Privát szféra

„Már elegem van abból, hogy mindig az idei utazásunkkal szekálsz. Tavaly felvittelek a Himalájára, ami persze neked uncsi volt. Csakúgy, mint előző évben az a helyes kis csendes-óceániai lakatlan sziget. De valld be, hogy te már a kéthetes sivatagi túlélőtúrát sem igazán élvezted. Csak láttad volna az ábrázatodat, amikor tavalyelőtt lekajakoztunk azon az afrikai vízesésen! Tudod mit, az idén itt hagyjuk ezt a Földet, és kiugrunk a világűrbe: hátha végre jobb kedvre derít, ha messziről látod e sárgolyót!” (Elképzelt családi vita a nem is oly távoli jövőből.)

Megvolt az első. A SpaceShipOne – bár a folytatásra várni kell – új fejezetet nyitott a világűr meghódításában: tisztán magánpénzből egy embert kijuttattak az űrbe, mégpedig egy magánvállalkozás keretében létrehozott űrrepülőgéppel. Megtörték a sok-sok milliárd dolláros állami – amerikai, orosz, kínai – űrrepülés mítoszát. Az űr megszűnt a nagyhatalmak és a dúsgazdag űrturisták kizárólagos vadászterülete lenni.
A második űrmagánútra azonban nem kerül sor, legalábbis a megadott határidőre nem: a tízmillió dolláros jutalmat ugyanis csak az a csapat kaphatja meg, amely 14 napon belül másodszor is végrehajtja az „űrugrást”.
A magánvállalkozók által összeadott Ansari X-prize pénzösszege bizony nem jönne rosszul az első magánűrhajót készítő csapatnak sem, bár a Scaled Composites talán kevésbé szorulna a díjra, mint a versenyben részt vevő húsz másik magáncég.
A ma 61 esztendős Elbert L. „Burt” Rutan amerikai repülésügyi szakember által vezetett Scaled Composites 1996-ban kezdte meg az első kísérleteket a magán-űrrepülőgép létrehozására. A napokban azonban a cég vezére bejelentette, hogy a megismételt útra addig nem kerülhet sor, ameddig az első űrutazáskor tapasztalt hibák mibenlétét fel nem tárják és azokat ki nem javítják. Az első látásra tökéletesen megvalósult magánűrutazás – mint később kiderült – akár katasztrófával is végződhetett volna.
Burt Rutan, a világon az egyik utolsó független repülőgép-tervező az 1982-ben létrejött Scaled Composites elődjét, a Rutan Aircraft Factoryt 1974-ben alapította a Los Angelestől 160 kilométerre északra fekvő, sivatagos Mojave repülőtéren. Rutan alig pár kilométerre a jelenlegi cége telephelyétől, az Edwards támaszponton kezdte meg karrierjét az amerikai légierő berepülőpilótájaként, de elég gyorsan elege lett a feljebbvalók utasításaiból, és inkább a maga útját választotta.
Elsőszülötte a Varieze névre keresztelt, könnyű és kicsiny magángép volt. Rutan már a hetvenes években is előszeretettel alkalmazott könnyűfémeket, alumíniumot, később pedig üvegszálat a gépei kivitelezésekor. Gömbölyded kacsára emlékeztető gépei mindig magukon viselték az alkotó kézjegyét. A Varieze átütő siker lett, a gyors, könnyen vezethető repülőgépből háromezret adtak el. Olyan egyszerű volt az összeszerelése, hogy sok száz repülőszerelmes a műhelyében maga vállalkozott az összeállítására.
Az igazi áttörést Burt Rutan számára 1986 vége hozta el, amikor először került be a repülés történetének legendás „aranykönyvébe”: a maga tervezte és kivitelezte Voyager géppel egyetlen tankolással, megállás nélkül körberepülte a Földet, 40 211 kilométert tett meg, míg ismét landolt a mojavei sivatagban. A Voyager óriási sikere igazolta Rutan technológiai felkészültségét: sorba jöttek a nagy cégek megrendelései a különböző prototípusokra, a McDonnell Douglas, a General Motors, a NASA is sorban állt a Scaled Compositesnál, amely jelenleg 135 alkalmazottal működik. Jó egy éve kitudódott, hogy az űrrepülés nagy szerelmese, a Microsoft egyik alapítója, a milliárdos Paul Allen is beszállt a vállalkozásba, mégpedig 20 millió dollár erejéig. A világ egyik leggazdagabb embere is ott izgult a június 21-ei első kísérletnél.
A SpaceShipOne útjának valós történelmi jelentőségét nehezen vitathatja bárki is. Még a vetélytársak is elismeréssel szóltak a Rutan-csapat munkájáról. A „bolha”- vagy inkább „szöcskeugrásnak” nevezett attrakcióból semmit sem von le, hogy csak négy percre érték el az űr alsó szélét. 1961. május 5-én, néhány hónappal a szovjet Jurij Gagarin után, az amerikai Alan Shepard és Virgil Grisson is hasonló űrugrást hajtott végre; a lényeg, hogy elérték az űrt. A jelenlegi első magántőkével finanszírozott űrutazáson a Scaled Composites cég alelnöke, a 62 esztendős, dél-afrikai születésű, de ma már amerikai állampolgár Mike Melvill volt a SpaceShipOne pilótája, aki mellett a verseny előírása szerint még két 188 centiméteres, 90 kilós bábu is helyet foglalt, amelyek az utasokat voltak hivatottak helyettesíteni. Az egész utazás másfél óráig tartott. Amikor a meteorológiai körülmények kedvezőnek bizonyultak, több ezer jelenlévő figyelmétől övezve, helyi idő szerint reggel 6 óra 15 perckor a SpaceShipOne egy külön e célból kifejlesztett, White Knight nevű szállítógép hasa alá rögzítve elhagyta a kaliforniai Mojave repülőterét. A szállítógép egy óra alatt hatalmas köröket írva le 15 ezer méter magasságba vitte fel az űrrepülőgépet, ahol sikeresen bekapcsoltak a SpaceShipOne rakétahajtóművei. A szakzsargonban csak kéjgáznak hívott üzemanyaggal hajtott hibrid rakéták 80 másodpercig óriási tolóerőt fejtettek ki: Mach 3-mal, a hangsebesség háromszorosával, közel 3500 kilométer/órával száguldott az űrrepülőgép.
Itt kezdődött a vészhelyzet, amelyről Melvill így számolt be a New Scientistnak: „Amikor elhagytam a légkört, irányíthatatlanná vált a gép. Előtte egy hatalmas durranást hallottam. Ha mindez hamarabb következik be, akkor ma mindenki szomorú lenne. Felkészültem arra, hogy leállítsam a rakétákat, és megszakítsam az utazást.” Melvill több mint húszéves berepülőpilótai tapasztalatának így óriási szerepe volt a SpaceShipOne sikerében. És még egynek: a csokigolyóknak, amelyek a Melvill által kibontott zacskóból kerültek a súlytalanság állapotában a kabinba és keringtek körbe-körbe. „Sokat segítettek nyugalmam megőrzésében” – mondta el az űrpilóta.
Ez a kritikus állapot csak az ünneplés és pezsgőbontás után derült ki a Scaled Composites irodáiban. Végül is az űrrepülőgép a kezdeti kilengéshez képest stabil maradt, és ismét irányíthatóvá vált, a tolóerő pedig elég volt ahhoz, hogy Melvill meghaladja a Földtől való 100 kilométeres távolságot. Azt viszont lent is tudták, hogy hátravolt még egy nehéz szakasz, az „ugrás” alsó szára. Az eddig nyílegyenesen felfelé törő gépet meg kellett fordítani a zuhanáshoz, a leszállás előkészítéséhez. 100,12 kilométerre a Földtől elfogyott a tolóerő. A gép bukóállásba fordítása simán ment, viszont 60 kilométeres magasságban, amikor a gép elérte az atmoszférát, Melvillnek, aki nem viselt speciális szkafandert, iszonyú zaj- és hőhatást kellett kiállnia. Plusz még a súlytalanság után az ismét rá ható tömegvonzást is… Szerencsére nem vesztette el eszméletét. A Földhöz huszonöt kilométerre közeledve elérkezett a megváltás, itt már a pilóta a gép vitorlázóképességeire bízhatta magát. A Földre visszatérve – feledve életveszélyes helyzetét – így ujjongott az első magánasztronauta: „Láttam, hogy a Föld gömbölyű, hihetetlen élmény volt!”
A hibák kiderítésének kutatása már másnap megkezdődött. Az első kézenfekvő volt: Burt Rutan azért tudta ilyen „csekély” összegből létrehozni űrrepülőgépét, mert a gyakorlatban szinte semmilyen kísérletet sem végzett vele, arra ott volt a számítógép. Modellezni azonban más, mint figyelembe venni az emberi tényezőt. A díjról, legalábbis egyelőre, lemondhatnak. „Gyakorlatilag mindezt úgysem ezért csináljuk. Az emberekben hallatlan vágy él az űrutazásra – mondotta Burt Rutan. – Hamarabb, mint gondolnák, Föld körüli pályán leszünk, és nem fogunk évtizedeket eltölteni alacsony, orbitális magasságban.”
Ha éri némi fanyalgás a SpaceShipOne teljesítményét, az épp az, hogy a kis gép nem tud Föld körüli pályára állni. Ehhez ugyanis el kellene érnie a 7,8 kilométer/másodperc (28 000 kilométer/óra) sebességet, ami ahhoz szükséges, hogy az űrrepülőgép orbitális pályára álljon. A SpaceShipOne ennek a sebességnek alig több mint 10 százalékát tudja. Azt viszont senki sem kétli, hogy Melvill valóban űrutazást hajtott végre, még ha alacsony magasságon is, ugyanis a világűr kezdetét 92,6 kilométeres magasságba teszik. (A földi atmoszférának nincs pontosan megjelölhető határa, az viszont biztos, hogy a légköri nyomás 80 kilométer fölött gyakorlatilag nulla, nappal is sötét van, és a Föld ilyen távolságból nézve már majdnem gömb alakú.)
Még alig ért földet első sikeres útja után a SpaceShipOne kereke, azonnal megkezdődtek a találgatások, vajon mennyiért viszik fel majd az űrutazásra ácsingózókat. A nagy többség 100 ezer dollárt tart elfogadható árnak egy négyperces űrrepülésért, de vannak, akik szerint a „járatok” rendszeressé válásával ez gyorsan le fog esni 10 ezer dollár környékére. Egy név nélkül nyilatkozó űrhajós szerint 100 ezer dollárért is sorban állnának az emberek még egy ilyen rövid űrutazásra is. A világ pedig csak most eszmél rá, hogy miközben belépünk a „magánűrkorszakba”, egyáltalán nincsenek meg az erre vonatkozó szabályok: kinek lehet űrjárműje és hány, meddig repülhet űrrepülőgépével, indíthat-e járatokat, esetleg gyarmatosíthat-e bolygókat, ne adj’ isten naprendszereket?! A jogalkotás sebességét nézve talán nem járunk messze az igazságtól, hogy a technika jócskán lekörözi majd a jogtudorokat.
De ne menjünk ilyen messzire! Mindenesetre – ha a 100 ezer dolláros helyárat vesszük – ez még akkor is igencsak jelentős árkülönbség az eddig a világűrben járt két űrturista által az oroszoknak fejenként kifizetett 20 millió dollárhoz képest. Igaz, nem egy hétre, és nem 400 kilométerre a Földtől, de azért valamilyen élményt ezen a „fapadoson” is kaphat a spórolós űrutazó.