Semmi himnusz

Hiába mondogatják, hogy senkit nem érdekel a költészet, hogy költészetellenes korban élünk, a költők egyre csak jönnek és írnak, nem adják fel. Írnak az internetre, írnak maguknak, írnak egymásnak. „Írok magamnak, fekete hajamnak” – írta Szécsi Margit.
Nem az a fő kérdés, hogy kinek, mert az idő rostáján fennmarad azért pár név, hanem az, hogy hogyan. Elég figyelemfelkeltő-e, kitűnik-e a szürkeségből, elég reklámot kap-e kiadótól, pályatársaktól, kritikusoktól a húsz-, harminc-, esetleg negyvenéves?
László Noémi neve jól hangzik irodalmár körökben, kezdetnek ez nem rossz. Mondhatni, a nevet megszerezni a legnehezebb. Tévedés, hogy csak írni kell tudni hozzá, fontosabb talán a szerencsés csillagállás. A jól hangzó név egyben veszedelem is, mert fokozza a várakozást. Tényleg olyan jó ez a László Noémi?
Alig túl a harmincon, az Erdélyi Híradó Kiadónál most megjelent könyve Százegy címmel László Noémi negyedik kötete.
Tizenöt–húsz éve, harmincon túl, vagy közelítve hozzá, az én nemzedékem a saját első kötetével bajlódott. Negyvenötüket rostálta egybe a Madárúton antológia, abban találhatók ilyesmi sorok, mint most László Noémi kötetében: „Miért siessen végezni az ember / azzal, amihez még hozzá sem kezdett… Miért siettetné a véget / aki a kezdetről lekésett.” Vagy másutt: „Megfeketül levegő, / tegnapi lesz az íze, / mi pedig csendesen fogyunk / a fák fölé terítve.”
Húsz éve tehát ugyanazt érezték a fiatalok, mint most, csak a kötetért kellett többet nyomulni? Nem tudom, kinek volt jobb, de a versek hasonlósága félelmetes.
Lemondás, tétovaság, finom költőiség, nőies kiszámíthatatlanság, néha szelíd vagányság remeg a szépen megformált sorokban. Azt a keveset, amit vállal, nagyon tudja. De a költészethez kevés néhány szépen megírt sor, sőt néhány megcsinált vers is kevés. Félve írom le, de muszáj: a költészethez sors kell. Az az érzésem itt is, mint oly sok kortársánál, tud írni, de nincs miről írnia. A „semmiségeknek” persze megvan a helyük a költészetben, de csak akkor, ha a költő megtalálta saját, egyetlen nagy „témáját”.
László Noémi tehetséges, finom lélek, csak történne végre valami vele. Akkor még költő is lehetne. Hogy himnusz lehessen a Semmi himnusz.
(László Noémi: Százegy. Erdélyi Híradó – FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)