Pulykaszelet Dubarry módra

Látod… itt a fölső részen… Szlovákia, alias Felvidék és Ukrajna, alias Kárpátalja közt ezt a kis vörös csíkot? Itt, itt; e… – ejtette zalásan mondatát Kiss Dénes komorló és nagy költő, örök lázadó Jezovics térképe fölött, ahogy nézegették az új Európát. Persze, mint a régit. – Nos, barátom, itt, ebben a pontban fekszik Szelmenc. Látod, még a szót is kettévágja az a vörös csík, amelyet a naiv amerikai Wilson az erőszakos, komor fejű Clemenceau rücskös vonalzója nyomán jóváhagyott. Kettészelték a falut, persze nem egy ilyen van, de itt a Fő utca egyik oldalán magyarok, másik oldalán magyarok. Van kert, amelyet mintha késsel vágtak volna ketté, még a körtét is kettéhasítja a vörös kés a fán. Az istállóban az egyik tehén ide esik, a másik oda, ha le nem vágják a farkát. No, barátom, ez Trianon.
Jezovics ámuldozott, szerette költő barátját, s jól tudta, akármennyire magyar, nem túloz, hanem megállapít. Amikor Dénes följött – persze egy jó kis ötvenhatos kistarcsai lágerezés után – a falujából, Pacsáról, Zalából, rögvest megszerette. Mindig morgott ez az ember, elégedetlen volt a pesti népség hányaveti modorával, nyegle szóbeszédével, s az úriasnak számító Jezovicsot nagy gyanúperrel vizsgálgatta, ám hamar összeborultak a végső belső verdiktjükben: bármiben különbözhetnek ők és a véleményük, ha az egyiknek oda kell állnia a végző osztag elé, a másik is oda áll. Most is ott álltak a piros csík két oldalát méregetve: melyik inkább Magyarország?
„Trianon a versailles-i parkban két kisebb kastély neve. Az egyemeletes a XIV. Lajos korában (1687–1688) Maintenon asszony számára, a kis Trianon XV. Lajos korában Dubarry asszony részére (nincs ilyen pulykaszelet?) épült kéjlak. Itt adták át 1920. június 4-én a Magyarországnak szóló békeszerződést… 282 870 négyzetkilométer területből 92 833 négyzetkilométer, 18 264 533 lakosból 7 980 143 maradt Magyarországnak. Eltörli az általános védkötelezettséget, és a zsoldos hadsereg létszámát 35 ezer főben szabja meg. Eltiltja a nehéztüzérség, repülőgép és tank használatát. Jóvátételre kötelezi az országot, amit később természetben és húsz éven át fizetendő 10 millió aranykoronában szabtak meg.”
– Na. – Dénes Jezovicsra nézett. – Ezek a határon kívüliek Erdélyben, a Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján, de még Burgenlandban is magyarok, már aki él. Nyilván nem akarunk ünneprontók lenni, ha már belemenetelünk az Európai Unióba, azt azonban tudnunk kell, Trianon nyolcvan éve megmaradt. Ebben a nagyszerű, a sztálini orwelli világot amerikai orwelli világra váltó s számunkra mindig kéztördelő békében jó lenne nem elfeledkezni róla. Jó lenne, ha oly nemes határozottsággal állanánk ki hontestvéreinkért, ahogy ezt a románok, szerbek, szlovákok teszik. Csupán enynyi lenne a kérés. – Dénes széttárta ujjait, mint egy röpülő, ahogy akkor tette, midőn Pacsán az embernél két fejjel alacsonyabb szülőházi ajtón szétrebbentette a gézfüggönyt, hogy megmutassa azt a csöpp asszonyt, aki őt ’35 szilveszterén – mint egy újdonat Petőfit tán? – megszülte, s akit oly gyönyörűen megénekelt a költő a Hét gömb rendje című gyermeki remekművében. Ott állt, mint maga is varázsló a régi időkből, hogy fölidézze a kettészelt országot, kinn rekedt népet, sámáni mozdulattal simította volna el arcuk redőit.
– Nem a becses románokra, szlovákokra akarunk rátörni, a remek benesi dekrétumokat átceruzázni, hanem böcsületes életet olyan autonómiában, amely megtartja nyelvét és hazája kikezdhetetlen szellemét. Nem mondhatják, hogy mi robbantgatunk, akár az írek, baszkok, kurdok, de nem óhajtjuk elveszejteni nyolcmillió magyarunkat a közös és pénzosztozkodó Európában.
Talán a sebnek is megengedik, hogy fájjon, még akkor is, ha a wilsoni és clemenceau-i piros csík kettős oldala mentén ejtették, hol magyar marhák élnek, ha tejüket beszolgáltatnánk is az Európai Unió közös tejeldéjébe. Dénes átkarolta barátját, és a vén Jezovicsnak kezét rebbentve deklamálta:

„Még egyszer visszanéztem összetörve
hol tűntek el a magyarok örökre
a kiszúrt szemű kráterek helyén
mivel az igaz utat nem lelém

Körös-körül ollóval körbenyírott
erdők helyén más nép virága nyílott
és lenyakazták a búzát ahol
Hunyadi hada állt valamikor
Bányák bedőltek banyák keveredtek
elő ülvöltöttek a kint rekedtek
a magyar szájú öregemberek
kínjukban rágták a cserepeket

Leány megbomlott a régi dalt dúdolva
reá szakadt a házban a gerenda
maga alá temette az apát is
ki nyüszítette magyar mániáit

A csecsemőket megölték a méhben
átokba verve csak úgy bosszúképpen
ne szülj anya te magyar csecsemőt
az idegennek meg öt csecse nőtt

hogy szoptathatta rengeteg fiát is
a mieinket körülfogta áspis
kígyókarjával a történelem
hogy most az igaz utat nem lelem

Hol a magyarság a körbe levágott
területeken hol vannak királyok
akik képezték ezt a birodalmat
és dicsősködtek amíg meg nem haltak

hol a magyar? A levágott tagon
visszakéredzkedik a fájdalom
a testünkre szakított Trianont
az Isten verjen meg, ha így hagyom!”

– Na – mondta végül Dénes, és hátba verte barátját. – Valahogy így.
– Nem mondom. – Jezovics a fejét ingatta. – Ki írta ezt a verset?
– Te – nevetett Dénes. Meg se ismered?