A múlt hét szombaton Kócsújfalun, a Pusztanap rendezvényén emlékeztek a szovjet gulág mintájára létrehozott kényszermunkatáborok lakóira, akiket főként a déli és a nyugati határövezetekből telepítettek ki, s akiket a cukorrépa- és rizsföldeken, az értelmetlen gyapotföldeken dolgoztattak 1953 júliusáig. Az ökumenikus istentiszteletet Szabó József, Törökszentmiklós református esperese tartotta. Az évről évre megtartott összejövetel célja, hogy a már kilencvenes években elkezdett, s alapjaiban meglévő ökumenikus kápolna építését végre befejezhessék. De ehhez a helyi anyagi források nem elegendők. Sitkéhez hasonlóan segélykoncertek bevételéből szándékoznak felépíteni a kápolnát.
Tiszafüred polgármestere, Pintér Erika úgy látja, hogy beszélni kell az itt történtekről, hiszen évtizedekig agyonhallgatták az ötvenes éveket. Kócsújfalu múltjához szervesen hozzátartozik, hogy itt zárt tábor működött. A polgármester asszony szerint nem szabad elfeledkezni arról, ami itt történt, különben a most következő nemzedékek nem értik meg, hogy miként jutottunk idáig. Kétkedő, lekicsinylő megjegyzéseket hallani arról, miért kell az egykori hortobágyi fogolytáborokkal foglalkozni, de sokkal többen örülnek Tiszafüreden annak, hogy vannak, akik felkarolják az ügyet s emlékeztetnek a múltra.
Balla József fogatos, kócsi lakos tizennyolc éves volt, amikor megérkezett az első transzport. 1950 júliusában már készültek az aratásra, amikor éjszaka a tanyasiaknak Ohat-pusztára kellett menniük vagy negyven lovas kocsival. Az ávéhások eligazítást tartottak a helybéli lakosoknak, hogy veszélyes emberek, a népi demokrácia ellenségei érkeznek hozzájuk.
– Még köszönni sem volt szabad nekik – emlékezett vissza Balla József. – Gyerekekkel, és annyi csomaggal érkeztek, amennyi a két kezükben elfért. Tizenöt kilométert zötykölődtek visszafelé, juhhodályokban, ököristállókban helyezték el őket. A szalmát a kitelepítetteknek kellett behordaniuk. Az első időben három méter széles hely jutott egy családnak. Innen mindennap gyalogosan jártak dolgozni a Piroska majorba, ez oda-vissza húsz kilométernyi utat jelentett, tizenkét órai munka után…
De hát kiket telepítettek ki, kiket internáltak, kiket neveztek osztályellenségnek? Révai József 1946 júniusában, a Szabad Népben megjelent Ki a reakciós? című cikke nyomán a kommunista párt, az MKP, átfogó harcot hirdetett a „reakció” ellen. Az „ellenséges elemek” köréhez tartoztak a földjüket elvesztett nagybirtokosok, a régi tisztviselői kar. A B listázások során több mint 94 ezer embert távolítottak el a hivatalából. De reakciósoknak számítottak a Horthy-hadsereg volt tisztjei és a kulákok is. Utóbbiak voltak a Rákosi-rendszer falusi ellenségképének központi figurái. A szovjet mintájú kuláktalanítás az összes népi demokratikus ország vezetése számára kötelezően előírt követendő példa lett. Kiss László tanulmányában – amely a Telepessors című könyvben jelent meg – leírja, hogy kuláknak minősült a 25 holdnál nagyobb gazdasággal rendelkező paraszti tulajdonos, de hozzájuk sorolták azokat is, akik 350 aranykorona kataszteri jövedelmet meghaladó bevétellel rendelkeztek. Így került kuláklistára a legtöbb falusi kocsmáros, vendéglős, mészáros, a malomtulajdonosok és azok is, akiknek cséplőgépük volt. 1948-tól a jugoszláv vezetés elítélése miatt ellenséggé váltak a magyarországi délszlávok, többek között a vendvidéki települések többsége.
A kócsújfalui emléknapon megjelent a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség képviseletében Varga Mihály, Tiszafüred és környékének országgyűlési képviselője, volt pénzügyminiszter is. A Karcagon született politikus családja, rokonsága révén közvetve is érintettje az ötvenes évek diktatúrájának. Szerinte a hortobágyi–nagykunsági fogolytáborok valóságos világának feltárása még mindig fehér folt a magyar történelemben. Ezért is örült annak, hogy megjelent erről Saád József szerkesztésében a Telepessors című könyv. Varga Mihály úgy vélte, hogy sok olyan embert telepítettek ki, akik egyszerű falusi gazdálkodók voltak, de szükség volt a házaikra, földjeikre, állataikra. Bár a megtorlást elszenvedték, mégsem kaptak sem kárpótlást, sem elismerést ezekért az évekért.
A természet, a hortobágyi éghajlat nemcsak az állatokat, de az embereket is próbára tette. Ezt érzékelteti az a pásztorimádság, amelyet a Szőke Tisza együttes énekese, Erős László adott elő ezen a rendezvényen.
Az összegyűltek megkoszorúzták a kócsújfalui emlékkápolna alapjait. Csongovainé Zsákai Piroska és Saád József közösen rakták le a betonkoszorúra az emlékezés virágait. Ők a családjaikkal gyermekként érkeztek a Hortobágyra.
Csongovainé Zsákai Piroska szemléletesen írta meg Váltózár című visszaemlékezésében a hortobágyi napokat: „Ma is látom magam. Állok az istálló falánál, szutykosan, éhesen, mezítláb. Orrfacsaró bűz, döglegyek kórusa. A díszlethez méretes, elszemtelenedett patkányok tartoznak még. El-elsurrannak mellettem, a szívverésem is eláll. Éhes vagyok. Mindig és rettenetesen. Bámulom a távolban a kéklő erdőt. Ott a kék erdőben lakodalmat tartanak. Látom a sok finomságot az asztalon. Ábrándozásomból az őr zökkent ki a rohadt kutyájával. Elzavar. Szidja az anyámat, a fajtámat, én pedig futok… Álmomban virágos réten futok, futok hazafelé. Csak innen el! Haza. A városba, a házba, ahol vasárnap délután apámék kártyáznak a teraszon. Viccelődnek. Én pedig a lépcsőn krumplicukrot majszolok. Hatvan. Hol van Hatvan? Az iskolám, a harmadik osztály, a tanító néni, a gyerekek. Ki ül most Zsuzsa mellett? És hol van Aurél meg Géza atya? Ki lopta el tőlem mindezt?”
Zsákai Piroska nyolcéves volt, amikor Hatvanból édesanyjával, hároméves öccsével és harmincnégy vasutas családdal 1950. június 27-én teherautókra felpakolva tartottak a puszta felé. Akkor ütötték meg először, amikor el akart búcsúzni a diófától, de az ávéhás puskatussal rávert: Irány a teherautó! Apját, a vasúti tisztviselőt akkorra már elhurcolták Kistarcsára, majd Recskre. Rákosi Mátyásnak a „kivételezett” vasutas dolgozókkal szembeni ellenszenve csak nőtt, neki a MÁV szolgálatában állók csak „reákciós vásutások” voltak. 1948-ban már akasztottak vasutast kémkedés vádjával. 1953 tavaszán egyetlen éjszaka 505 vasutast tartóztattak le és még aznap éjjel Recskre szállították valamennyit.
A Zsákai család azért került a kitelepítési listára, mert Újhatvanban 1950 nyarán Péter Gábor és Farkas Mihály emberei provokálták a lakosságot, hogy feloszlathassák a szerzetesrendeket. Elhíresztelték, hogy viszik a ferences barátokat, akik nagyon népszerűek voltak a városban és az emberek emiatt tüntetni indultak. Az ávéhások csak erre vártak, két zászlóalj körbefogta Hatvant. A tüntetést szétzavarták és már készen állt előre a lista – akár tüntettek, akár nem –, hogy mely családokat internálják. Zsákaiék szerepeltek a listán, Kónyapusztára vitték őket. Három év két hónapot töltöttek egy birkahodályban, ahol egyik oldalon a birkák, másik oldalon az emberek pihentek. Piroska édesanyját kihajtották a rizstelepre, a hároméves kisfiára a nyolcéves Piroska vigyázott. Így teltek a nehezen múló hónapok. Soha nem felejti el, amikor a tizennyolc éves Reisner Vilmos felakasztotta magát. Ráfogták, hogy szalonnát lopott. Az őrök úgy összeverték kihallgatás ürügyén, hogy a harmadik kihallgatás előtt a kötelet választotta.
Saád József szintén kisgyermekként szenvedte meg a táborlakók életét. Ötéves korában került Kormópusztára, harminckilenc hónapot töltött ott. Nem véletlen tehát, hogy társadalomkutatóként, szociológusként a kitelepítettek történetét dolgozta fel. Ennek a munkának egyik kiemelkedő dokumentuma a szerkesztésében megjelent Telepessors című könyv. Saád József azokra az emberi gesztusokra emlékszik, amelyekkel a hortobágyi őslakosok fordultak feléjük. Hiszen az állami gazdaságokban dolgozók sem éltek igazából szabadon, éppen úgy rabjai voltak ennek a népi demokráciának, mint a tényleges táborlakók. A megalázottak, a szenvedő telepesek sorsát ilyen értelemben közösnek érzi, mivel az otthonukból elűzöttek iránt egyfajta szolidaritás alakult ki. Saád József fontosnak tartja, hogy a múlttal tárgyszerűen foglalkozzanak. A Telepessors című könyv is azt a célt szolgálja, hogy elemző tanulmányaival, térképeivel, dokumentumaival elszámolás készüljön arról a három évről, valamint a nagykunsági, hortobágyi tizenkét zárt kitelepítőtáborról. Azért akarja létrehozni a Telepes múzeumot – amely a tájjal, az itt élő népekkel, a telepesekkel foglalkozna –, hogy valósághűen és ne legendák alapján emlékezzenek az ötvenes évekre. A társadalomkutató szándéka szerint tovább kísérné a kitelepítettek sorsát. A második kötetben már az 1953 utáni életutakat dolgozná fel a szociológiai adatfeldolgozás módszereivel, de építve a traumát megélt emberek emlékezetére is.
A kitelepítettek életérzését talán Zsákai Piroska fogalmazta meg a legtömörebben. X-es lévén nem lehetett sem újságíró, sem diplomata, amire vágyott, hanem tanyasi tanítónője, majd igazgatója lett harminchét éven keresztül a kerekharaszti iskolának. Így még elfogadták, de végül is úgy érzi, hogy a rendszerváltásig megmaradt osztályellenségnek.
origo.hu
Mindkét irányban le kellett zárni az M5-öst, akkora a baj
