Legalitás és moralitás

Sejteni lehetett, hogy nem maradnak következmények nélkül azok a botrányok, amelyek az elmúlt hetekben rengették meg az SZDSZ-t. Minden józanul gondolkodó elmének tisztában kellett lennie azzal, hogy nem lehet büntetlenül szőnyeg alá söpörni az olyan ügyeket, mint a Wekler Ferenc családjának juttatott kétszázhetvenmillió forintos, vissza nem térítendő állami támogatás, vagy Demszky Gábor botrányosra sikeredett horvátországi ingatlanvásárlása. Nem beszélve az informatikai tárca darabonként egymillió forintba kerülő kakaóbiztos számítógépeiről, illetve a Csillag István-féle közgazdaságtant bohózattá süllyesztő autópálya-kartellről. A fentiekkel kapcsolatban mindössze két dolog volt kérdéses: melyik skandalum fogja kiborítani ama bizonyos éjjeliedénykét, és kinél következik ez majd be.
A válasz azóta megszületett: Eörsi István, az ismert író-publicista, egyben hivatásos Fidesz-gyűlölő bejelentette, hogy kilép a pártból, mivel szerinte „az SZDSZ-ben a döntések szintjén formálissá vált a demokrácia”, illetve a Wekler Ferencnek juttatott állami támogatás ügyében „először a szabad demokraták történetében az ügyvivői testület arra az álláspontra helyezkedett, hogy a legalitás és moralitás szférája egybeesik, vagyis ami törvényes, az egyben erkölcsös is”. Eörsi az indokait egy Kuncze Gábor pártelnöknek eljuttatott levélben fogalmazta meg: ebben az SZDSZ-ben való eddigi ténykedésének legfőbb indítékaként a hazai jobboldal megvetését jelölte meg, emiatt volt szüksége egy olyan pártra, amelyben szervezett keretek között léphetett fel, ámde az ügyvivői testület Wekler-ügyben hozott határozata új korszakot nyitott a párttörténetben, amelyben ő már nem kíván részt venni.
Nagyjából ennyi a hír, amelyhez még tegyük hozzá, hogy Eörsi most sem hazudtolta meg magát, mert a jobboldallal kapcsolatban az alábbi kifejezéseket használta: erkölcsi silányság, gátlástalanság, undorító posvány, korszerűtlenség. Mindezek elegendők ahhoz, hogy lássuk: szó sincs arról, hogy egy Kis Jánoshoz mérhető, közéleti hitelét megőrző tekintély lépne ki a Balzac szamárbőreként zsugorodó pártból. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy egy Hack Péterhez hasonló felkészültségű szakpolitikusról vagy egy Tamás Gáspár Miklós szintű gondolkodóról van szó, akik már szintén régen elhagyták a szebb napokat is megért rendszerváltó erőt. Jelen esetben egy olyan íróból és értelmiségiből lett amatőr politikusról beszélhetünk, akinek erkölcsi tőkéjét az jelentette, hogy az 1956-os forradalomban való részvétele miatt hosszú éveken át tartó börtönbüntetést kellett elszenvednie, később pedig szerepet vállalt a demokratikus ellenzék tevékenységében is. Amikor 1989-ben tagja lett az SZDSZ országos tanácsának, és a maga módján részt vett a pártállam lebontásában, még volt hitele, akit lehetett tisztelni a múltjáért. Azóta azonban ugyanez az Eörsi István a jobboldal ellen irányuló hangulatkeltés és gyűlölködés egyik vezéralakja lett, akinek súlyos felelőssége van abban, hogy az egykor még egységben fellépő MSZMP-ellenes erők között ma mély szakadék húzódik. A II. János Pál pápa 1991-es magyarországi látogatása idején tett durva, a keresztény hívőket sértő minősítgetéseire éppúgy emlékezhetünk, mint arra a hírhedt népszabadságbeli cikkére, amelyben nemes egyszerűséggel fasisztának nevezte azt a milliós tömeget, amelyik részt vett a Fidesz 2002. április 13-i, Kossuth téri nagygyűlésén.
Eörsi István mondhat és tehet bármit, szavai a polgári oldalon legfeljebb megvetést vagy rosszabb esetben unott közönyt válthatnak ki. Más viszont a helyzet az SZDSZ háza táján, hiszen a párt egyik alapítójáról van szó, akinek ma is mérhető tekintélye van a balliberális értelmiség köreiben. Bárhogy szította is a gyűlöletet 1990 után a polgári-konzervatív erőkkel és azok értékrendjével szemben, mégiscsak tény, hogy az 1956-os forradalom aktív szereplője volt, aki időről időre a saját pártjával és annak posztkommunista szövetségesével szemben is kész volt a kritikus hang megütésére. Ama kevesek egyike, akik tűzön-vízen át kitartottak az SZDSZ mellett, fényesen igazolta ezt másfél évtizeden át meglévő ot-tagsága is.
Nem ő az első olyan alapító tag, aki ebben a kormányzati ciklusban kilépett az SZDSZ-ből. A korábban felsorolt személyiségek lépésének legfőbb oka egy, a liberális erő egész létével és identitásával összefüggő etikai kérdés volt: lehetséges-e a koalíciós együttműködés egy olyan miniszterelnökkel, aki aktív szereplője volt annak a kommunista titkosszolgálati hálózatnak, amelynek ügyosztályai és pribékjei többek között az SZDSZ előzményének számító ellenzéki köröket is állandó megfigyelés alatt tartották? Eörsi mostani lépésének már egy másféle indítéka volt: létezik-e még olyan kontroll a párton belül, amely meggátolná, hogy felelős beosztásban lévő politikusok a magas pozíciójukból származó előnyeikkel visszaélve, pártjuk korábbi, korrupcióellenes kampányjelszavait (Lop-Stop!, Tetthely-sorozat) sutba dobva gyarapítsák vagyonukat, feudális gőggel visszautasítva minden olyan hangot, ami ennek az erkölcsiségét megkérdőjelezné? Maradt-e még hitele annak a pártnak, amelynek elnöke mégiscsak képes volt lemondani a Tocsik-ügy után, és amelyik valamennyire meg tudta különböztetni magát koalíciós partnerétől és annak mocsárszagú lenyúlásaitól?
Bármiféle gyűlölet mozgatja Eörsi István tollát, ha mondjuk Orbán Viktort kell agyagba döngölni, az tény, hogy a törvényességnek pusztán a látszatával övezett, több száz milliós állami támogatások éppúgy nem fordultak meg a kezében, mint ahogyan arra sem volt példa, hogy népes cselédhaddal (sofőr, szerelők) indult volna arisztokratikus semmittevésre Horvátországba. Eörsi lépését lehet úgy értelmezni – várhatóan a kormánypárti napilapok ezt is fogják tenni –, hogy egy újabb amatőr hagyta el a pártot, aki nem képes megérteni az idők szavát és a professzionális politizálás lényegét. Ez azonban önbecsapás. Itt sokkal inkább arról van szó, hogy egy újabb alapító atya elégelte meg azt a Kuncze Gábor 1993-as miniszterelnökké jelölése óta tartó folyamatot, ami ahhoz vezetett, hogy mára az SZDSZ szinte megkülönböztethetetlenné vált a szocialistáktól, különösen azokban az esetekben, amikor pénzről, hatalomról, vagyonról és az ezek megkaparintását magyarázó pökhendiségről van szó.
A Kuncze-korszak kisebb megszakításokkal tizenegy éve tart. Ez idő alatt az SZDSZ elvesztette szavazóinak kétharmadát, és támogatottsága csökkenésének még koránt sincs vége. Az EP-választások aránylag kedvezőnek tűnő eredménye csak arra volt jó, hogy a párt vezetői az alig hétszázalékos támogatottságot túlbecsülve a hübrisz, az isteni törvények elleni vétek bűnébe essenek. Az ügyvivői testület pedig mélyen hallgat, ami azért sem meglepő, mert ma már mindenki tisztában van vele: Wekler ügyletei csak a jéghegy csúcsát jelentik, és néhány magányos megszállottat leszámítva szinte mindenkinek volt már olyan botrányos ügye a párt vezetői közül, amivel nehéz lesz majd elszámolni 2006-ban. Az pedig a görög sorstragédiák óta ismert, hogy az egyes halandók felett álló erkölcsi alaptörvényeket nem lehet büntetlenül megszegni. Legfeljebb az istenek helyett a csalódott választópolgárok haragja fog lesújtani.