holott a világban az elmúlt hónapokban cseppet sem csökkent a flashmob népszerűsége. A heti rendszerességgel tartott szokványos tapsolós, integetős, lufieregetős rendezvények mellett a San Franciscó-i Egyetem kutatói megalkották az informatikai „tömegvillanást”, amikor spontán összehívott számítógép-tulajdonosok masináiból megkísérelték összeállítani a világ leggyorsabb számítógépét. A próbálkozás kudarcot vallott, mivel a flashmobhálózat még az 500 leggyorsabb szupergép mezőnyébe sem került be, mégis igazolta, hogy az alulról szerveződésnek nem csak a meghökkentésben mutatkozhat meg az ereje. S a flashmob immár a valódi kultúrában is teret nyert, néhány nyugat-európai országban ugyanis divattá vált a flashmobkoncert-szervezés: a legváratlanabb helyszíneken tartott fellépésekre a meghökkentő megmozdulásokhoz hasonló technikával, az utolsó pillanatban, az interneten vagy sms-ben verbuválják össze a közönséget.
A magyar flashmobirányzat villámgyors kiszenvedése a honi társadalmi aktivitás, pontosabban passzivitás hű tükörképe. A szakirányú fórumokból kiderül, hogy a reménybeli résztvevők általában sem az időponttal, sem a végrehajtandó feladatokkal és úgy általában semmivel sem értenek egyet; ez lehet a magyarázata, hogy a legelső flashmobot leszámítva miért szinte csak az adott ötlet gazdájának legszűkebb baráti köre jelenik meg egy-egy eseményen. S az underground jellegű mozgalomnak nyilván az sem tett jót, hogy a média kiemelt figyelmének köszönhetően az esernyős flashmob kvázi bulváreseménnyé degradálódott. Pedig a kereskedelmi csatornákat továbbra is érdekelnék az ilyesféle akciók, az egyik szerkesztőség például fölajánlotta az esti híradóba kerülés lehetőségét a stábbal előre egyeztetett helyen és időben végrehajtandó flashmobért cserébe. A felülről szervezett „tömegvillanásból” azonban így sem lett semmi, mivel az egyébként széthúzó flashmobosok a bulvársajtó megítélésében egységesnek bizonyultak.
Ennek ellenére nem tudni, lesz-e Magyarországon még valaha flashmob. Mely mozgalom ugyan értelmetlennek tűnik, de legalább kézzelfoghatóan megjelent benne a civil kurázsi. S ez minálunk igencsak ritka kincs.

---