Sporttársak

Miközben az aranycsapat a sorsdöntő összecsapásra készült, a berni magyar követség munkatársai figyeltek. És azon zsörtölődtek, hogy a futballisták emigránsokkal barátkoznak, a jobb helyekre szóló jegyeket nekik játsszák át, és míg a népköztársaság diplomatái „áztak, ök meg vigan ültek a jó helyeken”.

Az aranycsapat svájci szereplése persze már az esemény idején is politikumnak számított: a játékosok kapcsolattartása az emigrációval, a helyi sajtóval, esetleges politikai megnyilvánulásaik nem kerülték el a berni magyar követség éber munkatársainak figyelmét. Bernben a második világháborút követően, 1946-ban nyílt meg újra diplomáciai képviseletünk, ugyanabban az épületben, ahol 1937-től 1944-ig is működött: a belvároshoz közeli Monbijou parkban. A misszióvezetők közül néhánynak – akkor még csak követi rangban – érdekes elő- és/vagy utóélete volt. 1953 decemberétől 1954 októberéig – tehát feltűnően rövid ideig – a követi feladatokat Kutas Imre, a munkásmozgalom régi harcosa látta el, aki 1945–48 között a Belügyminisztérium politikai rendészeti osztályán dolgozott, diplomáciai szolgálatba állását megelőzően pedig a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság vezetője volt.
A Külügyminisztériumnak a világbajnokság kapcsán készült „szigorúan titkos” minősítésű iratai érdekes képet festenek az akkori eseményekről. Egyrészt a hazai intézményeket, leginkább a sportvezetést bíráló megjegyzésekkel a követség széles körű ismereteit, a „magyar sport ügyét” szolgáló hatékony hivatal jellegét igyekeznek kidomborítani, másrészt a munkatársak ideológiai elkötelezettségét próbálják demonstrálni úgy, hogy az emigráció, a helyi sajtó vagy az aranycsapat tagjainak „ideológiai elhajlását” ostorozzák.
A Külügyminisztérium svájci előadója július 19-én sommás megállapítással kezdi összefoglaló jelentését (az idézeteket az eredeti helyesírás szerint közöljük): „Meg kell állapítani, hogy a követség igen sok és jó munkát végzett a labdarúgó világbajnokság előkészítése során.” Érdekes módon első helyen a szállásfoglalást említi. A követség „az OTSB-nek több szálláshelyet javasolt, mindegyikről megírta, hogy az milyen előnyökkel rendelkezik és amikor az OTSB szokása szerint nem adott választ többször is sürgette, hangsúlyozva, hogy a szállodákat le fogják foglalni, ha nem döntenek időben…” A részletes magyarázatnak feltehetően az az oka, hogy a július 4-i vereség okait kutatva hamar a csapat szállására, a solothurni Krone szállóra terelődött a figyelem. A hangulatos kisváros főterén álló patinás hotel soha nem is került volna rossz megvilágításba, ha Solothurnban nem minden július első szombatján tartanák az éjszakába nyúló városi utcabált fúvószenekarokkal, táncosokkal. Nem tudjuk, hogy a követség milyen kommentárral küldte haza a jobb sorsra érdemes Krone ajánlatát, és hogy abban szerepelt-e a július 3-i éjszakára várható esemény. A választás mindenesetre nem volt szerencsés. A német csapat, amelynek szálláskeresése a Svájcban akkoriban uralkodó németellenes hangulat miatt lényegesen nehezebb volt, a spiezi Belvederében, idilli környezetben lakott. A szálló akkori igazgatója holland törzsvendégeinek elvesztésétől tartott, akik szintén nem lelkesedtek a német jelenlétért. Egyedül a berni Young Boys labdarúgócsapatnál edzősködő egykori német válogatott, Albert Sing közbenjárásának volt köszönhető, hogy Fritz Walterék meghúzhatták magukat a szálloda legfelső emeletén.
A beszámoló hosszan foglalkozik a tájékoztatás kérdésével, a svájci sajtóval való kapcsolattartással. Az természetes és érthető, hogy a követség minden szempontból ki akarta használni a legendás nemzeti tizenegy jelenlétét, a magyar sportsikereket a szocialista Magyarország javára kívánta kamatoztatni. Az, hogy ez voltaképp hálás feladat volt, és nem igényelt túlzott erőfeszítést, szintén kiderül a szövegből: „Igaz, hogy nem volt nehéz abban az időszakban sportcikkeket elhelyezni, de [a követség] igyekezett biztosítani, hogy megfelelő anyaggal tudja ellátni a lapokat… Nagyon jól gyümölcsözött a labdarúgó világbajnokság előtt és alatt Svájc nagyobb városaiban bemutatott sportkiállítás, amelyet sikerült úgy megrendeznie, hogy várakozáson felüli sikert aratott.” Mivel az elkészült cikkeket aligha olvasta bárki is a minisztérium felső vezetői közül, nem volt nehéz elhitetni velük, hogy a berni kollégák milyen jó munkát végeztek. A korabeli sajtó természetesen nagy terjedelemben és szimpátiával foglalkozott az aranycsapattal, de a Magyarországon uralkodó politikai rendszerrel rokonszenvező megjegyzéseket csak a szélsőségesen baloldali Die Tat, azaz A Tett hasábjain lehetett olvasni.
A követség fáradhatatlanságát bizonyítja az is, hogy „egyik beosztottja a magyar labdarúgók svájci tartózkodása alatt szinte állandóan mellettük tartózkodott és segített minden felmerülő kérdést elintézni… Segített a csapat vezetőinek is a csapat irányításában, tapintatosan közbelépett, ha esetleg a fáradt labdarúgók viselkedése a lakossággal nem volt elég barátságos.” Hogy a szolgálatkész követségi munkatársnak mi volt még a feladata, az kiderül a követség által augusztus 5-én készült összefoglalóból. Az a tény, hogy a berni jelentés jóval későbbi dátumú, arra enged következtetni, hogy a döntőben elszenvedett vereség, az azt követő politikai tanácstalanság és bűnbakkeresés újabb és újabb jelentések készíttetésére sarkallta a minisztérium vezetését. Boldoczki János külügyminiszternek címezve Pehr Imre követségi tanácsos, későbbi phenjani és hanoi nagykövet a játékosok magaviseletét elemzi, különös tekintettel az emigrációval való kapcsolatra.
„A csapat megérkezése után rövidesen megindult a népvándorlás annak szállásán. Egymásután keresték fel a csapat tagjait részben ittélő, részben valahol máshol, külföldön élő magyarok, olyanok akik kifejezett ellensége a népidemokráciának. Bosszantó és szinte rossz volt nézni, hogy ezekkel a kifejezett ellenségekkel naphosszat ültek játékosaink a szálloda vendéglőjében, vagy halljában és jól érezték magukat velük, sőt nem egyszer még kártyáztak velük.”
A követség többször igyekezett közbelépni, távol tartani a játékosokat a „megbízhatatlan elemektől”, a jelentés tanúsága szerint a magyar diplomata a csapat nagy hatalmú vezetőit is többször kérdőre vonta. Szóvá tették azt is, hogy a „játékosok egy része sokat üzletelt, nagy értékben vásárolt be, ami arra enged következtetni, hogy a disszidens magyaroktól pénzt kaptak esetleges otthoni kifizetésre. Az üzletelés előtt a vezetök szemet hunytak. Nem tulzottan érdekelte öket, hogy honnan veszik rá a pénzt. Aranyórát, filmfelvevőgépet, magnetofont stb. vettek, ami bizony sokba kerül.”
A szerző fájó személyes élménnyel zárja a játékosok és az emigránsok kapcsolatáról szóló beszámolóját: „Ezek az elemek jegyeiket is a játékosoktól kapták, ugyhogy nem egyszer fordult elö, hogy tölünk elkérték a jobb jegyeket és nekik adták és a meccsen a követség beosztottjai rosszabb helyen ültek, mint azok, a mieink áztak, ök meg vigan ültek a jó helyeken. Tapasztalatunk az volt, hogy nemcsak hogy nem lehetett a játékosokat távol tartani ezektöl, hanem játékosaink még sajnálták is öket, hogy szegény fiuk, nem mehetnek haza.”
A „jegymizéria” azonban ezzel nem ért véget. A FIFA megállapodott a követséggel, hogy minden mérkőzésre hatszáz darab jegyet bocsát rendelkezésre. „Ezeket a jegyeket itteni szimpatizánsoknak, kereskedelmi kapcsolatainknak és a baráti követségeknek adtuk át” – írja Pehr. A döntőre azonban csak háromszáz jegyet tudott biztosítani a FIFA, aminek következtében éles vita alakult ki a követség és a csapat vezetői között. „A döntő előtti napon Krajcsovics elvtárs bejött a követségre és közölte, hogy Hegyi elvtárs utasitása, hogy 300 jegyet kérjen a követségtöl. Közöltem Krajcsovics elvtárssal Kutas elvtárs jelenlétében, hogy ez lehetetlen, mivel mi összesen kaptunk 300 jegyet és ebből nekünk ki kell elégíteni a baráti követségeket, akik közül csak a szovjet és kinai követségek kértek összesen 60 darabot… Krajcsovics elvtárs kijelentette, hogy öt ez nem érdekli, ez Hegyi elvtárs utasitása, egyébként »hova van az irva, hogy a szovjet követségnek 30 drb. jegyet kell adni, a játékosok játszanak és az ö kivánságukat ki kell elégiteni, mi csak nézzük öket« – mondotta Krajcsovics elvtárs. Azt válaszoltam – folytatja Pehr –, hogy csodálkozom, hogy ö ezt mondja és inkáb a diszidensek, ellenségeink kapják meg a jegyeket a játékosok utján, mint a mi barátaink vagy a követség, azt mondtam, hogy ne tulozzuk el a dolgokat, az hogy a játékosok ma játszhatnak, az nem kizárólag az ö érdemük, de elsösorban azért játszhatnak mert felszabadultak, azután azért mert a magyar dolgozó nép ezt lehetövé teszi nekik, éppen elég pénzbe kerülnek… Kutas elvtárs pedig kijelentette, hogy abban az esetben ha elviszik mind a 300 jegyet, akkor számon fogja kérni, hogy kik kapták a jegyeket… Még aznap este Hegyi elvtárs közölte, hogy hallott a nézeteltérésről és rosszul esik neki az, hogy Kutas elvtárs azt mondta, hogy itt ö parancsol mindenkinek. Végeredményben – mondta Hegyi elvtárs – ha ezek a csacsi fiuk ezekkel barátkoznak és jegyet akarnak nekik adni ezt rájuk kell hagyni, végeredményben ök játszanak…” Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sportbizottság akkori elnöke, a szakszervezeti mozgalom sokat próbált korábbi vezetője, illegális kommunista megengedhette magának Kutas követtel szemben ezt a hangot. Pragmatikus ember hírében állt, ugyanakkor az ötvenes évek kiemelkedő sportsikerei az ő politikai irányítása alatt valósultak meg. A július 4-i vereséget követően nyilván mindenki igyekezett másra hárítani a felelősséget saját magáról és intézményéről, a berni követség és a Külügyminisztérium sem tett másként. A sportvezetőkre vonatkozó terhelő megállapítások is minden bizonnyal ezt a célt szolgálták.
Az aranycsapat óriási népszerűségnek örvendett Svájcban, erről a korabeli sajtó is részletesen beszámol. A csapat és annak vezetői készségesebben adtak felvilágosítást a külföldi sajtónak, mint a hazainak, amit Pehr jelentése igencsak nehezményez. „Ujságiróink csak félve közeledtek a csapat vezetöihez, ha már szóbaálltak velük, csal félvállról. Vonatkozik ez a sportujságirokra és a többi lapok tudositóira is, ugyszintén Szepesire is… Állandó nézeteltérés volt az ujságirók és a csapat vezetöi között… Ez a viszony csak a döntö után enyhült némileg.”
A döntőben elszenvedett magyar vereség nagy részvétet váltott ki a svájciakban, ami nemcsak az aranycsapat népszerűségével, hanem a németek iránti bizalmatlansággal is magyarázható.
Kutas Imre magyar követ július 5-én fogadást adott a csapat tiszteletére a követség épületében. Arra természetesen senki sem számított, hogy az aranycsapat veszít, ám ez nem változtatott a lényegen, hiszen „megjelentek az összes baráti diplomaták, Molocskov, Feng, Trojanovszky elvtársak vezetésével… Igen jó hangulat alakult ki.”
Grosics Gyula viszont ötven évvel később berni közönségtalálkozóján vérfagyasztó hangulatúnak nevezte a fogadást. Az ő változata hihetőbb… Bern városa a nagykövetséggel közösen kiállítással emlékezik meg az ötven évvel ezelőtti eseményről, amely a svájci fővárosnak azóta is érezhető tekintélynövekedést hozott még akkor is, ha a város neve a magyar köztudatban indokolatlanul negatív mellékzöngét kapott.
A követség akkori épületében – a „vérfagyasztó” fogadás helyszínén – ma szükséglakások vannak. 1958-ban, az akkor nagy jövő előtt álló Marjai József követi szolgálata idején, miután két ötvenhatos emigráns és a követség személyzete között tűzharc alakult ki, amelyben az egyik emigráns meg is halt, a képviseletet egy időre bezárták, 1960-ban pedig jelenlegi helyén, egy sokkal szerényebb épületben nyitották meg újra. Spiezben a Belvedere szálló azóta is abból él, hogy a német csapat egykori szobáit adja ki a pihenni vágyó futballrajongóknak. A szobák Fritz Walter és társai nevét viselik, a német csapat sajtótájékoztatóinak egykori helyszínén, a vörös szalonban pedig szintén kiállítással emlékeznek az 1954-es világbajnokságra. A magyar csapat szállása, a solothurni Krone változatlan eleganciával fogadja vendégeit. Az egykori „zarándokhelyen” ma semmi sem emlékeztet arra, hogy valaha az aranycsapat szálláshelye volt. A július első szombatján esedékes népünnepélyre viszont töretlen lelkesedéssel készül a város… Albert Sing, a német csapat egykori szálláscsinálója, több más német nyugdíjashoz hasonlóan, Ticino kantonban él, onnan jár az évforduló okán megszaporodott közönségtalálkozókra. Azt, hogy milyen mély gyökerei vannak a svájciak és a németek közti érzelmi feszültségnek, jól mutatja, hogy az idős ember mondandójának nagy része úgy kezdődik, hogy ugyan ő német, de…
2001 augusztusában felrobbantották a régi Wankdorf stadiont. Brönnimann, az egykori gondnok ma bérházban lakik, ott mereng azon, hogy mi is lehetett a németek öltözőjében általa talált fiolákban, amelyekkel nagy izgalmat keltett a német sajtóban és közvéleményben. A doppingvádakat Grosics Gyulánál hitelesebben és nagyobb méltósággal aligha lehetne cáfolni. Arra a felvetésre pedig, hogy a fiolákban C-vitamin volt, a művelt egykori gondnok nemzeti büszkeségünknek hízelgően reagál: „Azt nem egy magyar találta fel?” Az épülő új Wankdorf stadionnal Bern már az Ausztriával közösen rendezendő következő Európa-bajnokságra készül. Lehet, hogy ezzel az arénával több szerencsénk lesz.