A gazdaemberaz elvégzett munka alapján ítél

Ma sokat írnak, beszélnek egy ötgyermekes családanyáról, aki gazdálkodik, szőlőültetvénye van, és történetesen Orbán Viktor volt miniszterelnök felesége.
– Ahogy így elnézem békés, ám igen mozgalmas családi életét, az jut az eszembe, ha már a saját lábán akar állni, választhatott volna valami csillogóbb és kevesebb törődést igénylő dolgot is, mint a gazdálkodás, a mezőgazdaság.
– Miért? Én egy hagyományos parasztcsaládból származom, a szüleim nagy munkabírással, szervezőkészséggel felépítettek egy olyan gazdaságot, amely összefogta a takarmány termelését, az állatok tenyésztését és értékesítését. Olyan színvonalon tették mindezt, hogy családi gazdaságuk már jó 30 évvel ezelőtt exportált birkát az arab piacra. Számomra testvéreimmel együtt természetes volt, hogy a szénagyűjtéstől az állatok ellátásáig mindenben részt kell vennem. A szüleink mindig, minden körülmények között elvárták tőlünk, hogy közreműködjünk a család munkájában. És ettől semmi bajunk se lett. Mint később kiderült, nem maradtunk alul a nagyvárosban nevelkedett lányokkal szemben sem.
– Nem lehet, hogy így visszatekintve még a kemény fizikai munka is megszépül?
– Ebben is lehet valami. De mind a mai napig tudok tehenet fejni, birkát nyírni, lovat hajtani. A munkában örömöm lelem, erőt és biztonságot ad. Mindazt, amit otthon a szüleimtől láttam – a rendezettséget, a szorgalmat, a tisztes életvitelről vallott felfogásokat –, igyekszem átplántálni a gyermekeimbe.
– Ha ennyire közel áll önhöz a gazdálkodás, hogyan lett mégis jogász?
– Gimnáziumi magyartanárnőm beszélt rá. Annak ellenére, hogy a káderlapomon a szüleim származása és foglalkozása nem volt éppen előny, első nekifutásra felvettek a pesti jogi karra.
– A jogi tanulmányokkal mi volt a célja?
– Ügyvéd szerettem volna lenni, és ezért nem sajnáltam a fáradságot. Letettem a szakvizsgáimat, vidékre mentem jelöltnek, dolgoztam Salgótarjánban, Jászberényben és Szolnokon.
– Aztán, ahogy mondani szokták, közbeszólt az élet…
– Közhely, de így igaz. Férjhez mentem egy ötödéves joghallgatóhoz, akit Orbán Viktornak hívnak. Gyermekeink születtek, és egyszer csak azzal találtam magam szembe, hogy a férjem parlamenti képviselő. Bár a rendszerváltozást magam is fontosnak éreztem, részt is vettem az akkori forgatagban, de végtére is békés, nyugodt életet élő, megbecsült jogász házaspárként képzeltem el az életünket. De úgy esett, és ez ma is így áll, hogy a férjemet legalább fele részben elvette tőlem a politika. Talán megérti, hogy ennek nem örülök. Varga Laci bátyánk – Isten nyugosztalja – mindig úgy küldte üdvözletét: „Kézcsókom a politikai özvegynek!” Bár ez túlzás, némi igazság mégis van benne. Közös életünket arra építettük fel, hogy az otthonnak, a harmonikus családi életnek minden körülmények között fenn kell maradnia. A gyermekek lelki és szellemi biztonsága mindkettőnk számára a legfontosabb dolog. Ezért távol tartom magam a politika világától. Az ügyvédségről, majd a bankjogászi munkáról – amit szintén nagyon szerettem – le kellett mondanom. Ezt a férjem kérte tőlem, mondván, nem kerülhetem el, hogy minden egyes jogi vagy banki ügyből politikai támadás legyen. Úgy döntöttem, hogy a hátrányból előnyt, a kényszerből lehetőséget csinálok, és visszatértem oda, ahová születtem, ahonnan elindultam: a mezőgazdasághoz, a gazdálkodáshoz. Így távol tarthatom a gyerekeket és magam is a politika világától.
– Mint a példa is mutatja, az önök helyzetében ez szinte lehetetlen. Mi a helyzet a szőlőtelepítési támogatással?
– A dolog úgy kezdődött, hogy egy borkedvelő jogász barátom azzal keresett meg, vásároljunk Hegyalján régi szőlőket és pusztulásra ítélt földeket, mert most a feljavítás költségei miatt alacsony áron eladók, és úgy tűnik, kevesen bíznak Tokaj jövőjében. Még 1997-ben vásároltam előbb öt-, majd háromhektárnyi földet. Később három barátunkkal szövetkeztem, akik szintén ezen a tájon vettek földet. Így megszületett egy kft., és hozzáláttunk, hogy az elhanyagolt területeket megújítsuk – mondja Lévai Anikó.
A teljesség kedvéért hozzáteszi, hogy noha a társaságban jogilag még 25 százalékos tulajdonrésszel rendelkezik, ez a valóságban már a múlté. A cégbíróságnál is fellelhető pénzügyi mérlegből kiderül: a kft. jelentős tagi kölcsönökkel terhelt. Így valójában az ő tulajdoni hányada csak 2-3 százaléknyi. Ami a gazdaság felépítését illeti, összesen 48 hektáron folyik munka, amelyből 4,6 hektár másoktól bérelt földterület. A törvény szerint földet csak magánszemély tulajdonolhat, míg az ültetvények lehetnek a cég tulajdonában – természetesen az ezzel járó felelősséggel, művelési kötelezettséggel.
– A magasabban fekvő régi földeken errefelé is szinte ősállapotok uralkodtak. Tudtuk, feljavítani és termővé tenni csak hosszú évek kitartó munkájával lehet. Azt is tudtuk, ha hazánk az unió tagja lesz, a magyarok többé már nem kaphatnak telepítési támogatást. Egyébként borászatunk nincs, bort nem készítünk, a termett szőlőt eladjuk. Még a Horn-kormány idején, 1997-ben kapott a kft. 8,8 millió forint támogatást. 2001-ben a megyei területfejlesztési tanács és a földművelésügyi hivatal három pályázatunkat fogadta el. Ezek a termőtalaj erősítésére, földmunkára, illetve magára a telepítésre vonatkoztak. A földmunkálatok érintették a tulajdonomban lévő földet, de telepítés azokon nem történt. A támogatás négyötödét a Medgyessy-kormány idején fizették, illetve a most alakuló kormány ideje alatt fizetik majd ki. Ezt eddig még senki sem tette szóvá.
– Nem élnénk itt és most Magyarországon, ha nem merülne fel, miért segítették azt a gazdasági társaságot is, ahol az ön neve szerepel.
– Nézze, Magyarországon minden mezőgazdasági földterület kap valamilyen állami támogatást. A miniszter, a parlamenti képviselő földje is, ha megfelel a törvényben előírt feltételeknek. Én csak annyi jogi lehetőséget akarok magamnak, amennyi bárki mást is megillet. Nincs szükségem sem különleges segítségre, sem különleges elbánásra, mert anélkül is megállok a lábamon és anélkül is felveszem bárkivel a versenyt. Kötelezően előírt feltételeknek kellett a kft.-nek megfelelni, és ennek meg is feleltünk. Az évek során a pályázatokkal kapcsolatban többszöri adóhatósági ellenőrzésen mentem át, a munkákat rendre ellenőrizték, hiszen csak így lehet az esedékes támogatást megkapni és továbblépni. Ezek a tények, minden más politika.
– Nem lát-e kivetnivalót abban, ha egy miniszterelnök, vagy az Országgyűlés alelnöke, vagy parlamenti képviselők mezőgazdasági támogatást kapnak?
– Azt gondolom, hogy a törvényeket be kell tartani. Azt is gondolom, hogy a mezőgazdasági munkát támogatni, a gazdálkodókat erősíteni, a földet művelőknek támogatást adni helyes dolog és remélem, hogy kormányoktól függetlenül ez a jövőben is így lesz.
– Milyen tervei vannak a jövőre?
– A mostani politikai támadások nem változtattak az elképzeléseimen. Amikor a nemzetközi elvárások megkívánják, elkísérem a férjemet, más esetekben viszont továbbra is távol tartom magam a közélettől. Úgy gondolom, néhány év múlva a gyermekeim nem azt fogják számon kérni, hogy az édesanyjuk – mondjuk egy épület felavatásán – ott volt-e vagy sem. Persze, ha tehetem, ott leszek a férjem oldalán, de a jövőben is úgy fogom alakítani az életemet, ahogy eddig tettem. Ha legkisebb gyermekünk „megengedi”, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen is szeretném tovább oktatni a leendő mezőgazdasági szakembereket.
Amikor azt kérdezem Lévai Anikótól, hogyan veszi ki magát egy Bodrog menti falucskában vagy Felcsúton, hogy ő egy igen ismert ember felesége, azt mondja, az őslakosok mindenhol tartózkodóan fogadják a máshonnan jött embert. Azután ez az évek során megváltozik. A miértre kevés szóval válaszol: „A gazdaember az elvégzett munka alapján ítél, éljen akár Fecsúton, akár Sárazsadányban. Az ő szemükben az elvégzett munka adja meg az ember becsületét.”
A jegyzetfüzetemben még sorakozik néhány kérdés, de a beszélgetés itt félbeszakadt, mert Lévai Anikó, ahogyan életében mindig is, elsősorban édesanya. Napirendje rendkívül szoros, az öt gyermek – a legkisebb még csak karonülő – ellátása ugyanis nem tűr halasztást.