Agyaglábakról és kolosszusokról

Mellár Tamás és Lovas István az elmúlt napokban megjelent cikkeikben rendesen „leszedték a szenteltvizet” Jarovikov Lajosról, amiért a szerző vitaindító írásában arra hívta fel a figyelmet: az amerikai birodalomépítést és Washington közel-keleti politikáját élesen bíráló elemzéseket olvasgatva már-már az a benyomása támad az embernek, hogy „mindenki bolond baloldali lett”, mintha az európai és honi sajtóban „Kovács Lászlók valahai cikkeit” olvasnánk „a gaz és imperialista Amerikáról”. Lovas István a tőle megszokott keménységgel rontott neki a szerzőnek, „gyáva, az erőhatalmat védő” cikknek minősítve az írást, és számos hiteles forrással támasztotta alá mondandóját, miszerint a Bush-adminisztráció megítélése Amerikában is meglehetősen, hm, kétséges. Mellár Tamás pedig kerek perec felteszi a kérdést, hogy a szerző „vajon tényleg ennyire naiv és tájékozatlan, vagy ennyire erősek az anyagi-egzisztenciális kötődései?”.
Abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy elmondhatom, az utóbbi két évben a Magyar Nemzetben megjelent elemzéseimben következetesen elítélően írtam Washington iraki kalandjáról, így talán a részletek említése nélkül is hihető, ha kijelentem, Mellár Tamás és Lovas István válaszcikkeinek megállapításaival többnyire egyetértek. Ugyanakkor érdemes néhány ponton továbbfűzni a vitát, mivel mindkét szerző – talán a terjedelmi korlátok miatt – meglehetősen fukarul bánt azoknak a tényeknek az ismertetésével, amelyek bíráló megjegyzéseik némelyikét nem támasztják alá.
Birodalmi alkony
Az utóbbi időben sikk lett Amerikát letűnt birodalmakhoz hasonlítani – mentségünkre szóljon, ez a sok szempontból ragyogó, más szempontból viszont félrevezető allegória valóságos divat lett az amerikai és az európai elemzők körében, akik előszeretettel idézik a köztársaság utáni római impérium történéseit mondandójuk illusztrálására, a merészebbek pedig egy másik elbukott birodalom, a Szovjetunió példájával hozakodnak elő.
Kimondva-kimondatlanul nem tesz másként Mellár Tamás sem, aki az iraki háború igazi indítékairól értekezve arról ír, hogy annak hátterében, „mint majdnem minden mögött, a gazdaság áll, pontosabban annak krónikus problémái”. Mellár azt bizonygatja, hogy az Egyesült Államok gazdasága csak korlátozottan versenyképes, hiszen igazán csak a hadigazdaságban és a hozzá kapcsolódó technológiai iparágakban számít éllovasnak, miközben „képtelen megfelelő színvonalú fogyasztási javakat előállítani”. Ám – érvel a szerző – mivel az USA rendelkezik a világpénzzel, és a dollárt annál inkább elfogadják mindenütt, minél bizonytalanabb a világpolitikai helyzet, hiszen a világ legerősebb hadserege szavatolja e pénz stabilitását, nos, mindez az Egyesült Államok alapvető érdekévé teszi a háborús konfliktusok fenntartását, hovatovább a világbéke léte „alapvetően szemben áll az amerikai gazdasági érdekekkel”. A helyzet nem reménytelen azonban, mert Mellár szerint „olyan hatalmak, amelyek hazugságokra és állandó külső expanzióra épülnek”, nem képesek hosszú távon fennmaradni.
Amerika kapcsán Lovas István is felidézi a hosszabb távon bukásra ítélt birodalom képét, és ehhez többek között Niall Ferguson történészt hívja segítségül, akiről a cikkíró csupa szuperlatívuszokban beszél. Kiemeli a történész új könyvéből azon megállapítást, miszerint „krónikus figyelemdeficitet” okoz, hogy Amerika úgy fogott birodalomépítésbe, hódításokba, hogy eközben tagadja, hogy birodalmat építene. Ez pedig egy sikeres birodalomnál végzetes betegség.
Ezek után persze az az érzésünk támad, hogy szerzőink cseppet sincsenek kibékülve azzal az egypólusú világrenddel, amelyben az egyetlen szuperhatalom Amerika maradt, arról azonban kevesebb szót ejtenek, miképp festene a világ egy ilyen szuperhatalom nélkül. Többet tudunk meg erről a Lovas által idézett Niall Fergusontól, aki viszont nagyon is óva int attól, hogy ez a berendezkedés idejekorán megváltozzon – legalábbis ez derül ki a történész új cikkéből, amelyet a Foreign Policy magazin augusztusi száma tett közzé. Ebben Ferguson azzal érvvel, hogy amennyiben Amerika visszahúzódna hegemonikus szerepéből, úgy most nem lenne olyan erő, amely helyére lépne, márpedig – állítja Ferguson – az egyetlen szuperhatalom alternatívája jelenleg nem a „multilaterális utópia”, hanem „egy sötét kor anarchikus rémálma”.
Lehet, hogy az Egyesült Államok visszaél katonai erejével, amikor gazdasági érdekeit világszerte agresszívan érvényesíti, és eközben kétségtelenül álszent is, hiszen miközben saját gazdaságát minden eszközzel igyekszik a versenytől megóvni, az iszonyú politikai nyomás alá helyezett gyengébb országoknak a piaci liberalizáció előnyeiről papol, ám az is tény, hogy Kína vagy éppen az Európai Unió nem csak az erőpolitika okán elszenvedett hátrányok miatt lenne képtelen a visszahúzódó Egyesült Államok szerepét betölteni.
Hangzatos kijelentés, hogy az Egyesült Államok csúcstechnológiát képviselő hadiipara mellett nem képes megfelelő minőségű fogyasztási javak előállítására, csak éppen nem igaz. Ha éppenséggel a „dübörgő kilencvenes évek” (a Mellár által is idézett Joseph Stiglitz kifejezése) hihetetlen dinamizmusára gondolunk, meg kell állapítanunk, az amerikai gazdaság mind ez ideig példátlan konjunktúrát produkált az akkor „új gazdaságnak” mondott területeken (legfőképp a biotechnológiában és az információs iparágakban), amely pezsdítően hatott a „hagyományos” gazdaságra is, de főképpen a kutatás-fejlesztésre. (Elég, ha a humángenom-program sikerére vagy éppen olyan vállalatóriások eredményeire hivatkozunk, mint amilyen a Microsoft vagy a General Electric). Amerika az innovációnak, a nyitottságnak és a rugalmasságnak olyan döbbenetes példáit nyújtotta ezekben az években, amelyek nem éppen egy halódó birodalom jellemzői, és ez még akkor is így van, ha ez a gazdasági lufi néhány évvel később kidurrant, és a könyvelési csalások napvilágra kerülésével nyilvánvalóvá lett: a kilencvenes évek boomjának árnyékában milyen veszedelmessé váltak az amerikai „vállalati kultúra” visszásságai.
Gyenge Kína, gyenge Európa
Ezzel szemben Európa, miközben elismerően nyilatkozhatunk a politikai újraegyesítés terén elért eredményekről, lemaradni látszik a kutatás-fejlesztés, az innováció terén, az unió motorját jelentő német gazdaság pedig súlyos válsággal küzd, és ennek okait épp a Jarovikov által elismerően említett konzervatív értékek tudatos lebontására is visszavezethetjük. Gyakran elfelejtjük ugyanis, hogy miközben az immár szó szerint öreg kontinens súlyos demográfiai válság elébe néz, minek következtében az itt megcélzott jóléti állam teljes csődjének lehetünk tanúi, addig az Egyesült Államokban (a dinamikus bevándorlásnak és a nagyobb gyermekvállalási kedvnek köszönhetően, mely utóbbinak sok köze van a család Amerikában kikezdhetetlennek bizonyuló intézményéhez) ismeretlen ez a probléma. Ahogy cikkében Niall Ferguson megjegyzi: „Az európaiak ezért választásra kényszerülnek gazdaságuk amerikanizálása – amely azt jelentené, hogy határaikat sokkal több bevándorló előtt nyitják meg – vagy pedig aközött, hogy az uniót egy megerődített öregek otthonává alakítják át.”
Miféle Amerika lenne jó?
Ferguson Kínával szemben sem osztja azt az optimizmust, amely rendszerint az Amerika megleckéztetésében reménykedők sajátja a születőfélben lévő kommunista nagyhatalommal kapcsolatosan. A kínai gazdasági rendszer felemás mivolta és exportfüggősége egyre több elemzőt ugyanis arra indít, hogy a kínai bankszektor krízisével és az ennek következtében előálló „földrengésszerű” gazdasági válság lehetőségével számoljon, méghozzá a közeli jövőben. Vagyis, ha agyaglábakon álló kolosszusról beszélünk, talán sokkal inkább Kínára, illetve Európára illik ez a népszerűvé váló bibliai hasonlat, mint az Egyesült Államokra… Épp ezért Ferguson szerint korlátozott nukleáris háborúk, megfékezhetetlen járványok, a tengeri kalózkodás elburjánzása és a világgazdaság hanyatlása jellemezne egy ilyen hiperhatalom nélküli világot, és cikke végén arra figyelmeztet: „Legyünk óvatosak abban, mit is kívánunk.”
Nem világos tehát, hogy miféle Amerikát szeretnénk látni a jelenlegi helyén (nem mintha ez bármilyen hatással lenne az Egyesült Államok politikai folyamataira nézve). Ez persze egyáltalán nem meglepő. Elég, ha a „nemzetépítés” amerikai koncepciójára gondolunk, és máris nyilvánvalóvá válik, nehéz valami egységes ideológia alapján megítélni Washington jelenlegi teljesítményét. (A „nemzetépítés” – nation building – nagyon leegyszerűsítve azt a koncepciót takarja, miszerint Amerikának szerepet kell vállalnia a nem működő és éppen ezért veszélyt hordozó államok működőképessé tételében. Boszniát, Koszovót és mindenekelőtt Kelet-Timort szokás felhozni sikeres példaként, de ide sorolhatók az egyértelmű kudarcot jelentő haiti és az egyre inkább botrányossá váló afganisztáni és iraki kísérletek is.) Kétségtelen, hogy a Bush-adminisztrációban – talán épp korábbi, baloldali kötődésük okán – az ún. neokonzervatív politikusok erőltetik ezt a doktrínát. Mindenesetre érdekes vita tárgya lehetne, milyen érvek alapján helyeselünk egy ilyen országépítő missziót Boszniában és Koszovóban, hiányoljuk az erre való elszántságot Szudánban és Ruandában, illetve bíráljuk meglétét Irakban…
Nem árt hangsúlyozni ugyanakkor, hogy George W. Bush a 2000. évi elnökválasztások idején élesen szembehelyezkedett ezzel a koncepcióval. A hadsereg arra való, hogy háborúkat vívjon és nyerjen meg, nem pedig arra, hogy szociális munkásként országok újjáépítésében serénykedjen – hangoztatta a republikánus elnökjelölt. Az erőszakos demokráciaexport visszafogását, a State Department megregulázását sejtető fellépés olyannyira hiteles volt, hogy még az egyik legtájékozottabb magyar újságíró is kitörő lelkesedéssel üdvözölte az ifjabb Bush választási győzelmét, abban reménykedve, hogy végre Washington Magyarországon is felhagy majd egy szűk politikai csoport irracionális támogatásával: Lovas István George W. Bush győzelmét követően – és emiatt csupán azok bírálhatják, akik akkor a jövőbe láttak – izolacionistább amerikai külpolitikát jósolt az elkövetkező négy esztendőre. Bush azonban – nem kis részben a 2001. szeptember 11-i terrortámadások miatt – hátat fordított korábbi kételyeinek, és ebben a kérdésben tulajdonképpen szabad kezet adott a Pentagonban gyülekező neokonoknak. Jarovikovnak ugyanakkor abban mindenképpen igaza van, hogy a neokonzervatívok politikai befolyásának mértékét még ma is nehéz felmérni: az amerikai külpolitikát bíráló elemzésekben szinte már kötelességszerűen illik megemlékezni róluk, mint olyanokról, akik minden baj okozói, holott elegendő talán Donald Rumsfeldet, a Pentagon főemberét említeni, aki maga nem tartozik ehhez a csoportosuláshoz, és aki mindig is bizalmatlannak mutatkozott az országépítő elképzeléseket illetően, csakúgy, ahogy Dick Cheney alelnök és Condolezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó is, akiket szintén merészség lenne neokonzervatívnak nyilvánítani. Ők valószínűleg szépen ellettek volna a rakétavédelmi rendszer fejlesztgetésével a következő nyolc esztendőben, de közbeszólt szeptember 11., és az afganisztáni gyors hadisikert követően mindegyikük lelkes támogatójává és propagálójává vált az iraki inváziónak, amelynek céljaként, a nem létező tömegpusztító fegyverek mellett, immár a neokon mantrát, Irak demokratizálását jelölték meg.
Azok a bűnös neokonok
A jelenlegi amerikai külpolitikai ámokfutás tehát nem vezethető vissza egyszerűen a „neokon összeesküvésre”, még akkor sem, ha esetleg igazuk van azoknak, akik ezekben az amerikai politikusokban Ariel Saron kitalálóit vagy éppen bábfiguráit látják. Sokkal inkább arról van szó, hogy – mint ahogy arról Lovas is említést tesz – Amerika elfogultan Izrael-barát, és a térségben rendkívüli feszültségeket gerjesztő politikájához egy valószínűtlen szövetség biztosítja a szilárd támogatást a Capitol Hillen: a Tel-Aviv iránt végletekig elfogult neokonok egymásra találtak a Krisztus második eljövetelét Jeruzsálembe váró fundamentalista neoprotestáns, karizmatikus keresztény mozgalmakkal, amelyek a reagani nyolcvanas évek alatt egyre növekvő politikai befolyásra tettek szert, de az előbb említett csoportok egyikéhez sem tartozó amerikai konzervatívokkal is, akiknél a nemzetbiztonság mindig is politikai hívószó volt a demokraták sokszor megalkuvó vagy éppen nem létező külpolitikai elképzeléseivel szemben. Az iraki háború azonban aligha válhatott volna valósággá, ha azt nem támogatja lelkesen az Izrael irányában szintén elfogult washingtoni demokrata establishment (akik között aztán igazán autentikus országépítők találhatóak) és az amerikai fősodor sajtó liberális véleményformáló publicistái.
Miközben ugyanis Lovas István védelmébe veszi a közel-keleti kaland gazdasági összefüggéseit feltáró Michael Moore-t és dokumentumfilmjét, nem árt tudatában lennünk annak is, hogy Moore annak a demokrata kampánygépezetnek egyik fogaskereke, amelynek sikere esetén ismét csak az országépítés elkötelezett hívei kerülnek hatalomra – noha ezúttal nem neokonzervatívoknak fogják hívni őket. Hogy olyan demokrata elnöke legyen Amerikának, amely a párt washingtoni héjáit, Tom Lantosait marginalizálja majd, nos, ez az ultraliberális Howard Dean vereségével elúszott az iowai caucuson. A dolog pikantériája, hogy most Kerry mögött sorakoznak fel a háborút ellenző szavazók, miközben egyre inkább nyilvánvaló, hogy a demokrata elnökjelölt győzelme esetén Irak és a Közel-Kelet ügyében legfeljebb kisebb korrekcióra számíthatunk.
Kerry, a veterán
Ennek egyik oka, hogy a jelenlegi kiélezett küzdelemben a demokraták megpróbálják megtörni azt az általános vélekedést, miszerint a demokratákat nem érdekli a nemzetbiztonság, és ezért most a pápánál is pápábbak e téren (elegendő, ha Kerry előrángatott és reflektorfénybe állított vietnami veteránmúltjára hivatkozunk). A másik prózaibb és fontosabb ok az, hogy Kerry körül azok gyülekeznek, akiket demokrata héjáknak szokás nevezni: külügyi csapatában például két olyan fontos tanácsadó is tevékenykedik, akik még tavaly is Bush nemzetbiztonsági tanácsának tagjai voltak. Rand Beers a terrorelhárításért felelős tanácsadóként szolgált a döntéshozó testületben, és alig nyolc héttel távozása után már Kerrynél jelentkezett szolgálatra, míg Flynt Leverett a közel-keleti ügyekért volt felelős ugyanebben a grémiumban. De említhetnénk Kenneth Pollack nevét is, aki Clinton nemzetbiztonsági tanácsának volt tagja, és akinek Fenyegető vihar című könyvéből, amely az iraki rezsim leváltása mellett polemizált, előszeretettel idéztek a háborúpárti republikánusok az iraki invázió megindítása előtt. Igaz, pár hónappal ezelőtt Pollack Canossa-járással felérő cikket jelentetett meg a befolyásos bostoni Atlantic Monthly hasábjain, ám mindez nem akadályozta meg a lapot abban, hogy legfrissebb, augusztusi számában egy Kerry lehetséges külpolitikáját taglaló cikkében (Joshua Micah Marshall: Kerry Faces the World) megjegyezze: „ezek a veteránok háborúpártibb álláspontot képviselnek a külpolitikában, mint a posztvietnami generáció profi demokrata politikusainak vagy éppen a most demokratákra szavazóknak a többsége”.
Igaza van hát Mellár Tamásnak, amikor azt írja: mindegy, hogy a liberálisok vagy a republikánusok nyerik a következő választást, hiszen az amerikai külpolitika lényegét tekintve nem változik. Korántsem biztos azonban, hogy az elégedetlenek egyre növekvő tábora, amely kis időre Howard Deant emelte a magasba az előválasztásokon vagy 2000-ben Ralph Nadert meglepően sok szavazathoz juttatta, 2008-ban is a demokraták mögé sorakozik majd fel. Ezért talán nem illúzió azt gondolni – ha marad, Bush azért, ha nem, pedig azért –, hogy Amerikában az igazság pillanata nem most, hanem négy év múlva jön el.
Mert Amerika – némely kelet-európai országgal szemben – működő demokrácia. Nagy hiba lenne hát csupán a süllyedő birodalom kliséjével nekirugaszkodni elemzésének. Amikor ugyanis párhuzamot vonunk a Szovjetunió és az Egyesült Államok hatalmi törekvései között, könnyen ugyanabba a hibába eshetünk, mint a washingtoni neokonok, akik ugyanilyen közhelyek alapján a kelet-európai rendszerváltásokkal példálóztak, mint amely bizonyítaná, hogy hathatós segítséggel Irakban is létrehozható nyugati típusú, plurális társadalom a diktatúra romjain. Azt talán mi, kelet-európaiak tudjuk a leginkább, mennyire sántít ez a hasonlat, ugyanúgy, ahogy a szovjet megszállásról is van olyan tapasztalatunk, amely sokunknak még ma is körülményessé teszi, hogy Amerikát és a Szovjetuniót egyazon skatulyába helyezzük.

Jarovikov Lajos külpolitikai szakértő e hasábokon közölt, Értjük-e az Egyesült Államok politikáját? című – a Magyar Nemzetben július 20-án megjelent – írása vitát váltott ki.
A vitához eddig hozzászólt:
Mellár Tamás: Az iraki háború nem nyerhető meg (Magyar Nemzet, július 24.); Lovas István: Akadnak, akik nem értik az Egyesült Államok politikáját (Magyar Nemzet, július 27.); Pokol Béla: Az új uralmi rend (Magyar Nemzet, július 30.)