Királyi föld – ezt a címet adta Selmeczi Elek a felvidéki Balogh családról írott munkájának, lévén, hogy ez az országrész mindig, még a török időkben is, ezer éven át a magyar királysághoz tartozott. Itt, a Bars megyei Barsfüssön állt a galántai Balogh család kúriája, vagy ahogy Fényes Elek írja 1851-ben: „Ékesítik ezen helyet a kath. paroch. templom és az uraságok szép lakházai és kertjei.” A család már a XIII. századtól szerepet játszott a magyar történelemben, az újkorban legismertebb alakja az a Balogh János volt, aki a reformkori országgyűléseken ékesszólásban Kossuth Lajossal vetekedett. A szabadságharcban való részvételéért 1851-ben a császár távollétében halálra és vagyonvesztésre ítélte: ekkor tűnt el a család barsfüssi levéltára. (Ő maga menekültként áttért a török hitre s ezredesi kegydíjat kapott, majd a londoni emigrációhoz csatlakozott.)
E levéltár elveszejtése sokat foglalkoztatta a szerzőt, nemcsak azért, mert anyai ágon ősei voltak a Baloghok, hanem mert úgy vélte, oka van annak, ha egy levéltárat megsemmisítenek vagy veszni hagynak. Nemcsak a barsfüssit érte ilyen sors, több más nemesi és kolostori levéltárnak veszett nyoma, amelyek nem csupán a családi vagy a szerzetesi élet eseményeinek, gazdálkodásának dokumentumait őrizték, hanem számos olyan iratot is, amelyek komoly forrásértékkel bírtak tágabb történelmünk alaposabb megismeréséhez. A történelemtől, a múlttól való megfosztás gondolata visszatérő motívuma a szerzőnek, aki nemcsak a századok viharainak számlájára írja ezt, de feltételezi, hogy azok a levéltári irategyüttesek is eltűntek, amelyek tartalma nem felelt meg a Bécsből diktált hivatalos történetírás művelőinek. Miközben Selmeczi különböző forrásokból próbált következteni az eltűnt vagy megsemmisített barsfüssi levéltár dokumentumainak tartalmára, arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen értéket képviselt a magyar és az európai történelemben a XX. század során olyan igaztalanul elmarasztalt osztály, a bene possessionates, a jómódú középnemesség.
A családtörténet kapcsán az olvasó is részese lesz annak az évszázadokat átfogó kutatásnak, mi lehetett a Baloghok levéltárában. A könyvnek sikerül visszahódítania a múlt egy részét: a Táblabírák a nemzet szolgálatában című fejezetből például megtudjuk, miképp alakítottak ki a „hivatalból” támogatott röpiratok és sajtótermékek gyűlöletes képet a nemesi vármegyéről, amelyet pedig Kossuth is az önkormányzati szabadság iskolapéldájának tekintett. A XIX. század második felének épphogy magyarosodott, liberális polgára már elégedett röhejjel nyugtázta a vicclapok hasábjain megjelenő nemesek és táblabírák karikatúráit, amelyek – tegyük hozzá – az 1945 utáni koalíciós pártharcokban Rákosi Mátyás idején mint a reakció figurái bukkantak fel a Ludas Matyiban. Akit nem tudtak kikezdeni, azt felejtésre ítélték – vonja le a végkövetkeztetést a szerző. A munkáséletet a nemesek már a századforduló idején megismerték: Balogh Tibor és Gyula mozdonyvezetőként kezdték, majd MÁV-tisztviselők lettek. A család utolsó egyenes ági s igen nevezetes tagja, a jogtudós Balogh Artúr 1951-ben – két héttel 85. születésnapja előtt – Kolozsvárott hunyt el. 1943-ban Erdély nemzetiségi kérdései című tanulmányának soraiból nem ok nélkül idéz a könyv: amennyiben szomszédainknak s az utódállamoknak „a külföld megtévesztésére annyi sikerrel folytatott sajtó útján való hadjárata újból kezdődnék, ezt nem szabad semmibevevéssel fogadnunk, mint tettük ezt a múltban. Ha nem így jártunk volna el, bízva a monarchia erejében (ámbár nemzetiségi téren uralkodóházra sem számíthattunk!), Trianon alig lett volna olyan gyászos ránk nézve, amilyen lett teljes elhagyatottságunkban.”
Mint minden könyvnek, a Királyi földnek is megvolt a maga sorsa. Az anyag jó részét már beírták a szövegszerkesztőbe, amikor a szerző szívrohamban meghalt. Az utolsó fejezeteket a jegyzetekből már Cservenka Judit, a feleség szerkesztette meg, aki lépésről lépésre ismerte a kézirat alakulását, s a Magyar Rádió Szülőföldünk rovatának munkatársaként a felvidéki helyzetet is átlátja. A dramaturgként és színháztörténészként ismert Selmeczinek csak a rendszerváltás küszöbén nyílt alkalma arra, hogy aktívan foglalkozhasson a felvidéki magyarság múltjával és jelenével: haláláig az immár 15 éves fennállását ünneplő Rákóczi Szövetség alelnöke volt. A kézirat két évig majdhogy olvasatlan hevert egy kiadónál, míg Serfőző Simon, a Felsőmagyarország Kiadó igazgatója felkarolta az ügyet. „Sok feljegyzésre méltó történelmi emlék lappang ezen a tájon. Egy kevéssel ősiem is hozzájárultak ehhez. Nem tudták, hogy utódaik átkozni vagy áldani fogják-e nevüket, hogy megértik-e majd apáik tetteit, vagy elfelejtik azokat, és csak bukásuk következményeit látják majd” – zárja le történetét a szerző.
(Selmeczi Elek: Királyi föld. Egy eltűnt barsfüssi levéltár nyomában. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2003. Ára: 2128 forint)
origo.hu
Házasság első látásra – fogorvosi székben ülve lángolt fel a szerelem?
