Szentmihályfa gótikus temploma

Az esztergomi főegyházmegye régi sematizmusai – névjegyzékei – szerint a csallóközi Szentmihályfa plébániája 1050 óta fennáll. Ezt az adatot azonban már Ipolyi Arnold, a vidék történetének és műemlékeinek XIX. századi leírója is kétkedve idézi. Annyi biztosnak mondható, hogy a község és temploma Árpád-kori eredetű, mivel az ősi pozsonyi országút mentén, (a múlt héten ismertetett) Gelle és további falvak XIII. századi eredetű egyházainak szomszédságában fekszik. 1337-ből már akkori birtokosának, Oros Péternek a nevét is ismerjük, egy nem sokkal későbbi oklevél szerint a helység királyi adományozás révén a Hont megyei Marochuk comesé lett. 1423-ban összeírás említi a templom plébánosát: Gallus plebanus Ecclesiae de Szent-Mihalyfa. A falu középkori földesurai a Kéméndiek és Farkasok, jószágaik idővel az Illésházy, Batthyány és Pongrácz családok kezére vándoroltak. Az 1920-ban Csehszlovákiának ítélt (1938 és 1945 között visszatért) színmagyar településen ma ötszázan élnek.
A Szent Mihály főangyal oltalmába ajánlott templomot ma nagyrészt gótikus formájában láthatjuk. Nyugati tornyos, egyhajós, kelet felé nyolcszögletű (oktogonális) épület. Arányait Ipolyi 1858. évi, úttörő műemlékfelmérésének tisztelegve ideírjuk az általa használt lépték szerint is: a hajó belső hossza 47 láb (15,5 méter), szélessége 26 láb (8,5 méter); a szentély hossza 21 láb 6 hüvelyk (7,2 méter), szélessége 19 láb hat hüvelyk (6,5 méter). A szentély hossza tehát közel fele a hajóénak, és a méteres falvastagsággal megegyező mértékben szűkül. Épségben megmaradt a külső pillérekkel megtámasztott keresztboltozata, amelynek kőbordái különböző alakúra faragott konzolokon nyugszanak. Eredetiek a zárókövek, egyiken Krisztus arcmásával, egy másikon a Agnus Dei – Isten báránya – jelképpel. Az 1400-as évek második felének gótikus stílusában készült a boltozatos sekrestye is, pajzs alakú zárókövein szárnyas kígyóval, sárkánnyal. A szentély északi falában faragott, csúcsíves szentségházat, déli oldalán főpapi ülőfülkéket és kegyszerek tárolására szolgáló fülkéket látunk. A kő keresztelőkút későbbi, 1538-ból való.
A templomhajó déli ablakai szintén megőrizték XV. századi alakjukat, de a poroszsüveg-boltozat már az 1787. évi újjáépítés eredménye. 1790 körül készült a késő barokk ízlésű Szent Mihály-főoltár.
A műemlék épületet 1966–68 között, majd 1989-ben renoválták. A korábbinál tüzetesebb régészeti feltárás során 1988-ban előkerültek a szentély addig lappangó középkori falképei: a déli oldalon Szent György lovag töredékes alakja, az északi falon pedig Szent László király legendájának három (hiányos) jelenete: a leányrabló üldözése, a birkózás és a legyőzött kun lefejezése. A nyár derekán ünnepelt lovagszentünk Anjou-kori kultusza Magyarországnak ezen a táján is virágzott.
A templomkert faragott kő feszületét 1657-ben állították (szintén 1989-ben restaurálták); a szőlőt oltalmazó Szent Vendelnek és az úton lévők védelmezőjének, Nepomuki Szent Jánosnak a XIX. század közepén emeltek szobrot a szentmihályfaiak.